Napi hYVószó: Csend - Remete Szent Antal ünnepén

Csend nélkül élünk. Kagylók-csigák - bennük sincs csend - a tenger hangja hallatszik belőlük, ha közel tesszük őket a fülünkhöz - mondják a régi öregek.

Bennem nincs csend, csak ha megáll a szívem. 

Sípol, sziszeg, cseng, zúg, fütyül a többszómmal zengő zaj a fülemben.

Fülembe érkező zajokat már el is nyomja, kiüti, semlegesíti.

Például a kapucsengőjét, a nagyon magas és a nagyon mély hangokat meg sem hallom, már csak hallókészülékkel.

Van, hogy túlvezérlődik a hang és rezonancia katasztrófa lép fel bennem. Egyszerre szól minden zaj, és már nem csak nem hallok, de látni sem látok semmit. 

Zavarosan torz a kép, illik a hangzavarhoz.

Miletics Katalin csendre intő Szent Bendekének gesztusa jut eszembe. A szobor faragását nyomonkövetve, az utolsó simításokkor tettenértem Bendeket, amint belesimította arcát a szobrásznő tenyerébe. 

Siketek földje: Grönland?

https://youtu.be/nmrPEbzQA1Q

A sarkvidéken attól több a siket ember, mert a hosszú tartós csendbe belehasít a jég rianásának dobhártyát szakító nagyintenzitású hangja. A monoton városzajhoz szokott fülnél ez nem történik meg.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Sikets%C3%A9g

Némasági fogadalom:

Az 5 éves unokánkkal beszélgettünk a trappista sajtról. Kikről is nevezték el a sajtot. Ő kérdezte meg, hogy ők nem tudnak, vagy bem akarnak beszélni?

Trappistákról, akik lemondanak a beszédről...

Trappista szerzetesek

A trappisták a római katolikus egyházhoz tartozó, a ciszterciek eredeti, szigorú szabályait követő szerzetesrend tagjai. A rend hivatalos latin neve: Ordo Cisterciensium Strictioris Observantiae (O.C.S.O.) vagy Ordo Cisterciensium Reformatorum (O.C.R.). A trappista elnevezés a monostor völgyébe vezető szűk bejárati csapóajtóról (’La trappe’) származik.[1]

Történetük

A rend alapítója Armand Jean Le Bouthillier de Rancé (1626–1700) Normandiában, Mortagne közelében élő ciszterci apát volt, aki monostorában, a Notre-Dame de la Trappe apátságban 1662-ben reformokat vezetett be, visszatérve az eredeti citeaux-i szigorhoz. A szigorításokat (ünnepélyes kórusimák, szigorú hallgatás, kemény aszkézis, kétkezi munka) a Szentszék 1678-ban engedélyezte. A reformokat követő 40 év alatt a monostor szerzeteseinek létszáma 10 főről 300-ra növekedett.

A francia forradalom elől menekülve 1791-ben többek között Svájcban, Katalóniában (Poblatban), Münsterben, Kanadában fogadták be őket. 1798-ban azonban a franciák a svájci telepítést szétverték, ezért a menekülő szerzetesek Konstanzban, Augsburgban, Münchenben és az Orosz Birodalomban, illetve onnan Nagy Britanniában telepedtek le. 1817-ben térhettek csak vissza a la-trappe-i törzsházukba, amelyet Napóleon bukása után visszavásároltak. A rend virágzásnak indult, és több helyen új rendházak keletkeztek. Az 1830-as júliusi forradalom békében hagyta őket, de 1880-ban 1450 trappistát kiutasítottak Franciaországból.

A trappisták 1892-ben váltak ki végleg a ciszterci rendből és alakultak önállóvá.

Életmódjuk

A reformált életmódjuk miatt a legszigorúbb szerzetesrendnek tartják. Aszkézis, imádság, önmegtagadás, fizikai munka és csend jellemzi a napjaikat. Húsmentes böjti fegyelmet tartanak. A szerzetesek egyszemélyes cellákban élik az életük nagy részét, rendkívül egyszerű körülmények között. Festetlen, fehér, lenvászonból készült hosszú, széles ujjú habitust viselnek, amit csuklya és egy vállruha (skapuláré) egészít ki.

A fizikai munka hagyományos ágai a mezőgazdaság és az élelmiszer-feldolgozás – olyannyira, hogy a rendről sajtot és sört is elneveztek.

A trappista sajtot a Mayenne közelében álló Notre-Dame de Port-du Salut kolostor szerzetesei készítették először. Magyarországon ma ez a legkedveltebb sajttípus.

