A trombita…ta…ta…tanár és egy zenerajongói-tanítványi láncolat

Ül a tanítvány a koncerten, ahol az ő tanára szólót fúj egy olyan zenekarban, ahol a vendégzenész a tanár tanára volt hajdanán…

A ma már ősz halántékú Fifi öcsém kiskamasz korában evezni járt Békásmegyerre. Egyszer az edzője, Háry bácsi motorcsónakját is vezethette. Az egyik evezős társa pedig, aki akkor épp trombitálni tanult, egyszer megengedte neki, hogy próbaként megfújhassa a trombitáját. Akkor nem sikerült hangot kicsalnia a trombitából.

Talán azon a napon határozta el, hogy egyszer, ha módjában áll, megtanul motorcsónakot vezetni és trombitálni.

A motorcsónak-jogosítvány néhány hónapos kiképzés után, egy viharos, szakadó esős délutánon úgy tíz éve meg is lett.

Az én öcsém ezután vad keresésbe fogott, hogy rátaláljon egy kezdő jazz-trombita…ta…ta…tanfolyamra. Lesz-e olyan valaki, aki meglett kora ellenére bevállalja? – ez volt a nagy kérdés. Nehéz dolga volt. Mert ilyet kora gyermekkorban szokás ám elkezdeni.

Zeneiskolákban próbálkozott először természetesen, s beült a kisiskolások közé a padba. De valahogy úgy alakult, hogy vagy a tanár ment el, vagy trombita szak nem indult. Tehát tovább kellett lépni.

Egyszerre csak az egyik helyről beajánlották őt egy valódi jazz-trombitáshoz, Bér Zsolthoz, aki végül is felvállalta az ő trombita…ta…ta…tanítását.

Az évek során a tanár-diák kapcsolat barátsággá alakult.  S így a család is megismerte a Tanárurat, aki mellesleg néhány évvel fiatalabb a tanítványánál.

Bér Zsoltot, mint előadóművészt, azóta több koncerten is láthattuk munka közben; legutóbb a Budapest Jazz Clubban a Budapest Jazz Orchestra  egyik beugró trombitásaként jó néhány improvizatív szólóban vágta ki a rezet. László Attila gitáros volt ennek az estének a vendége, aki maga is tanította a zenekar majd minden tagját.

Példa rá, hogyan is jön létre egy tanítványi láncolat:

Ül a tanítvány a koncerten, ahol az ő tanára szólót fúj egy olyan zenekarban, ahol a vendégzenész a tanár tanára volt hajdanán…

Ma este pedig éppen Fifi öcsém trombita órája után faggatom Bér Zsoltot a zenetanári és zeneművészi élete néhány emlékezetes epizódjáról.

Honnan jött a zene iránti érdeklődés?

A családban többen is kedvtelésből muzsikáltak: apám zongorázott, nagyanyám hegedült.

Hogy kezdődött a zenei pályafutásod?

A zongoratanulás az atletizálással párhuzamosan kezdődött. Majd kiskamasz koromban egyszerre mindkettőt abba hagytam. Élveztem a semmittevést, míg nem, egy félév után mérhetetlen hiányérzetem lett mind a zene, mind a sport iránt.

Azután a bizonyos féléves szünet után viszont tudtam, hogy a zongorát nem szívesen folytatnám. Egy barátom trombitált és ez nekem is nagyon megtetszett. Elkezdtem tehát a zeneiskolában trombitálni, ahol a zongorás előéletem miatt szolfézsból felmentésem volt.

Az Újpesti  Erkel Gyula Zenei Alapfokú Zeneiskolában  viszont, az új zeneiskolai felépítés miatt fel kellett vennem a szolfézst a tanrendembe, ahol szolfézstanárom - a későbbiekben pedig első példaképem -, Vasaly Imre lett.

9 éves gyerekek közé beültem 13 évesen szolfézst hallgatva. Félév alatt végeztem el jónéhány szolfézs évfolyamot.

Hogy kerültél a Konziba?

Úgy, hogy olyanokkal kerültem egy csoportba, akik a Konziba akartak felvételizni. Elég erős osztály volt, három lány és két fiú. A lányok egyike pedig olyan szinten tudta a zeneelméletet, hogy elájultam. A hiúság…! Egy lány hogyan tudhatja jobban, mint én…, ez olyan kínos. A Vasaly tanárúr pedig úgy tanított, hogy az összefüggéseket is meg lehetett érteni. Mindent megtanultam és tudtam is.

