"Szivatástudat"

 „Aki kezét az eke szarvára tette…”

Ezen mai evangéliumi részlet és a benedeki - szeptember25-től október 7-ig tartó, Az alázatosság című (7. fejezet) -, regulák mentén egy sorozatba kezdek a mai napon, a blogomon.

Néhány éve hívást kaptam az újságírásra. Azt gondolom, hogy nekem talán azóta van hivatásom, hivatástudatom és elköteleződésem igazán. Én ekkor tettem rá a kezem az eke szarvára…

Ekkor köteleződtem el a művészetek és a sérült emberek ügye mellett is.

Azóta gondolkodom azon, hogyan tudnám olyan szavakba foglalni, lefotózni, filmre venni, párvonallal megrajzolni ezt a komplex ügyet a maga problémahalmazával együtt, amit mindenki a maga szintjén úgy ért meg, ahogyan azt „köll”.

Az a tapasztalatom, hogy még a gyógyító- és szociális területen dolgozóknak is elsősorban inkább munkájuk van, mint hivatásuk. Ezért már el sem csodálkozom azon, hogy a szolgáltatások, az ipar, a kereskedelem területén is csak elvétve találkozom hivatástudattal és empátiával. Inkább az ellenkezőjével, amit egyszerűen „szivatástudatnak” neveznék.

Beindulnak ugyan kampányszerűen ragyogó kezdeményezések, aztán néhány év leforgása alatt elsorvadnak pusztán anyagi megfontolások miatt, és olybá tűnik, hogy utána egyszerűen ellenségesen tekintenek az egykori „teremtményre” létrehívóik.

Ezzel az elsorvasztással és ellenséges hozzáállással viszont teljesen reménytelenné tesznek emberi életeket.

A sérült ember szemszögéből nézem tehát ezek után a közlekedést, az egészségügy-, a rehabilitáció pokoli bugyrait, a hivatalos ügyintézést, a gyógyászati segédeszköz ellátást, a jog útvesztőiben való eligazítást, a tanulást, a munkát-hivatást, lakhatást és úgy egyáltalán a !létezésüket! meghatározó, megoldhatatlannak tűnő problémahalmazt.

Erre a mai írásra az a minap a tudomásomra jutott hír késztetett, hogy a korábban még BKV-nak nevezett Rt. által egy buszjegy áráért, 2010. április 12-től üzemeltetett öt darab Renault Master 2,5 dCI típusú, speciálisan e célra átalakított kisbuszból idén már csak négy, október 1-től már csak három, s lehetséges, hogy az évvégétől már egy sem fogja háztól-házig vinni a mozgássérülteket. A BKK vadonatúj honlapján ugyanis már egyáltalán nincs is feltüntetve ez a szolgáltatás. A taxi pedig manapság 7000 Ft-ért visz (egy hónapja még 5000 Ft-ért vitt) épet-sérültet mondjuk Rákospalotáról a Budakeszi melletti egészségügyi intézetekbe, de a fizetős betegszállítók is hasonlókat számláznak.

Úgy gondolom, hogy akik egy tollvonással megvonják az ilyen és ehhez hasonló szolgáltatásokat a sérült emberektől, azok egy pillanatig sem gondolnak bele az ő helyzetükbe.

Nulla beleérző képességű ?emberek? halmaza tud csak ilyen intézkedést kiötölni, létrehozni és foganatosítani, akiknek valószínű nem hivatásuk, hanem munkájuk van csak itt, minálunk, EUmpátiában.

A továbbiakban ennek a hírnek az utóéletét és a fent említett problémahalmazokat is körbejárom a sérült emberek szemszögéből, hasonlóan „EUmpatikusan” J.

2013. október 2.

Antalffy Yvette

Fő az egészség, fő a bizalom

Megjelent:
http://www.talita.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=1638:f-az-egeszseg-f-a-bizalom&catid=34:ittesmost&Itemid=58
avagy a beteg és az egészségügy idővonalának összeegyeztethetetlenségéről*

P. Klee: Út és mellékutak
v. akár idővonalak egymásmellett

Olyan, mintha munkalassító sztrájk lenne folyamatosan évek óta.

Egy repülőtéren is lehet úgy sztrájkolni, hogy a személyzet csak egészen pontosan betartja a szabályzatot.