A hagyományos, felső erjesztésű sörök közé tartozó trappista söröket tekintik az apátsági sörök elitjének. Ezt a nevet az egész világon csak hét trappista kolostorban főzött sör viselheti. Ezek közül hat főzde Belgiumban: egy pedig Hollandiában, a Tilburg melletti Berkel-Enschotban álló Koningshoeven apátságban üzemel.

Szervezetük

A rendnek összesen 102 kolostora van. A legtöbb trappista kolostor Franciaországban, az USA-ban, Spanyolországban, Írországban és Belgiumban áll, de van például Hongkongban, Indiában, Angolában, Mexikóban és Új-Zélandon is.

Magyarországhoz legközelebb Banja Luka vidékén (Samostan Marija-Zvijezda) és Ausztriában működik trappista kolostor; Csehországban 2001-ben alapítottak egyet.

A rend székhelye Rómában van. Vezetői:

• Abbas Generalis
• Daniele Levrard (1939) tisztelendő nővér.

Csend:

A Remeteség is nekem való létforma lehetne:

A REMETE SZÖKÉSI KÍSÉRLETE (2014)

Ennek a történetnek két sivatagi remete, két lelki tanító a főszereplője. Találkoznak egymással, és életük megváltozik. Ma Remete Szent Antal emléknapja van, ezért megosztom történetüket a Talita olvasóival.

„Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak. De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” /Ézsaiás 40. 30-31/

Az elmúlt évben már nyár közepére elfáradtam. Emberkerülő remete szerettem volna lenni. De mihelyst ezt így kimondtam, az összes olyan ismerősöm megtalált, akinek szörnyűbbnél szörnyűbb, megoldásért kiáltó életproblémái voltak. Minden napra volt egy-két ilyen történet.

Aztán egyik este kezembe került egy, már hat éve nem olvasott könyv. Felcsaptam találomra, és mit ad Isten, ez a cím jelent meg: A gyóntatóatya. Hermann Hesse második életrajza az Üveggyöngyjátékból.

A két főszereplő két sivatagban élő remete. Ez felidézte bennem Remete Szent Antal és Remete Szent Pál sivatagi találkozásának történetét. Ma Remete Szent Antal napja van, ezért ide idézem egy korábban készült haiku-kalligráfiámat erről a nevezetes találkozásról.

A főszereplője Josephus Famulus (beszélő nevek, a Josephus jelentése: Isten gyarapítson, a Famulus: szolga, tanítvány). A kereszténység hajnalán, Gáza vidékén játszódik. Josephus a remeték életét éli, és idővel ismert gyóntatóvá válik, akihez messze földről is jönnek emberek. Ő meghallgatja őket, testvéri meghallgatásával könnyít a terhükön, és ezáltal segít bűneik hordozásában, majd elmondja velük a Miatyánkot, és homlokon csókolja őket. Nem korhol, nem ró ki vezeklést – nem igazi gyónás ez, inkább testvéri meghallgatás és együttérzés. Majd eljön a pillanat, amikor nem képes többé senki gyónását meghallgatni. Lelki válságba és kétségbeesésbe kerül. Hall egy híres, nála idősebb gyóntatóról, Dion Pugilról (név jelentése: Isteni boxerkutya) és elhatározza, hogy megkeresi, mert képtelen tovább folytatni a maga választotta hivatását, kiégettnek érzi magát. Elhagyja a remetelakot, és elindul, hogy megkeresse a másként gyóntató Diont. Ő korhol, fedd, tanácsokat osztogat, vezeklést ró ki, és ez reményt kelt Josephusban. Talán megtalálja nála a szükséges lelki segítséget.

Útja során egy idős remetével találkozik, nem tudva róla, hogy ő Dion, s arról sem, hogy ő is éppen hivatásának mélypontjára jutott. Dion is azért indult el, hogy megkeresse a híres gyóntatót, Josephus Famulust, hogy bevallja neki nyomorúságát, vigaszt és erősítést kapjon tőle. Amikor rádöbben, hogy akivel találkozott, az, akit keres, aki szintén menekülőben van hivatása terhei elől, s akinek még rosszabbul megy a sora, mint az övé, akkor először csalódást érez. „Mihez kezd, ha megtudja, hogy az az ember, akibe reményét vetette, éppúgy kétségek között vergődő ember?” De válasza hamar megérkezik: „Isten küldte őt nekem, hogy megismerjem és meggyógyítsam, s vele együtt magamat.” Megérti, hogy „A kétségbeesést Isten nem azért küldi az emberre, hogy megölje, hanem azért, hogy új életre ébressze.”

