Nagy öröm kertes ház?!

Akik a városi bérházakból kertes házba költöztek, nap napután szebesülnek azzal, hogy a házzal törődni kell. 

A garázs beázhat alulról is, ha a vízelevezető árkot a humusz eltömíti. Ha az ereszcsatorna vízszintes és függőleges csövei nem jól illeszkednek, a ház fala elázhat a mostanság olyan bőséges esőtől, amely nap-nap után ömlik ránk a júliusi kánikulában is. 

Gondoltam is rá, hogy a régi öregeknek biztos listája volt arra vonatkoztatva, mikor milyen karbantartást kell elvégezni, hogy ne romoljon a ház állapota. 

Majd R. Fulghum egyik hétköznapi tűnődése jutott eszembe:

"A szomszéd tegnap kitisztította az ereszt. Az ereszcsator­nát is. Nem először tette, már tavaly is láttam, hogy csinál­ja. Hihetetlen. Negyven évig azt sem tudtam, hogy vannak emberek, akik kitisztítják az ereszt. Arra pedig a mai napig nem tudtam rávenni magamat, hogy én is megtegyem.

Bámulom azokat, akik elvégzik az ilyesmit, akik rende­zett életet élnek, akik mindig teszik a dolgukat, ráadásul jól. Hallottam emberekről, akik minden hónap végén ki­egyenlítik tartozásaikat. Hihetetlenül hangzik, tudom, de esküszöm, hogy igaz.

Ezek az emberek iratszekrényekben (nem cipősdobozok­ban!) tartják rendszerezett, sorba rakott, valóban szükséges iratokat tartalmazó dossziéikat. Ha valamire szükségük van, tudják, hol keressék. Rend van a mosogatójuk alatt, a szekrényeikben és kocsijuk csomagtartójában. Évente kicse­rélik a kazánszűrőt. A mechanikusan működő tárgyakat rendszeresen megolajozzák. Vásárolt holmijuk mindig a ga­ranciaidőn belül romlik el. Zseblámpájuk működik, sőt, azt is tudják, hol van!

Pontosan emlékeznek, mikor volt az autó utoljára szer­vizben. A szerszámaik a garázsban lógnak, szögre akasztva - éppen ott, ahol lenniük kell. Adóbevallásuk tényeken, nem becsléseken és fohászokon alapszik. Amikor este lefek­szenek aludni, a Tennivalók listáján minden egyes tétel át van húzva. Reggelente tiszta fürdőköpeny várja őket az ágy mellett, kikészítve. Zoknijaik a fiókban, párosával ös­szegöngyölve. Bizony! S amikor az új nap reggelén kilép­nek az ajtón, pontosan tudják, hol az autó kulcsa, nem ag­gódnak az akkumulátor állapota miatt, nem töprengenek, vajon van-e elég benzin a tankban ahhoz, hogy elérjenek a munkahelyükig.

Vannak ilyen emberek, akikkel minden rendben van. Ők nem alattvalók a Káosz birodalmában, rájuk az entrópia tör­vényei nem vonatkoznak. Nap mint nap találkozom velük. Nyugodt, könnyed támaszai a társadalomnak. Az ő nevü­ket szedték vastag betűvel az iskolai évkönyvekben, ők vol­tak mindannyiunk példaképei. Ők azok, akiknek sikerült!

Én nem tartozom közéjük. Mindennapi életem teendőit annyira tudom kezemben tartani, mintha egy zsák bolhát kellene összeterelnem. Az élet olyan, mint a légógyakorlat. A részleteket most hagyjuk.

Van azonban egy visszatérő vágyálmom, mely minde­nen átsegít. Ez pedig a botcsiszoló-álom. Egy szép napon be fog kopogni hozzám egy elöljárókból álló bizottság, és közli, itt az ideje, hogy elvégezzem a csiszolt bot rítusát -az igazában jólelkű, de krónikusan rendetlen alakok beava­tási szertartását.