A továbbképzőket is elvégeztem és mielőtt felvételiztem volna a jazz-trombita szakra, elfogytak a szolfézs órák és helyette bejött a zongora. Pont az, amit én nem akartam…, de Hermann Lászlóhoz kerültem, aki  zseniális szakmai tudású és pedagógiai érzékű tanár volt és én  újra megszerettem a zongorát mellette.

Kovács Kálmánnál tanultam trombitálni. Egyébként a Konziba a főtárgyas szolfézs szakra vettek volna fel, ami már megint nem a trombita volt… De végül is úgy gondoltam, hogyha így, vagy úgy benn vagyok már az iskolában, majd következő félévekben valahogy átmegyek én a trombita főtárgyú osztályba.

A felvételi előtti évben Kovács Kálmán elment az iskolából és Zakar Zoltán jazz-pozanos vette át a helyét, aki engem a klasszikus trombita irányból a jazz felé terelgetett. Akkortájt mindenevő voltam… Ő mondta, hogy próbáljam meg a felvételit a főiskolára, jazz-trombita szakra. Fel is vettek…

Tomsits Rudolf lett a tanárom. Zseniláis jazztrombitás volt. Az egyik szárnykürtjét később meg tudtam szerezni. Fifi is fújt már rajta. Mellesleg a Sose halunk meg című film betétszámán is ezt a hangszert használta Rudi.

Jó fülem volt, úgy gondolom. Amit Tomsits Rudolf játszott, azt próbáltam utánozni.

Ezt a módszert alkalmazod most a tanítványaidnál is?

Igen, az első órákon elmondom nekik, hogy így jó tanulni: „Írd le kedvenc szólódat, a kedvenc trombitásodtól. Amíg leírod, addig meg is tanulod.”

Természetesen a zeneelmélet és a hangszerismeret átadása mellett.

Én például Freddie Hubbard játékát írtam így le, de nehezebb körülmények között, mint most, amikor a világhálón minden elérhető. Ahhoz akkortájt el kellett mennem egy olyan emberhez, akinek volt egyáltalán Freddie Hubbard bakelit lemeze és ott próbáltam beazonosítani a zeneszámot… Sokkal jobban belém ívódott, mintha kész kottából játszottam volna le…

Fifi öcsém szól közbe: Amikor már néhány trombita órán túl voltunk - még magázódva egymással -, azt mondtad nekem, hogy: ”Kedves Fifi bácsi! Maga a mai naptól a zeneszeretők táborából átülhet a zenecsinálók táborába…”

Erre reagálva Zsolt: „Minden tiszteletem azé, aki meglett korában belefog olyanba, amit addig nem tett.”

Így lett tehát az első felnőtt tanítványod az én Fifi testvérem.

Most pedig a fiatalabb tanítványaidról érdeklődnék. Mi volt számodra a legnagyobb kihívás, vagy siker, amit a zenetanári pályafutásod során eddig megéltél?

Elsőként Nyergesújfalun,az alapfokú zeneiskolában tanítottam. 17 évig voltam ott és ez idő alatt volt egy-két szakmailag nagy kihívásom.  Két növendékemmel igencsak megküzdöttem. De az iskola igazgatója jó pedagógiai érzékkel azt mondta, hogy: „Zsolti, te biztos, hogy ki tudod ezekből a gyerekekből is hozni a legjobbat”. Hát ez azért nagyon jól esett a hiúságomnak is, meg az is, hogy ekkora bizalommal vannak irányomban. Nagyon jó kis osztályom lett, szorgalmasak, ügyesek voltak. 

A tanítványaim közül ugyan senki sem lett profi zenész, de el tudom büszkén mondani, hogy 70%-uk a mai napig zenél. Mindegyiknek megvan a trombitája. Zenél a helyi zenekarban, összejárnak muzsikálni. 

Rájöttem, hogy nem biztos, hogy profi zenészeket kell kinevelni a zeneiskolában, hanem olyanokat, akik értik, érzik és élik a zenét…

Tanítás és/vagy zenélés?

Zenélni szeretek.  Sohasem a tanítás volt a főállásom. Nem abból éltem. Azt is mondhatom, hogy szinte „szerelemből” tanítottam. Budapest-Nyergesújfalú út hetente kétszer-háromszor autóval, a költségek majdhogynem a zeneiskolai javadalmazásommal egálban voltak.