Dion meghallgatja Josephus gyónását, s nem tesz mást vele, mint amit egyébként Josephus szokott a hozzá fordulókkal. Homlokon csókolja, majd maga mellé veszi, és hagyja, hogy segítsen neki ügyes-bajos dolgai végzésében. Josephus egyre többször odaül, és hallgatja, hogyan gyóntat Dion. Néha aztán helyettesíti a gyóntatásban, így szépen lassan Dion Josephust is, és persze önmagát is visszavezeti hivatásához.

Később Josephus temeti el Diont, sírjára egy pálmafát ültetet, és megéri azt az évet, amikor a fa meghozza első gyümölcsét…

A Csak Könyvek portálon találtam F. Rácz Tünde tollából az Üveggyöngyjáték – A gyóntatóatya-életrajza ajánlójának utolsó mondatára:

„Ezt a novellát adom a mentálhigiéné szakos hallgatóimnak búcsúajándékul. Ennél többet nemigen taníthatok nekik…” Én pedig tovább ajándékozom a Talita olvasóinak szeretettel. http://talita.hu/magazin/a-remete-szoekesi-kiserlete/

Remete Szent Antal


Egy kopt ikonon
remete, apát
Születése
251
Herakleopolisz környékén, Egyiptom
Halála
356. január 17. (105 évesen)
Kolzim-hegy, Egyiptom
Tisztelete
Egyháza Kopt ortodox egyház
Tisztelik Római katolikus egyház
Ortodox kereszténység
Antikhalkédóni egyházak
Ünnepnapja január 17.
Római katolikus egyház
Ortodox kereszténység
január 30.
Kopt ortodox egyház
Jelképei Öreg, szakállas, csuklyás férfi T alakú botra támaszkodva, disznóval, csengővel

Remete Szent Antal vagy Nagy Szent Antal, görögösen Antóniosz (ógörögül: Αντώνιος ο Μέγας, Antóniosz ho Megasz, latinul: Antonius Magnus, Antonius Aegyptius, Antonius Eremita, kopt nyelven: Ⲁⲃⲃⲁ Ⲁⲛⲧⲱⲛⲓ) (251 – 356. január 17.) az egyik első ismert keresztény remete, a sivatagi atyák egyike.


Keresztény családban született Herakleopolisz környékén. Igen magas kort ért meg, korabeli források tanúsága szerint 105 évesen halt meg. Egy alkalommal a szentmisén hirtelen arra a fölismerésre jutott, hogy neki szól az, amit Máté evangéliumából éppen felolvastak a híveknek: „Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között… Aztán gyere, és kövess engem!” Az ifjú Antal úgy érezte, hogy követnie kell Jézus parancsát. Eladta a családi birtokot, és ami nem volt szükséges a húgáról való gondoskodáshoz, azt mind a szegényeknek adta

Előbb a falu közelében élt, később a líbiai sivatag egy üres sírboltjában rendezkedett be. Innen egy elhagyott katonai táborba költözött, ahol két évtizedet töltött el a világtól távol, majd a Vörös-tenger felé vette útját, s élete végéig a tenger melletti Kolzim-hegy (Qolzum) lábánál. (é. sz. 28° 55′ 26″, k. h. 32° 21′ 00″) A hegyen egész remetetelep alakult ki Szent Antal körül. Ma is ott áll a nevét viselő kolostor.

A legenda szerint Remete Szent Antal égi szózatot hallott, amely figyelmeztette: nem ő a legidősebb, legszentebb remete. Ezért, bár kilencven éves is elmúlt, de útra kelt, mert találkozni akart a másik híres remetével, Remete Szent Pállal.

Remete Szent Antal 356-ban halt meg, ünnepe január 17-én van. Két évszázadon át ismeretlen volt a sírja, csak 561-ben találták meg. Relikviáit előbb Alexandriába, majd Konstantinápolyba vitték.
Művei

Hírét nem teológiai felkészültségének vagy filológiai műveltségének köszönhette – írni sem tudott –, hanem önmegtagadó életének és vallási bölcsességének. Az utókorra vitatott hitelességű 1) regulája és 2) húsz homíliája maradt fenn, eredetileg kopt nyelven írt, Szent Antal által diktált 3) hét levele azonban bizonyosan hozzá kötődik. Témájukat tekintve fiatal szerzeteseknek ad aszketikus szellemiséget tükröző útmutatást a lelki élettel kapcsolatban. Később e levelek görög fordítása is elkészült.