Ez a következőképpen történik: azért választanak ki, mert tudják, nagyon jó szívem van, és végre eljött az idő, hogy megkegyelmezzenek nekem. Először is, egy héten át mentesülök mindenfajta kötelezettség alól. A naptáramban üresen állnak majd a lapok, nem lesznek bizottsági ülések, lejárt határidők, számlák, levelek, elintézetlen telefonok. Egy szép helyre visznek, ahol minden csendes lesz, békés és Zen-buddhista. Gondoskodni fognak rólam, finom éte­lekkel traktálnak. Gyakran megdicsérnek. A feladatom mindössze ennyi lesz: egy hetet kell a bot simára csiszolásá­val töltenem. Adnak smirglit, citromolajat, rongyokat és persze a botot - egy szép, de közönséges fadarabot. Semmi más dolgom nem lesz, minthogy lecsiszoljam a botot, amen­nyire csak tudom, amikor csak kedvem tartja. Ennyi az egész: csiszold a botot simára!

A hét lejártával az elöljárók visszatérnek. Ünnepélyesen ellenőrzik a munkát. Megdicsérnek szakértelmemért, érzé­kenységemért, lényeglátásomért. Így még egyetlen botot sem csiszolt le senki! - kiáltanak majd fel. Benne leszek a té­vében és az újságokban. A történet címe ez lesz: egy lelke mélyén rendes és jó szándékú férfi bámulatra méltó tökéle­tességgel csiszolta le a botot! Csendes diadallal kísérnek majd haza. Családom és szomszédaim tisztelettel néznek rám. Az utcán az emberek értőn rámmosolyognak, integetnek, s feltartott hüvelykujjukkal fejezik ki elismerésüket. A létezés egy magasabb szintjébe lépek át.

És ez még nem minden. Ettől kezdve nem kell ereszcsa­tornákkal törődnöm. Csekkfüzetemet, dossziéimat, nyom­tatványaimat, szekrényeimet, fiókjaimat, adóbevallásaimat, még a kocsim csomagtartóját is más fogja rendben tartani helyettem. Mindezzel nekem már nem kell foglalkoznom. Mindörökre megszabadultam a Tennivalók kötelékeitől, mert lecsiszoltam a botot! Rápillantok, ott lóg a kandalló fö­lött. Büszke lehetsz, botcsiszoló, ez már valami! Mi több, elég!

Istenem, bár így lenne!"

(Robert Fulghum: MÁR AZ ÓVODÁBAN MEGTANULTAM MINDENT, AMIT TUDNI ÉRDEMES - Tűnődések hétköznapi dolgokról)

Kafka után is van remény

A "nincs remény" érzése önt el ettől A törvény kapujában-tól is. Csak mindig eszembe jut, hogy van egy mélypont minden élethelyzetben, ami már nem süllyed lejjebb. 

És amikor ezt a pontot megérzem, akkor szoktam égre emelni a tekinetetmet. És a Fénycsírát felfedezni, még a legsötétebb éjszakában is, ami után reggelre van, hogy jön a megvilágosodás... Hát így valahogy... 

A napokban olvastam, hogy a Hold, hogy tud így világitani az éjszakában, hiszen a Naptól kapott fényt veri vissza, a majdnem fekete-szürke por. Aztán azt is írták, hogy a Földről visszavert fény is megvilágítja és azt is visszatükrözi.... Ez nagyon tetszik... Szembe-fordított tükrök Nap-Hold-Föld konstellációja. 

Weöres Sándor - A teljesség felé / Szembe-fordított tükrök

"Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.

Hiányosságom váljék jósággá benned.

Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: 

igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.

Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.

Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.

Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában."

A törvény kapujában - elmélkedés Kafka születésnapján

A törvény kapuja előtt áll egy őr. Ehhez az őrhöz odamegy egy vidékről jött ember, és engedélyt kér, hogy beléphessen a kapun. 

Tíz éve, hogy OKJ-s bizonyítványom lett újságírásból az "Online médiával a megkülönböztetés ellen" képzésen. Tanulmányaim során az egyik feladat az újságírás és a törvények témájában való elmerülés volt. 