Ez történik a kórházakban és a rendelőintézetekben is úgy látom.

Az elmúlt években a családban és a baráti körben a betegségek-balesetek kapcsán tapasztaltam meg, hogy valami nagyon nincs rendben az idővel, annak beosztásával, és az empátiával az  egészségügyben.

A számítógép és az internet hiába tört be a kórházakba-rendelőintézetekbe-rendelőkbe, inkább akadályozza a gyógyítást, mint sem segíti.

Az orvosok és ápolók kétszer annyi időt töltenek kódolással és adminisztrációval, mint gyógyítással. Emellett kockásfüzetben - mint „igazi” digitális adathordozóban -, vezetik párhuzamosan a berendelési időket, melyek lehetnek egy-két naposak, de leginkább több hónaposak.

Papírhalmazokkal rohangál orvos-beteg, olyan adatokkal, ami egy chipkártyán vagy pendrájvon, vagy urambocsá’ a neten egy „felhőben” is elférne. De ez vonatkozik a recept-halomra is, amit hol csak egy, hol meg három hónapra adnak. Ezt aztán a patikában tizenkét-féle vonalkód-olvasón keresztül átengedik, s közölik velünk, hogy nincs raktáron, jöjjünk vissza holnap. Fizetéskor pedig kezest kell vinnünk magunkkal, mert annyiba kerül már a havi gyógyszeradagunk, hogy hitelt veszünk fel rá. Ahelyett, hogy házhoz szállítanák a rendszeresen használt gyógyszereinket, ha nincs változás, amit aztán az előbb emlegetett chipes taj-kártyánkon követhetnének nyomon.

De hát fő a bizalom, és az egészség – ezért füstöl a kémény a kórház, vagy a patika tetején J.

A tisztességes betegellátásról szóló jogaink?

Idős embereket citálnak be különböző napokra vizsgálatsorozatokra, amelyeket egy kis empátiával, egy kevéske logisztikai ismerettel, vagy netán szoftverrel egy napra és egy helyre is lehetne összpontosítani, látva, hogy a város, vagy az ország másik végéről jön az illető, s nem a szomszédból ugrik át egy kis vizitre. Ha netán nincs autója a kedves betegnek, vagy a gyerek-unoka nem mozgósítható hetente kétszer a kisnyugdíjas mama-papa fuvarozásra, akkor az !ingyenes! szállítószolgálat (mert azért 40-50 év szolgálati idő és befizetett tb-járulék után ez azért jár, lássuk be) akkor és ott legyen, odavigye, majd vissza.

Így hát három hónapra adnak időpontot nekünk egy kardiológiai vizsgálatra, óra-percre pontosan, és ezek után három órát várakoztatnak bennünket.

Nyolcvan oldalt kiolvashatunk egy könyvből, míg sor kerül ránk a bőrgyógyászaton egy elfajzott lábgomba miatt (amit fekvőbetegként nem kezelnek egy másik kórházban, mert hát nem az ő reszortjuk), és ezután egy szemrevételezéssel és egy kis hányaveti módon odakent piros fertőtlenítéssel el vagyunk intézve.

S ha ez nem tetszik, a magánrendelésük névjegykártyáját nyújtogatják nekünk. Ott be tudják tartani az időpontokat?!

Rákospalotáról Budakeszire pedig 10 000 Ft-ért meg is járhatjuk oda-vissza az utat taxival, vagy egy roskatag fizetős betegszállító mentővel.

Még napestig írhatnék a logisztika és az empátia teljes hiányáról a combnyaktörés utáni betegellátásban a traumatológián, de nem teszem…

Azt kapnám válaszul úgy is, hogy minden a szabályok szerint történik.

Hol az isztikus J - a holisztikus szemlélet?

Hogy egyek vagyunk?

Hogy azt teszem, és úgy, ahogy magammal tenném?

Úgy tűnik, hogy az az elv érvényesül, hogy amibe nem halunk bele az megerősít bennünket?!

Engem mindenféleképpen, hogy ezt így és itt kiírtam magamból…

*(összeegyeztethetetlenségéről - ez egy jó hosszú és szinte kiejthetetlen, 28 karakterből álló szó J)