A mai nap hívószava: Remete - avagy a remeteség nem magányos műfaj

Ma reggel egy esszét küldött át nekem az egyik barátunk, A KŐ NYÍLHEGY A TESTVÉRED TENYERÉBEN (HENRY DAVID THOREAU NYOMÁBAN) címmel.

Ebben az írásban a Thoreau életrajzát finomítgató  Laura Dassow Walls - Henry David Thoreau: A Life  című könyvét elemzi ISZTRAY SIMON (1975).

Thoreau remeteségének két évéről is szó esik, mi szerint az nem is igazán volt remeteség, mert hát Walden nem is volt olyan messze a várostól, ahová egyébként vissza-visszajárt és ahonnan őt rendre meg-meglátogatták ismerősök, rokonok.

(Ha magam egyszer elmennék remetének, a Walden lenne az egyik könyv, amit magammal vinnék a rejtekhelyemre. Úgy 15 éve a fiamnak jegyzeteltem ki egy dolgozatához, miközben minden mondata lenyűgözött.)

Erről aztán eszembe jutott egy másik remetékről szóló írás, Hesse: Gyóntatóatyája, ami éppen akkor talált meg, amikor megpróbálkoztam a világtól  elzárkózni egy kicsikét.

"Az elmúlt évben már nyár közepére elfáradtam. Emberkerülő remete szerettem volna lenni. De mihelyst ezt így kimondtam, az összes olyan ismerősöm megtalált, akinek szörnyűbbnél szörnyűbb, megoldásért kiáltó életproblémái voltak. Minden napra volt egy-két ilyen történet."

Ekkor jött az a gondolatom, ahogy kimondja az ember, hogy elvonulna egy kicsit, szeretne egyedül lenni, valószínű létrejön körülötte egy olyan "foszforeszkáló aura", amit csak az lát meg, akinek hatalmas megoldhatatlan problémái vannak az ismerősök, rokonok, barátok, de még azaddig ismretlenek előtt is.

Majd eszembe jutott, hogy az apukám éppen egy ilyen állapotában lehetett, amikor vett egy telket magának "Rio de Rákoskerten", Budapest leutolsó utcájában, hogy ott egy homokbánya mélyét feltöltse a mellette levő domb lépcsősítésével, és azt termő gyümölcsös kertté alakítsa. 

Mindezt szinte egy ásóval/csákánnyal/lapáttal/vödörrel. Gyerekként az öcsémmel még én is rudostam  lábbal a homokot a dombtetőről a gödörbe. 

Végül is a helyet csak a maga számára tette élhetővé. Az anyukám sohasem akart kint lenni a kényelmetlenségek miatt. 

Amikor tizenévekkel később a dombból lépcső és a gödörböl termőföld lett, a sárgabarack- , a cseresznye- és meggyfák, ribizlibokrok is termőre fordultak, rajta kaptam őt, hogy ott ül a domboldal egyik lépcsőfokán, és csak nézelődik hosszú órákon át. Néha a vad nyári viharokat is innen vezényelte végig. 

Egy kis hetvenkedés címmel írtam is neki erről egy szösszenetet a hetvenedik születésnapjára.

Később az unokáit ide hordta ki, ahol nagyon jól elvoltak. Megtanulták az összes kerti munkát tőle. Most, hogy már saját kertjük/házuk is van, hasznát veszik a megannyi tudománynak, amit ott sajátítottak el.

Ács nagybátyja is kapott itt helyet az ácsszerszámaival, hogy a nyugdíj után, a sokbeszédű felesége elől ide menekülhessen, hetente többször is.

Apukám nyugdíjasént szimbólikusan itt bélyegzett reggel hétkor, a telek sarkán, szinte minden nap, a Ganz-porta helyett, és vitte a friss sajtót a szomszédainak az újságkihordók helyett. 

Aztán mérnöki módon készített itt meggy- és ribizlibort műanyag kannákban - konzervdobozok vizén átvezetett csöveken átpöfögtetve a fejlődő gázokat -, a mezőgazdaságban járatos szomszédai megrökönyödésére, később elismerésére.

Fifi papa a nagy francia forralom évforulóján (július 14.) lenne 94 éves, és már 9 éve, hogy elment egy combnyaktörés után, Ő nekünk a Rákoskerti Remete.

A remete szökési kísérlete…

„Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak.

De akik az ÚRban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.”