A főiskola alatt és után a hivatásos zenélés pedig a színházzal kezdődött, egészen pontosan Hofi Gézához kötődik, ’87-től haláláig. ’91 környékén még a vidékjárás vele is bejött a képbe. A hét hat napján színház ill. később vidékjárás, hétfőn tanítás.

’89-ben végeztem a jazztanszakot.

A Hofi műsorok zenei kíséretét adó zenekarból a basszusgitáros, Lattmann Béla a nyergesújfalui Szabolcsi Bence Alapfokú Zeneiskolában tanított. Ő szólt, hogy trombitatanár nélkül maradt az iskola. Így lettem trombitatanár.

Akkor még csak hét zenetanára volt az iskolának. Családias légkör, fehérasztalos évnyitó értekezlettel, ahová a bográcsgulyást az iskolaigazgató maga főzte.  Egy művelődési ház hátsó traktusából nőtte ki magát.

Aztán amikor Hofi megbetegedett a vidéki turnék abbamaradtak.

Ebben az időben keresett meg a külföldi „vendéglátózásból” visszatért Ungár Pista. Ekkor kerültem Ungár Tánczenekarba, a kilépett a trombitás helyére, s így velük jártam a vidéket tovább.

Színház-Zenekar-Tanítás, sűrű volt az élet…

Azóta pedig a honlapomon is olvasható, többféle formációkban muzsikáltam, muzsikálok és mellette tanítok.

A zenetanár-példaképek mellett kik a trombitás példaképeid?

Elsőként FreddieHubbard játéka érintett meg, majd Miles Davis 50-es évek végi, és a 80-as évek végi időszaka,  de Chet Baker, Arturo Sandoval, Dizzy Gillespie,  és Perez Prado zenekara is nagy hatással voltak rám. A magyar trombitások közül  pedig természetesen Tomsits Rudolf , aki tanárom is volt.

No és egy késői nagy felfedezésem Herry James, akire pedig Fifi hívta fel a figyelmemet.

Fifi közbeszól: A Harry James lemezt pedig én a sógoromtól (Yvette férjétől) a kaptam egy karácsonyra.

Harry James pedig Miles Davisnek volt a nagy példaképe.

A minap volt az Első Világháború 100 éves megemlékezéseinek sorában egy gyönyörű filmbejátszás, melyben  Paulo Fresu  kezdeményezésére, az In Silenciót több ország egy-egy kiválasztott  trombitása fújta el egy időben. Fresut pedig Fifi sógora (a te férjed)ajánlotta a  figyelmembe.

http://www.raistoria.rai.it/articoli/il-silenzio-1914-2014-italia/25489/default.aspx

Szóval valahogy így ér körbe a zenerajongói-tanítványi láncolat…

ŐZIKETERROR

Ne tagadd, tudod te is, hogy miről/kiről beszélek. Az őziketerror eszközével élő ember olyan nagyon szelídnek tűnik első látásra, mint egy őzike, de verbálisan, mentálisan s van, hogy fizikálisan is agresszív, nagyon csúnyán meg tud bántani. Te pedig a jelenlétében folyamatosan védekezel és magyarázkodsz, még a súlyfölösleg-páncélod is őtőle nő rád.

Hogyan ismered fel már a kanyarban az őziketerroristát?

Őziketerrorista lehet például az anyukád/anyósod, apukád/apósod, férjed/feleséged, gyereked, bármely rokonod, barátod, kollégád, sőt - ha néha magadba nézel -, te magad is.