Annál velősebben és lényeretörőbben mint, ahogy Franz Kafka A törvény kapujában megfogalmazta, nem lehet jobban leírni, ahogy egy felelős szakma gyakorlásáig eljuthatunk. 

Így csak kicseréltem a vidéről jött ember, "ember" szavát az "újságíró"-ra, összesen 9-szer. 

Az eredeti mű:

Franz Kafka: A törvény kapujában

A törvény kapuja előtt áll egy őr. Ehhez az őrhöz odamegy egy vidékről jött ember, és engedélyt kér, hogy beléphessen a kapun. Az őr azonban azt mondja neki, hogy most nem engedélyezheti a belépést. Az ember töpreng, majd megkérdezi, hogy tehát akkor később léphet majd be? - Meglehet - mondja az őr -, most azonban nem. - Minthogy azonban a törvény kapuja, mint mindig, nyitva áll, és az őr arrébb megy, az ember előrehajol, hogy beleshessen a kapun. Amikor az őr ezt észreveszi, nevet, és így szól: - Ha ennyire csábít, hát kíséreld meg, és menj be tilalmam ellenére. De jegyezd meg: hatalmas vagyok. Pedig a legutolsó vagyok az őrök sorában. Teremről teremre őrök állnak, egyik hatalmasabb, mint a másik. Már a harmadik látványát én magam sem bírom elviselni. - Ilyen nehézségekre nem gondolt a vidékről jött ember, hiszen a törvénynek mindig, mindenki számára elérhetőnek kell lennie, gondolja, de ahogy most a bundás őrt jobban szemügyre veszi, nagy, hegyes orrát, keskeny, fekete, tatár szakállát, úgy határoz, hogy inkább várakozik, amíg meg nem kapja a belépésre az engedélyt. Az őr ad neki egy zsámolyt, és megengedi, hogy oldalt, a kapu közelében leülhessen. Ott ül napokig, évekig. Többször is megpróbál bejutni, és zaklatja az őrt kérdéseivel. Az őr gyakran veti alá kisebb kihallgatásnak, kérdezgeti a szülőföldjéről és sok minden másról, de ezek közömbös kérdések, amilyeneket a nagyurak tesznek fel, és végül mindig azt mondja neki, hogy még nem engedheti be.

Az ember, aki jól becsomagolt az útra, mindent felhasznál, legyen az bármennyire értékes is, hogy megvesztegesse az őrt. Az úgyszólván mindent elfogad tőle, de közben így beszél: - Csak azért fogadom el, hogy ne hidd, bármit is elmulasztottál. - Az ember hosszú éveken át szinte szakadatlanul csak az őrt figyeli. Megfeledkezik a többi őrről, és úgy véli, bebocsáttatásának egyetlen akadálya ez az első. Átkozza a szerencsétlen véletlent, az első esztendőkben gátlástalanul, hangosan, később, ahogy öregszik, már csak úgy magában dörmögve. Gyermeteggé válik, és mivel az őr évekig tartó tanulmányozása közben annak prémgallérjában még a bolhákat is felfedezte, még a bolhákat is megkéri, segítsenek neki, és térítsék jobb belátásra az őrt. Végezetül látása meggyengül, nem tudja, valóban sötétedik-e körülötte, vagy csak a szeme csalja meg. Most ugyan észrevesz a sötétségben valami fényt, mely kiolthatatlanul árad a törvény kapujából. Már nem él soká. Halála előtt az egész itt töltött idő minden tapasztalata azzá az egyetlen kérdéssé sűrűsödik össze a fejében, amelyet eddig még nem tett fel az őrnek. Magához inti őt, mert merevülő teste már nem tud felemelkedni. Az őrnek mélyen le kell hozzá hajolnia, mert a kettejük magasságának különbsége ugyancsak az ember rovására változott meg. - Most még mit akarsz megtudni? - kérdi az őr. - Telhetetlen vagy.

- De hát mindenki a törvény felé igyekszik - mondja az ember -, hogyan lehetséges, hogy ennyi év alatt rajtam kívül senki sem kért bebocsáttatást? - Az őr látja, hogy az ember már a végét járja, s hogy hallását elmúlóban még utolérje, ráordít: - Itt rajtad kívül senki be nem léphetett volna. Ezt a bejáratot csak a te számodra jelölték ki. Most megyek és bezárom.