/Ézsaiás 40. 30-31/

Eléggé lefáradtam már nyár közepére. Emberkerülő remete szeretnék lenni. De mihelyst ezt így kimondom, az összes olyan ismerősöm megtalál, akinek szörnyűbbnél szörnyűbb életeseményei vannak. Minden napra van egy-két ilyen történet.

Aztán egyik este kezembe kerül egy már hat éve nem olvasott könyv. Felcsapom találomra és mit ad Isten ez a cím jelenik meg: Gyóntatóatya. Hermann Hesse egyik életrajza az Üveggyöngyjátékból. Megérint, olyan mintha rólam szólna és tanítómról, Ilmáról. Analógiát érzek Remete Szent Antal és Pál találkozásával a sivatagban.

Josephus Famulus (név jelentése: Isten gyarapítson + szolga, tanítvány) a főszereplője.

A kereszténység hajnalán játszódik a történet, a főszereplő a remeték életét éli, és idővel ismert gyóntatóvá válik, akihez messze földről is jönnek emberek, ő pedig meghallgatja őket, testvéri meghallgatásával könnyít a terhükön, és ezáltal segít bűneik hordozásában, majd a meghallgatás után elmondja velük a Miatyánkot és homlokon csókolta őket. Nem korhol, nem ró ki vezeklést, nem igazi gyónás ez, inkább testvéri meghallgatás és együttérzés. Majd eljön a pillanat, amikor nem képes többé senki gyónását meghallgatni. Lelki válságba és kétségbeesésbe kerül. Hall egy híres nálánál idősebb gyóntatóról, Dion Pugilról (név jelentése: Isteni boxerkutya) és elhatározza, hogy elmegy hozzá, megkeresi, mert képtelen továbbfolytatni a maga választotta hivatását, kiégettnek érzi magát.

Elhagyja remetelakot és elindul, hogy megkeresse a másként gyóntató Diont. Dion korholással, feddéssel, tanácsok osztogatásával, vezeklést ró ki, azaz más módszerekkel él, és ez reményt kelt benne. Talán megtalálja nála a szükséges lelki segítséget.

Útja során egy idős remetével találkozik, aki nem más, mint Dion. Nem tudja róla, hogy ő is éppen hivatásának mélypontjára jutott. Ő pedig azért indult el, hogy megkeresse a híres gyóntatót, Josephus Famulust, s bevallja neki nyomorúságát, vigaszt és erősítést kapjon tőle. Mikor rádöbben, hogy akivel találkozott az Josephus Famulus, ki szintén menekülőben van hivatása terhei elől, s akinek még rosszabbul megy a sora mint a sajátja, akkor először különös csalódást érez. „Mihez kezd, ha megtudja, hogy az az ember, akibe reményét vetette éppúgy kétségek között vergődő ember?” De válasza hamar megjön: „Isten küldte őt nekem, hogy megismerjem és meggyógyítsam, s vele együtt magamat.”

Megérti, hogy „A kétségbeesést Isten nem azért küldi az emberre, hogy megölje, hanem azért, hogy új életre ébressze.”

Dion meghallgatja Josephus gyónását, s nem tesz mást vele, mint amit Josephus szokott a hozzá fordulókkal. Homlokon csókolja, majd maga mellé veszi, és hagyja, hogy segítsen neki, ügyes bajos dolgai végzésében, aztán egyre többször, odaül és hallgatja, hogyan gyóntat Dion. Néha aztán helyettesíteti a gyóntatásban, így szépen lassan Dion Josephust is, de persze önmagát is visszavezeti hivatásához.

Diont később Josephus temeti el, sírjára egy pálmafát ültetet és megéri, azt az évet, amikor a fa meghozta első gyümölcsét...

Tovább gondolva: A két remete egy. Mindkét út egy helyre visz. Kinek-kinek melyik út járható. Kinek a simogatás, kinek a „gyomrozás” használ. De van, hogy bizonyos esetekben szelíden, bizonyos esetekben nyomatékosabban kell bánnunk a hozzánk segítségért fordulókkal.

Én most egy keményebb stílust képviselek, korábban szelíd voltam és ráhagyó.

Most tükröt tartok és ez néha keményen leteríti a kuncsaftot, s engem is.

Az is megtörténik velem, hogy orra esem…

Esetemben a Ji-king meg is adja a választ a problémámra.

„Nem szabad olyan engedményeket tenned, hogy önmagadat elveszítsd.”

„Ne a kompromisszumot keresd, hanem megoldást.”

„Próbáld bele élni magad, ne a mások "igazába", hanem a világába.” (Ji-King 38. Ellentét)