2015. október 8., csütörtök

A családi be/kivándorlásról és a hazaszeretetről ’56 október 23. okán


Úgy alakult, hogy a mi családunk történetében a leginkább elvágyódó felmenők utódai lettek a leginkább hazaszeretők.

A családom tirpákszékely, szép-, ük-, déd- apai és sváb- anyai felmenőinek köszönhetően egyszer régen bevándorolt ide Magyarországra és letelepedett. A körülményekről és időpontokról már nem tud a családi emlékezet.

A XX. század elején a nagy világválság idején az apai nagyszüleim pedig ki akartak tántorogni (a kivándorlást akkor így hívták), az én alig két éves apámmal Kanadába. József Attila is írja a Hazám című versében:

Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.

Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatűnt,
emlékezően és okádva,
mint aki borba fojt be bűnt.

Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
s társa, ki tudta, ily bolondtól
pénzt eztán se lát a család.

Multunk mind össze van torlódva
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.

A rokonság egy része már egy évvel azelőtt kijutott és várta is volna őket.

A szüleim elbeszéléseiből tudom, hogy az „újvilágban” már akkor is válogattak a migránsok között. Csak akkor fogadták be őket, ha szakmájuk volt, s ha teljesen egészségesek voltak. Már itthon orvosi vizsgálatnak kellett alávetnie magát a kiutazónak. A vizsgálat helye a Nagy OTI, a mai Fiumei úti NYUFIG volt, ahol a nagypapámat egyből ki is selejtezték, mondván visszeres a lába.




ForgácsPéter kihagyhatatlan mozija elmagyarázza, mit jelentett az amerikai álom, és mit jelentett magyarnak lenni az Egyesült Államokban. 

Itt maradt hát a család és túlélte a II. világháborút, aztán 50 évesen meghalt a nagypapám és rá 5 év múlva szintén 50 évesen a nagymamám. A nagymama még megélte az én születésemet ’56 elején.  Jött október 23., utána pedig november 4. és a szüleim a disszidálás (akkor így hívták a kivándorlást) gondolatával feküdtek és keltek. Akkor alig félévesen a földszinten lakó néni fogadott be bennünket a fürdőszobájába. Az Alkotás utcai lövöldözések miatt, nem mertek a 4. emeleten maradni. Aztán végül is én miattam nem mertek nekiindulni a novemberi határátlépésnek.  (Jó néhány rokon ment el akkor, az ifjúság színe-java a szüleim korosztályából.)

A ’70-es években, az én fiatalkoromban a kitántorgókat és disszidálókat csak visszahozta látogatóba a honvágy. Akkor meg engem akartak volna egy „amerikáshoz” férjhez adni, mert hát Amerikában minden jobbnak látszott. Csak hát az volt a bökkenő, hogy akkor már udvarolt nekem a férjem és a rokonság ezen igyekezetét öntudatosan elutasítottam.

Érdekes volt megfigyelni, hogy a régebben elmentek szebben beszélték a magyart, mint az ’56-osok. Egyfajta hunglish-sal beszéltek és hozzá szabolcsi tájszólással.
Az apám egyik unokatestvére közel 90 évesen magyart tanít még most is Ámerikában, a helyi vasárnapi iskolában. Ő mesélte legutóbb, hogy az elsők között nem a magázást, hanem az önözést magyarázza el, a tegezés helyett a magyarul tanulóknak.
Van egy Hobo-Sebestyén Márta fémjelzete Cserepes Károly lemez, amelynek dalait ezzel hunglish-sal éneklik, íme, néhány szám a lemezről:


Volt a rendszerváltás előtt is egy disszidálási hullám, akkor meg már csak azért is „kalandvágyból”is itthon maradtunk.
Az azóta felnőtté lett gyerekeink pedig hallani sem akarnak arról, hogy innen elmenjenek.
Így alakult, hogy mi családunk történetében a leginkább elvágyódó felmenők utódai lettek a leginkább hazaszeretők.
Mindez pedig nem jött volna létre, ha hajdan a nagypapát nem selejtezték volna ki a visszerei miatt, vagy a szüleim csak úgy nekivágtak volna a nagyvilágnak egy csecsemővel ’56-ban (aki én voltam akkor), vagy, ha hagyom, hogy egy boldogtalan érdekházasságba hajszolnak a „kedves” rokonok.




Antalffy Yvette