Gáli József fordítása

Az újságírós változat

A törvény kapuja előtt áll egy őr. Ehhez az őrhöz odamegy egy vidékről jött újságíró, és engedélyt kér, hogy beléphessen a kapun. Az őr azonban azt mondja neki, hogy most nem engedélyezheti a belépést. Az újságíró töpreng, majd megkérdezi, hogy tehát akkor később léphet majd be? - Meglehet - mondja az őr -, most azonban nem. - Minthogy azonban a törvény kapuja, mint mindig, nyitva áll, és az őr arrébb megy, az újságíró előrehajol, hogy beleshessen a kapun. Amikor az őr ezt észreveszi, nevet, és így szól: - Ha ennyire csábít, hát kíséreld meg, és menj be tilalmam ellenére. De jegyezd meg: hatalmas vagyok. Pedig a legutolsó vagyok az őrök sorában. Teremről teremre őrök állnak, egyik hatalmasabb, mint a másik. Már a harmadik látványát én magam sem bírom elviselni. - Ilyen nehézségekre nem gondolt a vidékről jött újságíró, hiszen a törvénynek mindig, mindenki számára elérhetőnek kell lennie, gondolja, de ahogy most a bundás őrt jobban szemügyre veszi, nagy, hegyes orrát, keskeny, fekete, tatár szakállát, úgy határoz, hogy inkább várakozik, amíg meg nem kapja a belépésre az engedélyt. Az őr ad neki egy zsámolyt, és megengedi, hogy oldalt, a kapu közelében leülhessen. Ott ül napokig, évekig. Többször is megpróbál bejutni, és zaklatja az őrt kérdéseivel. Az őr gyakran veti alá kisebb kihallgatásnak, kérdezgeti a szülőföldjéről és sok minden másról, de ezek közömbös kérdések, amilyeneket a nagyurak tesznek fel, és végül mindig azt mondja neki, hogy még nem engedheti be.

Az újságíró, aki jól becsomagolt az útra, mindent felhasznál, legyen az bármennyire értékes is, hogy megvesztegesse az őrt. Az úgyszólván mindent elfogad tőle, de közben így beszél: - Csak azért fogadom el, hogy ne hidd, bármit is elmulasztottál. - Az újságíró hosszú éveken át szinte szakadatlanul csak az őrt figyeli. Megfeledkezik a többi őrről, és úgy véli, bebocsáttatásának egyetlen akadálya ez az első. Átkozza a szerencsétlen véletlent, az első esztendőkben gátlástalanul, hangosan, később, ahogy öregszik, már csak úgy magában dörmögve. Gyermeteggé válik, és mivel az őr évekig tartó tanulmányozása közben annak prémgallérjában még a bolhákat is felfedezte, még a bolhákat is megkéri, segítsenek neki, és térítsék jobb belátásra az őrt. Végezetül látása meggyengül, nem tudja, valóban sötétedik-e körülötte, vagy csak a szeme csalja meg. Most ugyan észrevesz a sötétségben valami fényt, mely kiolthatatlanul árad a törvény kapujából. Már nem él soká. Halála előtt az egész itt töltött idő minden tapasztalata azzá az egyetlen kérdéssé sűrűsödik össze a fejében, amelyet eddig még nem tett fel az őrnek. Magához inti őt, mert merevülő teste már nem tud felemelkedni. Az őrnek mélyen le kell hozzá hajolnia, mert a kettejük magasságának különbsége ugyancsak az újságíró rovására változott meg. - Most még mit akarsz megtudni? - kérdi az őr. - Telhetetlen vagy.

- De hát mindenki a törvény felé igyekszik - mondja az újságíró -, hogyan lehetséges, hogy ennyi év alatt rajtam kívül senki sem kért bebocsáttatást? - Az őr látja, hogy az újságíró már a végét járja, s hogy hallását elmúlóban még utolérje, ráordít: - Itt rajtad kívül senki be nem léphetett volna. Ezt a bejáratot csak a te számodra jelölték ki. Most megyek és bezárom.

