Tudatos
TV néző vagyok – azt gondolom. Minden nap a port.hu TV-műsor választékából írom ki
kis cédulára, mit érdemes aznap este megnézni.
Újságírótanonc
koromban már elmélkedtem arról, hogy miért nem nézek szívesen kereskedelmi „kanálisokat”.
Néha azért önfejlesztés céljából átkapcsolok oda, hogy megfigyeljem, miféle
manipulációknak van kitéve az óvatlan néző.
Ennek
tudatában ültem le a múlthét végi X-Faktor elé is a „Zurammal”, ami egy
botrányos bejelentéssel indult. Bozsek Márk összeomlásával és kilépésével
kavarta fel műsor megszokott feszes menetét, s hozta vissza a nézők által
kiszavazott ByTheWay-t, a tini lányok kedvenceivel.
X–Faktor
fogalma egyébként a tehetséget jelentené, az átlagosnál kiemelkedőbb képességet
valamihez.
Nem kell
ahhoz tudatosnak sem lennünk, hogy amit láttunk, az már éppen nem erről a
kiemelkedő képességről szól.
Az „élősóba”
már eleve csak a kivételes tehetségek kerültek be, akiket cirkuszi mutatványos
stílusban szórnak ki egyenként hétről-hétre a zsűritagok a nézők ki-beszavazó
telefonhívásait követően.
Tudatos
TV-nézőként viszont azt látom, hogy itt már nem a tehetségek versenye folyik,
hanem az állóképességek versenye. Ki állja ki a „sóbiznisz” furmányosabbnál furmányosabb
manipulációit a nézettség érdekében?
Nézem
elképedve a „népi színjátékot” és
eszembe jut egy 1969-es film, A lovakat lelövik,
ugye?
(They Shoot Horses, Don't They?). Egy táncversenyről szól, amelynek
a végén kiderül, hogy szinte semmilyen díj sem jár az áttáncolt hat napos
maraton után, csak a kiábrándulás.
Gyönyörűen írja Réz András a filmről: "Sydney Pollack (...) összehozott egy visszataszító s ugyanakkor
szánalomra méltó emberi állatkertet: csavargót és állás nélküli statisztát,
lecsúszott filmszínészt és öreg tengerészt, fiatal párt, amely a megszületendő
gyermekük érdekében táncol. Elveszett embereket, akik szeretnék, ha rájuk
találnának. (...) Tánc közben és a tánc rövid szüneteiben alakulnak emberi
kapcsolataik: szerelmük, gyűlöletük, irigységük és önfeláldozásuk. Egy ponton
túl mi, nézők is megérezzük, hogy gyötrelmes haláltáncuk – élettánc – is, hogy
a véget nem érő tánc ki tudja hány napjába sűrűsödik az életük, hogy ezt a
táncot már nem képesek abbahagyni, mert az egyet jelentene az élet feladásával."
Nekem az
X-Faktor a jelen idejű megtestesülése ennek a 44 éves filmnek. Az aki kiszavazódott
eddig, vagy kiszállt önszántából, kevesebb sérüléssel úszta meg, mint akinek még
most is ott kell kivágnia a rezet az elkövetkezendő heteken át, év végéig.
A világ pedig
csak annyiban változott az évezredváltással, hogy ezt nem csak a helyszínen nézheted, hanem a világ
bármely pontjáról a neten keresztül is. Pedig győztes csak egy lesz most is, mint akkor. S a jutalom..., hát?!
Továbbra is bajom van a versenyekkel.
Továbbra is bajom van a versenyekkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése