Apai nagyanyám keresztneve Erzsébet, anyai nagyanyámé pedig Mária – érdekes párhuzam ez a bibliai nevekkel az életemben.
Nemrég örököltem meg egy családi haláleset kapcsán a TÜKRÖT.
A nagymama nászajándékba kapta műbútorasztalos József fivérétől (Jézus nevelőapjától kapta nevét), aki kitántorgott Dél-Amerikába, majd eltűnt az őseredőben. Ő volt az, aki saját kezével faragta rá a két zuhanásban levő halacskát, mintha már akkor tudta volna, hogy unokája - akié majd később lesz a tükör - a Halak jegyében fog megszületni és állította a két halacska közé az ellipszis tükröt, mely az évek során, néhány helyen megvakult. Alatta kis fiókocska, melyben őrizhette azokat a leveleket, melyeket a marcona, pallér, István nagyapám írhatott neki, míg a frigy megköttetett Isten előtt.(Az első vértanú szentünkről kapta nevét, akinek a megkövezésekor Pál őrizte a megkövezők köpenyét, majd indult el azon a bizonyos pálfordulós, damaszkuszi úton)
Ebben a tükörben nézem ma végig az arcaimat.
Látom a babát, aki mindig mosolyog mióta megszületett, aztán az első apai pofontól való elkeseredést (legyen a gyerekről egy sírós kép is). S attól kezdve semelyik arc nem tetszik. Mindig van valami zavaró, valami hazug, valami álságos, valami beteg, az egészben. Pedig volt minden. Iskola vége, szerelem, házasság, gyerekek, ünnepek, és mégis. Valami nagyon mélységesen mélyen meghúzódó bánat van minden arcban, ami megjelenik.
Az utolsó, egy egészen más arc, amit eddigi 48 évemben végig szemlélhettem.
Egy CSÖRGŐSAPKÁS BOLOND tükörrel a kezében. Néz rám és mutatja, hogy nézzek az ő tükrébe. És íme ott is ő van. Igen, ő az igazi arcom. Bátran belemosolygok az ő tükrébe és ő hetykén visszamosolyog. És csörgősapkánk csilingel közben.
Most már végignézek magamon és mindent megtalálok, ami egy BOLOND kelléke lehet. Ez az a gúnya, amit szívesen viselek. Minden szín (szivárvány összes színe) rajta van, amivel azonosulni tudok.
Most távolról figyelem a tükröt. És most meglátom a foncsor hiányosságai közt a lényeget, mely eddig is ott volt csak én nem vettem észre, mert a fókuszomban nem a tükörfelülete volt eddig. A valóság és illúzió közti határvonal ez.
Kirajzolódik a mintázatban egy kislány képe, aki artista lehet talán. Egy vékony kötélen imbolyog a két part között, jobb kezében egy ernyő az egyensúly miatt.
Ő én vagyok, talán 10 éves koromban? Lehet, hogy akkor képeződött a TÜKÖRRE, amikor egy gyerekes botorságomért kemény atyai fenyítést elszenvedve, még az életemtől is meg akartam válni.
Az első szó, ami eszembe jutott ekkor, a ZUHANÁS.
Aztán egy másfél éves kori lázálom. A Lánchíd láncain négykézláb megyek, Pestről Budára és alattam nincs híd, csak a hömpölygő áradat. Hideg van és még jégtáblákat is látok rohanni lefelé a Dunán.
Aztán eszembe jut, hogy Fülöp vezetéknevű, anyai dédnagyapám, a simára borotvált fejű, nefelejcskék-szemű, talán erről a hídról ugrott a zavaros vízbe a kilátástalanság elől a világégés alatt.
A TÜKÖRBEN minden egyszerre látszik.
Leginkább a menekülés. Mindenki menekül és nem mer belenézni a TÜKÖRBE.
És valóban én is eddig menekültem, minden elől – a felelősség elől leginkább. Egy éve a menekülés átváltott zuhanásba és lekerültem életem leges-legmélyebb pontjára. A gödör mélyén, nem bírtam még lábra állni sem. Minden biztos pont eltűnni látszott. A sötétben, az amúgy rossz hallásom megváltozott. Meghallottam olyan hangokat, amikre eddig nem volt fülem. Először csak csupa agresszív, követelődző hang ütötte meg fülemet.
Majd Húsvét előtti Nagypénteken, a süvítő fülzúgás határán egy apró harangocska hangját hallottam. Már délben elmentek ugyan a harangok, hogy másnap délben visszajöjjenek, de én félúton, éjfélkor hallottam meg azt az egyet.
Akkor abban az éjféli órában végigjártam együtt Jézussal a keresztutat.
Reggel az első napsugárral együtt, az a gondolatom támadt, hogy felhagyok a meneküléssel.
Odamegyek, ahová a FÉNY vezet ezen túl.
Azóta elérkeztem a határpontok és -vonalak birodalmába és ott tanulmányozom a FÉNY természetét.
Azóta társaim is vannak ebben a munkában, akiket testvéreimként szeretek.
Ezt a képességemet Antalffyságom Remete Szent Antaljának köszönhetem, kire most Pünkösdkor találtam rá.
A MÉLYPONT, Jézus KERESZTÚTJA, a FÉNY útja, István VÉRTANÚSÁGA, Pál damaszkuszi útján a FORDULAT, Antal TESTVÉRI SZERETETE ezen a napon, Erzsébet napján (ki Keresztelő Szent Jánosnak adott életet, és aki előképe volt a FÉNY eljövetelének) nekem a TÜKÖRBEN megmutatta, hogy vállalnom kell magam a SEBEIMMEL együtt.
Hogy ott leszek majd a legerősebb, ahol eltörtem egykor.
(Ezt a tükör-meditációmat 17 éve, 2004. november 19-én, Erzsébet napon írtam.)