De kinek-kinek tetszése szerint ki lehet cseréni az "ember" szót, "pedagógus"-ra, "orvos"-ra, "ügyvéd"-re, "mérnök"-re, "kétkezi munkás"-ra, "mezőgazdaságban dolgozó idénymunkás"-ra, "munkanélküli"-re, "rokkantnyugdíjasból 2007-ben visszaminősített rokkantellátott"-ra,  "diák"-ra, vagy éppenséggel "politikus"-ra, stb.  

Csak a cserekor ügyelni kell a "a" ill. "az" névelő cseréjére is.😄

 

 

A mai nap hívószava: Remete - avagy a remeteség nem magányos műfaj

Ma reggel egy esszét küldött át nekem az egyik barátunk, A KŐ NYÍLHEGY A TESTVÉRED TENYERÉBEN (HENRY DAVID THOREAU NYOMÁBAN) címmel.

Ebben az írásban a Thoreau életrajzát finomítgató  Laura Dassow Walls - Henry David Thoreau: A Life  című könyvét elemzi ISZTRAY SIMON (1975).

Thoreau remeteségének két évéről is szó esik, mi szerint az nem is igazán volt remeteség, mert hát Walden nem is volt olyan messze a várostól, ahová egyébként vissza-visszajárt és ahonnan őt rendre meg-meglátogatták ismerősök, rokonok.

(Ha magam egyszer elmennék remetének, a Walden lenne az egyik könyv, amit magammal vinnék a rejtekhelyemre. Úgy 15 éve a fiamnak jegyzeteltem ki egy dolgozatához, miközben minden mondata lenyűgözött.)

Erről aztán eszembe jutott egy másik remetékről szóló írás, Hesse: Gyóntatóatyája, ami éppen akkor talált meg, amikor megpróbálkoztam a világtól  elzárkózni egy kicsikét.

"Az elmúlt évben már nyár közepére elfáradtam. Emberkerülő remete szerettem volna lenni. De mihelyst ezt így kimondtam, az összes olyan ismerősöm megtalált, akinek szörnyűbbnél szörnyűbb, megoldásért kiáltó életproblémái voltak. Minden napra volt egy-két ilyen történet."

Ekkor jött az a gondolatom, ahogy kimondja az ember, hogy elvonulna egy kicsit, szeretne egyedül lenni, valószínű létrejön körülötte egy olyan "foszforeszkáló aura", amit csak az lát meg, akinek hatalmas megoldhatatlan problémái vannak az ismerősök, rokonok, barátok, de még azaddig ismretlenek előtt is.

Majd eszembe jutott, hogy az apukám éppen egy ilyen állapotában lehetett, amikor vett egy telket magának "Rio de Rákoskerten", Budapest leutolsó utcájában, hogy ott egy homokbánya mélyét feltöltse a mellette levő domb lépcsősítésével, és azt termő gyümölcsös kertté alakítsa. 

Mindezt szinte egy ásóval/csákánnyal/lapáttal/vödörrel. Gyerekként az öcsémmel még én is rudostam  lábbal a homokot a dombtetőről a gödörbe. 

Végül is a helyet csak a maga számára tette élhetővé. Az anyukám sohasem akart kint lenni a kényelmetlenségek miatt. 

Amikor tizenévekkel később a dombból lépcső és a gödörböl termőföld lett, a sárgabarack- , a cseresznye- és meggyfák, ribizlibokrok is termőre fordultak, rajta kaptam őt, hogy ott ül a domboldal egyik lépcsőfokán, és csak nézelődik hosszú órákon át. Néha a vad nyári viharokat is innen vezényelte végig. 

Egy kis hetvenkedés címmel írtam is neki erről egy szösszenetet a hetvenedik születésnapjára.

Később az unokáit ide hordta ki, ahol nagyon jól elvoltak. Megtanulták az összes kerti munkát tőle. Most, hogy már saját kertjük/házuk is van, hasznát veszik a megannyi tudománynak, amit ott sajátítottak el.

