Ül a tanítvány a koncerten, ahol az ő
tanára szólót fúj egy olyan zenekarban, ahol a vendégzenész a tanár tanára volt
hajdanán…
A ma már ősz
halántékú Fifi öcsém kiskamasz korában evezni járt Békásmegyerre. Egyszer az
edzője, Háry bácsi motorcsónakját is vezethette. Az egyik evezős társa pedig,
aki akkor épp trombitálni tanult, egyszer megengedte neki, hogy próbaként
megfújhassa a trombitáját. Akkor nem sikerült hangot kicsalnia a trombitából.
Talán azon a
napon határozta el, hogy egyszer, ha módjában áll, megtanul motorcsónakot
vezetni és trombitálni.
A
motorcsónak-jogosítvány néhány hónapos kiképzés után, egy viharos, szakadó esős
délutánon úgy tíz éve meg is lett.
Az én öcsém
ezután vad keresésbe fogott, hogy rátaláljon egy kezdő jazz-trombita…ta…ta…tanfolyamra.
Lesz-e olyan valaki, aki meglett kora ellenére bevállalja? – ez volt a nagy
kérdés. Nehéz dolga volt. Mert ilyet kora gyermekkorban szokás ám elkezdeni.
Zeneiskolákban
próbálkozott először természetesen, s beült a kisiskolások közé a padba. De valahogy
úgy alakult, hogy vagy a tanár ment el, vagy trombita szak nem indult. Tehát tovább
kellett lépni.
Egyszerre
csak az egyik helyről beajánlották őt egy valódi jazz-trombitáshoz, Bér Zsolthoz, aki végül is felvállalta az
ő trombita…ta…ta…tanítását.
Az évek
során a tanár-diák kapcsolat barátsággá alakult. S így a család is megismerte a Tanárurat, aki
mellesleg néhány évvel fiatalabb a tanítványánál.
Bér Zsoltot,
mint előadóművészt, azóta több koncerten is láthattuk munka közben; legutóbb a
Budapest Jazz Clubban a Budapest Jazz Orchestra egyik beugró trombitásaként
jó néhány improvizatív szólóban vágta ki a rezet. László Attila gitáros volt
ennek az estének a vendége, aki maga is tanította a zenekar majd minden tagját.
Példa rá, hogyan is jön létre egy tanítványi
láncolat:
Ül a tanítvány a koncerten, ahol az ő tanára
szólót fúj egy olyan zenekarban, ahol a vendégzenész a tanár tanára volt
hajdanán…
Ma este pedig
éppen Fifi öcsém trombita órája után faggatom Bér Zsoltot a zenetanári és
zeneművészi élete néhány emlékezetes epizódjáról.
Honnan jött a zene iránti érdeklődés?
A családban
többen is kedvtelésből muzsikáltak: apám zongorázott, nagyanyám hegedült.
Hogy kezdődött a zenei pályafutásod?
A zongoratanulás
az atletizálással párhuzamosan kezdődött. Majd kiskamasz koromban egyszerre mindkettőt
abba hagytam. Élveztem a semmittevést, míg nem, egy félév után mérhetetlen
hiányérzetem lett mind a zene, mind a sport iránt.
Azután a
bizonyos féléves szünet után viszont tudtam, hogy a zongorát nem szívesen
folytatnám. Egy barátom trombitált és ez nekem is nagyon megtetszett. Elkezdtem
tehát a zeneiskolában trombitálni, ahol a zongorás előéletem miatt szolfézsból
felmentésem volt.
Az Újpesti Erkel Gyula Zenei Alapfokú Zeneiskolában viszont,
az új zeneiskolai felépítés miatt fel kellett vennem a szolfézst a tanrendembe,
ahol szolfézstanárom - a későbbiekben pedig első példaképem -, Vasaly Imre lett.
9 éves
gyerekek közé beültem 13 évesen szolfézst hallgatva. Félév alatt végeztem el
jónéhány szolfézs évfolyamot.