•          Ha teszem azt ő az anyukád, vagy anyósod például és épp ott fekszik egy önmagának okozott betegség/baleset miatt 40 kilósan vasággyal együtt, félholtan a kórházban, vagy akár otthon és ugráltatja az egész családot. Semmi sem elég jó, gyors, szép, rendes stb. neki, az étel nem finom, a búzakorpa nem elég szemcsés, amit hoztál neki, a lepedő nem elég egyenes, túl hideg/meleg van, titokban ki megy a konyhába és újramosogat utánad még ily’ halálos betegen is.
•          Ha a férjed/feleséged ő, akkor hernyótalpas bakanccsal száguld át a lelkeden nap, mint nap és folyamatosan azt sugdossa a füledbe, hogy nem vagy elég jó neki, meg úgy egyáltalán semmire se. A te munkád az övéhez képest nudli. Különben is ő megfeszül a családért, neked más dolgod nincs csak eeez… És különben is kosz, piszok, rendetlenség van és még kövér is vagy, ja és miattad neveletlenek a gyerekeitek is.
•          Ha ő a kollégád, akkor állandóan nyakig van a munkában, míg szerinte te semmit sem csinálsz és soha nem segítesz neki… A pótcselekvéseinek és önigazolásainak már a nézésébe is belefáradsz. A munkaidőd jelentős részét pedig ő köti le. Azon veszed észre magad, hogy már csak az ő utasításainak végrehajtatásával foglalkozol, de úgy hogy folyamatosan szemkontaktusban vagy vele, s eközben a magad munkájára nem jut időd.
•         Ha ő például egy leánygyermek, akkor már három évesen olyan, mint egy női diktátor. Rád néz az óriási, ártatlan kék szemeivel, hátracsapja a gyönyörű szőke sörényét, és addig dirigál, amíg a játszótéren mindenki azt nem csinálja, amit ő akar – olvasom én fiús anyaként a Lurkóvilágban. 

A lényeg, hogy addig nem vagy biztonságban, míg be nem azonosítod, hogy ő egy igazi, hús-vér őziketerrorista.

Majd a következő lépés, hogy tetten érd az őziketerrorista-cselekmény első pillanatát és azonnal NEM-et mondj. Ne ugorj az első-, de a második szóra sem.

Majd ülj le egy órára, egy közeli csendes parkban és gondolkodj el azon, hogy vált ő őziketerroristává?

Én azt gondolom, hogy a múltjában megbúvó kóros és kielégíthetetlen szeretethiány miatt, amit álcának használ, a mögé bújik, erre hivatkozik folyton-folyvást.

Így gondolkodik egy valamire való őziketerrorista:

„Engem nem szeretett senki, vagy nem eléggé, vagy nem jól. Nekem semmi nem volt jó az életemben, hát most gondoskodom róla, hogy neked se legyen. Bosszút állok rajtad az egész elrontott életemért. Rajtad kérem én számon a gyötrelmes életem minden egyes pillanatát, nem máson. Hiszen adva vagyok neked, mint anyád, apád, gyereked, házastársad, rokonod, fogadj el engem ilyennek, amilyen utálatos vagyok, én már nem fogok megváltozni erre a kisidőre.”

Lásd meg a lázas igyekezetében ezt az álcát, ami mögé bújik és ahonnan parancsolgat. Vedd fel te is ezt az álcát, mint a kaméleon, s így legyél tükör számára. Lássa magát, hogy milyen is ilyenkor… Csak utánozd őt kellő komolysággal és némi humorral. (Ezt csinálja Bagi-Nacsa is amikor celebjeinket szembesíti a gyengeségeikkel.) Lehet, hogy ilyenkor még magadban is felfedezed az őziketerroristát?! Magunkkal pedig olyan elnézőek tudunk lenni.Így meg történhet, hogy megértjük és leszereljük a saját fegyverével az őziketerroristát.

Segítségként gyerekkorunk didergő király meséjét használhatjuk kézikönyvnek.  Belőle kiolvasható, hogy milyen a jó mondat, kérdés/kérés, amit még a Király (az ego) is meghall, megért?

- Ejnye, de rossz bácsi vagy te, király bácsi!

Ebben a mesében, míg a nép egy nyikkanás nélkül, bávatagon tűri, hogy saját királya felégeti az országot, csak azért mert ő fázik, addig egy kislány egyenesen megmondja az őziketerrorista királynak, hogy rossz bácsi. 

Gyermeki egyszerűséggel a szemébe mondja. A királyt ez mélyen érinti, mert ő azt gondolja magáról, hogy bölcs uralkodó. Vissza is kérdez rá azon nyomban.

- Ácsi, kislány, ácsi! Mért vagyok rossz bácsi?

A leányka pedig kertelés nélkül mondja, hogy miért:

- Azért, mert leszedetted a házunk tetejét - pityergett a csöppség, de abban a nyomban el is mosolyodott -, ejnye, de jó meleg van tenálatok!

A leányka a végén bölcsebbnek bizonyul a királyánál, mert meglátja, hogy legbelül a király is jó ember, csak eddig nem tudta kimutatni a szeretetét. Ezért fázott. Azzal, hogy mindent felégetett maga körül, megfagyott körülötte is minden.

Amint meglátja kegyetlen önmagát a kislány tükrében, azon nyomban felmelegszik a szíve és ettől egész környezete is.