Ács nagybátyja is kapott itt helyet az ácsszerszámaival, hogy a nyugdíj után, a sokbeszédű felesége elől ide menekülhessen, hetente többször is.

Apukám nyugdíjasént szimbólikusan itt bélyegzett reggel hétkor, a telek sarkán, szinte minden nap, a Ganz-porta helyett, és vitte a friss sajtót a szomszédainak az újságkihordók helyett. 

Aztán mérnöki módon készített itt meggy- és ribizlibort műanyag kannákban - konzervdobozok vizén átvezetett csöveken átpöfögtetve a fejlődő gázokat -, a mezőgazdaságban járatos szomszédai megrökönyödésére, később elismerésére.

Fifi papa a nagy francia forralom évforulóján (július 14.) lenne 94 éves, és már 9 éve, hogy elment egy combnyaktörés után, Ő nekünk a Rákoskerti Remete.

Nagyanyáim keresztneve Erzsébet és Mária volt...

Apai nagyanyám keresztneve Erzsébet, anyai nagyanyámé pedig Mária – érdekes párhuzam ez a bibliai nevekkel az életemben.

Nemrég örököltem meg egy családi haláleset kapcsán a TÜKRÖT.

A nagymama nászajándékba kapta műbútorasztalos József fivérétől (Jézus nevelőapjától kapta nevét), aki kitántorgott Dél-Amerikába, majd eltűnt az őseredőben. Ő volt az, aki saját kezével faragta rá a két zuhanásban levő halacskát, mintha már akkor tudta volna, hogy unokája - akié majd később lesz a tükör - a Halak jegyében fog megszületni és állította a két halacska közé az ellipszis tükröt, mely az évek során, néhány helyen megvakult. Alatta kis fiókocska, melyben őrizhette azokat a leveleket, melyeket a marcona, pallér, István nagyapám írhatott neki, míg a frigy megköttetett Isten előtt.(Az első vértanú szentünkről kapta nevét, akinek a megkövezésekor Pál őrizte a megkövezők köpenyét, majd indult el azon a bizonyos pálfordulós, damaszkuszi úton)

Ebben a tükörben nézem ma végig az arcaimat.

Látom a babát, aki mindig mosolyog mióta megszületett, aztán az első apai pofontól való elkeseredést (legyen a gyerekről egy sírós kép is). S attól kezdve semelyik arc nem tetszik. Mindig van valami zavaró, valami hazug, valami álságos, valami beteg, az egészben. Pedig volt minden. Iskola vége, szerelem, házasság, gyerekek, ünnepek, és mégis. Valami nagyon mélységesen mélyen meghúzódó bánat van minden arcban, ami megjelenik.

Az utolsó, egy egészen más arc, amit eddigi 48 évemben végig szemlélhettem.

Egy CSÖRGŐSAPKÁS BOLOND tükörrel a kezében. Néz rám és mutatja, hogy nézzek az ő tükrébe. És íme ott is ő van. Igen, ő az igazi arcom. Bátran belemosolygok az ő tükrébe és ő hetykén visszamosolyog. És csörgősapkánk csilingel közben.

Most már végignézek magamon és mindent megtalálok, ami egy BOLOND kelléke lehet. Ez az a gúnya, amit szívesen viselek. Minden szín (szivárvány összes színe) rajta van, amivel azonosulni tudok.

Most távolról figyelem a tükröt. És most meglátom a foncsor hiányosságai közt a lényeget, mely eddig is ott volt csak én nem vettem észre, mert a fókuszomban nem a tükörfelülete volt eddig. A valóság és illúzió közti határvonal ez.

Kirajzolódik a mintázatban egy kislány képe, aki artista lehet talán. Egy vékony kötélen imbolyog a két part között, jobb kezében egy ernyő az egyensúly miatt.

Ő én vagyok, talán 10 éves koromban? Lehet, hogy akkor képeződött a TÜKÖRRE, amikor egy gyerekes botorságomért kemény atyai fenyítést elszenvedve, még az életemtől is meg akartam válni.

Az első szó, ami eszembe jutott ekkor, a ZUHANÁS.

Aztán egy másfél éves kori lázálom. A Lánchíd láncain négykézláb megyek, Pestről Budára és alattam nincs híd, csak a hömpölygő áradat. Hideg van és még jégtáblákat is látok rohanni lefelé a Dunán.

Aztán eszembe jut, hogy Fülöp vezetéknevű, anyai dédnagyapám, a simára borotvált fejű, nefelejcskék-szemű, talán erről a hídról ugrott a zavaros vízbe a kilátástalanság elől a világégés alatt.

A TÜKÖRBEN minden egyszerre látszik.

Leginkább a menekülés. Mindenki menekül és nem mer belenézni a TÜKÖRBE.

És valóban én is eddig menekültem, minden elől – a felelősség elől leginkább. Egy éve a menekülés átváltott zuhanásba és lekerültem életem leges-legmélyebb pontjára. A gödör mélyén, nem bírtam még lábra állni sem. Minden biztos pont eltűnni látszott. A sötétben, az amúgy rossz hallásom megváltozott. Meghallottam olyan hangokat, amikre eddig nem volt fülem. Először csak csupa agresszív, követelődző hang ütötte meg fülemet.

Majd Húsvét előtti Nagypénteken, a süvítő fülzúgás határán egy apró harangocska hangját hallottam. Már délben elmentek ugyan a harangok, hogy másnap délben visszajöjjenek, de én félúton, éjfélkor hallottam meg azt az egyet.

Akkor abban az éjféli órában végigjártam együtt Jézussal a keresztutat.

Reggel az első napsugárral együtt, az a gondolatom támadt, hogy felhagyok a meneküléssel.

Odamegyek, ahová a FÉNY vezet ezen túl.

Azóta elérkeztem a határpontok és -vonalak birodalmába és ott tanulmányozom a FÉNY természetét.

Azóta társaim is vannak ebben a munkában, akiket testvéreimként szeretek.

Ezt a képességemet Antalffyságom Remete Szent Antaljának köszönhetem, kire most Pünkösdkor találtam rá.

A MÉLYPONT, Jézus KERESZTÚTJA, a FÉNY útja, István VÉRTANÚSÁGA, Pál damaszkuszi útján a FORDULAT, Antal TESTVÉRI SZERETETE ezen a napon, Erzsébet napján (ki Keresztelő Szent Jánosnak adott életet, és aki előképe volt a FÉNY eljövetelének) nekem a TÜKÖRBEN megmutatta, hogy vállalnom kell magam a SEBEIMMEL együtt.

Hogy ott leszek majd a legerősebb, ahol eltörtem egykor.

 (Ezt a tükör-meditációmat 17 éve, 2004. november 19-én, Erzsébet napon írtam.)

FelhőPegazus

A beígért nagy hideg előtti napokban éppen vásárlásból hazafelé tartva elhagytam a Margaréta játszótér sarkát és éreztem, hogy a Medgyaszay-házak felől szárnysuhogás szerű szél támadt, majd feltekintettem az égre és megpillantottam a FelhőPegazus félprofilját. 

Hazaérve rögvest megtükröztem e profilt majd tovább és továbbtükröztem telhetetlenül. 

Különös űrhajóvá lett a ház, melyet immár két pegazus szárnya tartott az ég kékjében. 

Majd a tükrök-tükrében továbbsokszorozódva elhozták nekem egy új korszak igéretét, amelynek megfigyeléseit írom-rajzolom-fotózom ezentúl, nap-napután?!

Lám haikuja is lett egyből e látványnak.

felhőpegazus

újidők ihletének 

szép igérete

Pegazus (főnév, tulajdonnév)

1. Szárnyas ló a görög mitológiában.

Pegazusnak sok kalandban volt része a görög istenek között. Pegazus apja a tenger istene volt. A monda szerint Pegazuson lovagolva törnek a költők az ég és ihlet felé.

2. Csillagászat: Csillagkép az északi égbolton.

Pegazus szomszédai többek között az Andromeda, Halak és a Vízöntő csillagkép. A Pegazus fényesebb csillagokból áll, ezért trapéz alakjáról könnyű felismerni.

Eredet 

Pegazus görög: Pegaszosz (Pegazus) - pihasszasz („villám”)

 

Jupiter - Szaturnusz együttállás

Gyóntatóatya Symbolonja

Egyik este kezembe került egy, már több éve nem olvasott könyv. Felcsaptam találomra, és mit ad Isten, ez a cím jelent meg: A gyóntatóatya. Hermann Hesse második életrajza az Üveggyöngyjátékból.

A két főszereplő két sivatagban élő remete. Ez felidézte bennem Remete Szent Antal és Remete Szent Pál sivatagi találkozásának történetét. Ideidézem egy korábban készült haiku-kalligráfiámat erről a nevezetes találkozásról.

A főszereplője Josephus Famulus (beszélő nevek, a Josephus jelentése: Isten gyarapítson, a Famulus: szolga, tanítvány). A kereszténység hajnalán, Gáza vidékén játszódik. Josephus a remeték életét éli, és idővel ismert gyóntatóvá válik, akihez messze földről is jönnek emberek. Ő meghallgatja őket, testvéri meghallgatásával könnyít a terhükön, és ezáltal segít bűneik hordozásában, majd elmondja velük a Miatyánkot, és homlokon csókolja őket. Nem korhol, nem ró ki vezeklést – nem igazi gyónás ez, inkább testvéri meghallgatás és együttérzés. Majd eljön a pillanat, amikor nem képes többé senki gyónását meghallgatni. Lelki válságba és kétségbeesésbe kerül. Hall egy híres, nála idősebb gyóntatóról, Dion Pugilról (név jelentése: Isteni boxerkutya) és elhatározza, hogy megkeresi, mert képtelen tovább folytatni a maga választotta hivatását, kiégettnek érzi magát. Elhagyja a remetelakot, és elindul, hogy megkeresse a másként gyóntató Diont. Ő korhol, fedd, tanácsokat osztogat, vezeklést ró ki, és ez reményt kelt Josephusban. Talán megtalálja nála a szükséges lelki segítséget.

Útja során egy idős remetével találkozik, nem tudva róla, hogy ő Dion, s arról sem, hogy ő is éppen hivatásának mélypontjára jutott. Dion is azért indult el, hogy megkeresse a híres gyóntatót, Josephus Famulust, hogy bevallja neki nyomorúságát, vigaszt és erősítést kapjon tőle. Amikor rádöbben, hogy akivel találkozott, az, akit keres, aki szintén menekülőben van hivatása terhei elől, s akinek még rosszabbul megy a sora, mint az övé, akkor először csalódást érez. „Mihez kezd, ha megtudja, hogy az az ember, akibe reményét vetette, éppúgy kétségek között vergődő ember?” De válasza hamar megérkezik: „Isten küldte őt nekem, hogy megismerjem és meggyógyítsam, s vele együtt magamat.” Megérti, hogy „A kétségbeesést Isten nem azért küldi az emberre, hogy megölje, hanem azért, hogy új életre ébressze.”

Dion meghallgatja Josephus gyónását, s nem tesz mást vele, mint amit egyébként Josephus szokott a hozzá fordulókkal. Homlokon csókolja, majd maga mellé veszi, és hagyja, hogy segítsen neki ügyes-bajos dolgai végzésében. Josephus egyre többször odaül, és hallgatja, hogyan gyóntat Dion. Néha aztán helyettesíti a gyóntatásban, így szépen lassan Dion Josephust is, és persze önmagát is visszavezeti hivatásához.

Később Josephus temeti el Diont, sírjára egy pálmafát ültetet, és megéri azt az évet, amikor a fa meghozza első gyümölcsét…

A Csak Könyvek portálon találtam F. Rácz Tünde tollából az Üveggyöngyjáték – A gyóntatóatya-életrajza ajánlójának utolsó mondatára:

„Ezt a novellát adom a mentálhigiéné szakos hallgatóimnak búcsúajándékul. Ennél többet nemigen taníthatok nekik…”