Hogy kerültél a Konziba?
Úgy, hogy
olyanokkal kerültem egy csoportba, akik a Konziba akartak felvételizni. Elég
erős osztály volt, három lány és két fiú. A lányok egyike pedig olyan szinten
tudta a zeneelméletet, hogy elájultam. A hiúság…! Egy lány hogyan tudhatja
jobban, mint én…, ez olyan kínos. A Vasaly tanárúr pedig úgy tanított, hogy az
összefüggéseket is meg lehetett érteni. Mindent megtanultam és tudtam is.
A továbbképzőket
is elvégeztem és mielőtt felvételiztem volna a jazz-trombita szakra, elfogytak
a szolfézs órák és helyette bejött a zongora. Pont az, amit én nem akartam…, de
Hermann Lászlóhoz kerültem, aki zseniális
szakmai tudású és pedagógiai érzékű tanár volt és én újra megszerettem a zongorát mellette.
Kovács Kálmánnál
tanultam trombitálni. Egyébként a Konziba a főtárgyas szolfézs szakra vettek
volna fel, ami már megint nem a trombita volt… De végül is úgy gondoltam, hogyha
így, vagy úgy benn vagyok már az iskolában, majd következő félévekben valahogy
átmegyek én a trombita főtárgyú osztályba.
A felvételi
előtti évben Kovács Kálmán elment az iskolából és Zakar Zoltán jazz-pozanos
vette át a helyét, aki engem a klasszikus trombita irányból a jazz felé
terelgetett. Akkortájt mindenevő voltam… Ő mondta, hogy próbáljam meg a felvételit
a főiskolára, jazz-trombita szakra. Fel is vettek…
Tomsits
Rudolf lett a tanárom. Zseniláis jazztrombitás volt. Az egyik szárnykürtjét később
meg tudtam szerezni. Fifi is fújt már rajta. Mellesleg a Sose halunk meg című
film betétszámán is ezt a hangszert használta Rudi.
Jó fülem
volt, úgy gondolom. Amit Tomsits Rudolf játszott, azt próbáltam utánozni.
Ezt a módszert alkalmazod most a
tanítványaidnál is?
Igen, az
első órákon elmondom nekik, hogy így jó tanulni: „Írd le kedvenc szólódat, a kedvenc trombitásodtól. Amíg leírod, addig
meg is tanulod.”
Természetesen
a zeneelmélet és a hangszerismeret átadása mellett.
Én például Freddie
Hubbard játékát írtam így le, de nehezebb körülmények között, mint most, amikor
a világhálón minden elérhető. Ahhoz akkortájt el kellett mennem egy olyan
emberhez, akinek volt egyáltalán Freddie Hubbard bakelit lemeze és ott próbáltam
beazonosítani a zeneszámot… Sokkal jobban belém ívódott, mintha kész kottából
játszottam volna le…
Fifi öcsém
szól közbe: Amikor már néhány trombita órán túl voltunk - még magázódva egymással
-, azt mondtad nekem, hogy: ”Kedves Fifi bácsi!
Maga a mai naptól a zeneszeretők táborából átülhet a zenecsinálók táborába…”
Erre
reagálva Zsolt: „Minden tiszteletem azé,
aki meglett korában belefog olyanba, amit addig nem tett.”
Így lett tehát az első felnőtt tanítványod
az én Fifi testvérem.
Most pedig a fiatalabb tanítványaidról
érdeklődnék. Mi volt számodra a legnagyobb kihívás, vagy siker, amit a
zenetanári pályafutásod során eddig megéltél?
Elsőként Nyergesújfalun,az alapfokú zeneiskolában tanítottam. 17 évig voltam ott és ez idő alatt volt egy-két szakmailag nagy
kihívásom. Két növendékemmel igencsak
megküzdöttem. De az iskola igazgatója jó pedagógiai érzékkel azt mondta, hogy: „Zsolti, te biztos, hogy ki tudod ezekből a
gyerekekből is hozni a legjobbat”. Hát ez azért nagyon jól esett a
hiúságomnak is, meg az is, hogy ekkora bizalommal vannak irányomban. Nagyon jó
kis osztályom lett, szorgalmasak, ügyesek voltak.
A tanítványaim
közül ugyan senki sem lett profi zenész, de el tudom büszkén mondani, hogy
70%-uk a mai napig zenél. Mindegyiknek megvan a trombitája. Zenél a helyi
zenekarban, összejárnak muzsikálni.
Rájöttem, hogy nem biztos, hogy profi
zenészeket kell kinevelni a zeneiskolában, hanem olyanokat, akik értik, érzik és
élik a zenét…
Tanítás és/vagy zenélés?
Zenélni
szeretek. Sohasem a tanítás volt a
főállásom. Nem abból éltem. Azt is mondhatom, hogy szinte „szerelemből”
tanítottam. Budapest-Nyergesújfalú út hetente kétszer-háromszor autóval, a
költségek majdhogynem a zeneiskolai javadalmazásommal egálban voltak.
A főiskola
alatt és után a hivatásos zenélés pedig a színházzal kezdődött, egészen
pontosan Hofi Gézához kötődik, ’87-től haláláig. ’91 környékén még a vidékjárás vele is bejött a
képbe. A hét hat napján színház ill. később vidékjárás, hétfőn tanítás.
’89-ben végeztem
a jazztanszakot.
A Hofi
műsorok zenei kíséretét adó zenekarból a basszusgitáros, Lattmann Béla a nyergesújfalui Szabolcsi Bence Alapfokú Zeneiskolában
tanított. Ő szólt, hogy trombitatanár nélkül maradt az iskola. Így lettem
trombitatanár.
Akkor még
csak hét zenetanára volt az iskolának. Családias légkör, fehérasztalos évnyitó
értekezlettel, ahová a bográcsgulyást az iskolaigazgató maga főzte. Egy művelődési ház hátsó traktusából nőtte ki
magát.
Aztán amikor
Hofi megbetegedett a vidéki turnék abbamaradtak.
Ebben az
időben keresett meg a külföldi „vendéglátózásból” visszatért Ungár Pista. Ekkor
kerültem Ungár Tánczenekarba, a kilépett a trombitás helyére, s így velük
jártam a vidéket tovább.
Színház-Zenekar-Tanítás,
sűrű volt az élet…
Azóta pedig
a honlapomon is olvasható, többféle formációkban muzsikáltam, muzsikálok és
mellette tanítok.
A zenetanár-példaképek mellett kik a
trombitás példaképeid?
Elsőként FreddieHubbard játéka érintett meg, majd Miles Davis 50-es évek végi, és a 80-as évek végi
időszaka, de Chet Baker, Arturo Sandoval, Dizzy Gillespie, és Perez Prado zenekara is nagy hatással voltak rám. A magyar trombitások közül pedig természetesen Tomsits Rudolf ,
aki tanárom is volt.
No és egy késői
nagy felfedezésem Herry James, akire pedig Fifi hívta fel a figyelmemet.
Fifi
közbeszól: A Harry James lemezt pedig én a sógoromtól (Yvette férjétől) a
kaptam egy karácsonyra.
Harry James
pedig Miles Davisnek volt a nagy példaképe.
A minap volt
az Első Világháború 100 éves megemlékezéseinek sorában egy gyönyörű
filmbejátszás, melyben Paulo Fresu kezdeményezésére, az In Silenciót több ország egy-egy kiválasztott trombitása fújta el egy időben. Fresut pedig Fifi
sógora (a te férjed)ajánlotta a figyelmembe.
Szóval valahogy így ér körbe a zenerajongói-tanítványi
láncolat…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése