2012. november 29., csütörtök

„Érzékenyítő” tánc – kerekesszékkel


paradance_sznes
A ParaDance Company célja, hogy a mozgássérült és az ép társadalomnak bebizonyítsák, van élet a kerekesszéken túl is. A tánc és a zene öröme formálja közösséggé és erősíti őket. Következő fellépésük 2012. november 30-án lesz.



Ebből az alkalomból beszélgetek a ParaDance Company egyik tagjával, Ungvári Györgyivel. Megtudom, hogy ő és Mészáros Gabriella a társulat alapítói, ötletgazdái. A csapat még nagyon fiatal, szeptember elején alakult, de már négy fellépést tudhatnak maguk mögött, ebből az egyik Erdélyben volt.

Írásom a Talita.hu-n
http://talita.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=1204:erzekenyit-tanc-kerekesszekkel&catid=34:ittesmost&Itemid=58

2012. november 20., kedd

Ákos főz


http://www.montazsmagazin.hu/eletmod/721-akos-fz

írásom a MontázsMagazinban
„A főzés könnyű fejet, nyitott lelket és meleg szívet kíván.” (Paul Gauguin)

Az egész úgy kezdődött, hogy a még óvodáskorú fiaimat hagytam lábatlankodni a konyhában. (Még ha lábosaim zománca is bánta, elhatároztam, hogy önállónak nevelem őket. Ne szidjanak majd a menyeim, hogy semmihez sem értenek a fiúk. Mára mindketten mosnak, főznek és takarítanak, ha kell).
Így hát karácsonykor együtt készítettük az első mézeskalácsokat.
A fiúk darálták a húst, és gyúrták össze a töltött káposztának valót. Kamaszkorukban pedig „kenyérszaporításban” voltunk, hisz jöttek a barátok, és a hűtőben lévő kevés „ezmegazból” kellett jóllakatni őket.
Végül az első műholdas csatornák egyikén sugárzott műsor, melyben Floyd, a világot egy szál wok-kal és egy gázégővel járó szakács, aki még a sivatagban is tudott háromfogásos vacsorát varázsolni, teljesen megbabonázta a fiúkat.
Aztán megjelent a láthatáron egy vendéglátós iskolát éppen akkor végző kedves kis barátnő…
S hogy-hogy nem a kisebbik fiam, Ákos egy saját öntöttvas wok megvételével végérvényesen elköteleződött a konyhaművészet mellett.
Volt olyan konyha is, ahol a nevét adta egy ételnek: „karaj Ákos módra”, de házhoz is elhívták egy kis „látványfőzésre”.
Most a Cafe Bouchon egyik szakácsaként a mindig változó napi ajánlatot készíti el a hét három napján.
Az alaposan kikísérletezett ízekkel nemcsak a vendégeket kápráztatja el, hanem itthon a szabadnapjain a család is élvezheti kreativitását.
Cafe Bouchon 2003 decemberében nyitotta meg kapuit Budapest egyik álmos kis utcájában a pesti Broadway közelében (VI. kerület, Zichy Jenő u. 33.)
Neve a francia "Le Bouchon" kifejezésből ered, ami pontosan lefordítva a borosüveg dugóját jelenti. Lyon tartományban a vidéki családi vezetésű kis éttermeket is így nevezik, melyek néha nem is éttermek, csak családi házak, ahol a közös étkezések mellett az ott élők mindennapjaiba is bepillantást nyerhetünk.
Megérthetjük, miért olyan jó ott lenni. Mit jelent az, hogy vendégül látni valakit. Meggyőződhetünk arról is, hogy a francia konyha nem feltétlenül jelent óriási tányért apró adagokkal, hanem sokkal inkább az ízek kiforrottságát, harmóniáját, tradícióját, és azt, hogy pár órácskára mi magunk is családtagok lehetünk egy számunkra ismeretlen családban. Befogadnak. Senki sem várja unottan a távozásunk percét, hanem tiszta szívből örül annak, hogy őket választottuk. …
Egy éve kezdtük el ünnepként megülni a Márton- napot.  Az idei Márton-napi libasült hagymás tört krumplival és párolt káposztával hasonlóan jól sikerült, mint a tavalyi. Koccintottunk az újborral, és így remélhetőleg egy évig biztosan nem éhezünk…
További képek az itthoni menükből itt találhatók.




Antalffy Yvette
2012. november 20.

2012. november 19., hétfő

KRÍZISPONT

avagy rossz a képlet, amellyel számolunk?!


mottó: … amikor azt a játékos feladatot kapja az ember, hogy képzettársítás útján, öt lépésben jusson el a kolbásztól Platonig. Lássuk csak: kolbász→disznó→sörte→ecset→manierizmus→idea→Platon… (Umberto Eco)

SZENT-ANTAL-LÁNC:
Egy gazdag üzletember nyaralásától – H. D. Thoreau a dolgok önköltségén való elmélkedéséig, kilenc lépésben.

Tanmese:
Egy gazdag üzletember egy kis halászfaluban nyaral. A tenger partján üldögélve látja, hogy egy helybéli halász kis csónakján reggel kievez a nyílt vízre, délben visszatér néhány hallal a hálójában, megebédel, és azután csak üldögél a parton napnyugtáig. A gazdag üzletember egyik nap megszólítja: – Mondd, miért nem evezel be messzebb, miért nem dolgozol többet? – Minek? – kérdi az halász. – Mert akkor több halat foghatnál. – És? – Ha több halat fognál, maradna eladnivalód. – És? – Ha eladnád a fölösleget, lenne pénzed. – És? – A pénzen vehetnél egy nagyobb csónakot. – S akkor mi történne? – A nagyobb csónakkal még messzebbre mehetnél, és még több lenne a zsákmány. – És utána? – A pénzen, amit a sok halért kapnál, felvehetnél egy alkalmazottat. – No de minek? – kérdezi a halász. – Ha lenne egy alkalmazottad, akkor már csak délelőtt kellene dolgoznod, és csak ülnél a parton egész délután. – Hiszen most is éppen ezt csinálom.
 „Az idővel kapcsolatban sokszor használunk pénzügyi kifejezéseket: beoszt, ráfordít, tartalékol, elveszteget. Ezért állítják egyesek, hogy az időhöz való viszonyunkra a kapitalista múlt nyomta rá a bélyegét. Való igaz, hogy a kapitalizmus nagy hívének Benjamin Fanklinnek, a kedvenc mondása volt: Az idő pénz. A két fogalom összekapcsolása azonban valószínűleg régebbről ered, és inkább épül általános emberi, mint csupán a mi kultúránkra jellemző tapasztalatra.
Jó érvek szólnak amellett, hogy inkább a pénz nyeri értékét az időből, mint megfordítva. A pénz egyszerűen csak valaminek a véghezvitelére, vagy előállítására fordított idő legáltalánosabban használt mértéke. És azért becsüljük a pénzt, mert életünk korlátait kitágítva képes némi szabad időt biztosítani számunkra.
Egyes antropológusok szerint a technikailag kevésbé fejlett társadalmak felnőtt tagjai ritkán fordítanak négy óránál több időt létfenntartásra – a fennmaradó időben pedig pihennek, csevegnek, énekelnek, és táncolnak.”
(Csíkszentmihályi Mihály)
Néhány napja reklámozzák a TV-ben a Krízispont című film DVD változatát. Előzetes a filmből: http://www.youtube.com/watch?v=omlXRNgAI7g
A filmben a manapság is fennálló válság okának gyökeréig sikerült eljutni a felelősség-hierarchiák mentén.
Az ok: Túl az emberi egók gyengeségein egy rossz képlet, amely nagy kockázatokkal számolt, illetve nem számolt.  Olyan ez, mint az a rosszul bevert patkószög abban a bizonyos gyerekmondókában
"Egy szög miatt a patkó elveszett,
egy patkó miatt a ló elesett,
a ló miatt a lovas leesett,
a lovas miatt a csata elveszett,
a csata miatt az ország elveszett.

Máskor verd be jól a patkószeget!"

Íme itt egy olyan térkép a gazdag Manhattan-ről, amelyen az emberek számának alakulását a térben toronyházként jelenítik meg nappal, illetve éjszaka.
Nappal diagramoszlopok magasodnak az égig, éjszaka földszintes falu képét mutatta New York leggazdagabb városrésze.













A kép forrása: http://cache.gawker.com/assets/images/gizmodo/2009/08/manhattan-population.jpg

Itthonról egy hasonló jó példa:
Minden hétköznap helyet cserél a város. Aki Budán él, az Pesten dolgozik, aki Pesten, az pedig Budára pöfög át egyedül ülve az autójában nap-mint-nap. Két-három órát utaznak emberek a munkahelyükre és vissza naponta, nagyrészt olyanok, akik akár otthonról is végezhetnék munkájukat.
A fent említett Krízispont című filmben egy matematikai levezetés hangzik el az egyik kulcsszereplőtől arról, hogyan nyernek 15200 évet a folyó két oldalán élő városlakók 56 km kerülő út levágásával egy, a partok közt átívelő hídnak köszönhetően.

S egy érdekes fejtegetés a közelmúltból, egyes családok eladósodásáról:  
Mindenki eggyel nagyobbat „álmodik” és vesz fel rá jelzálogkölcsönt, mint amire a lehetőségeiből telik, legyen szó lakásról, házról, autóról, plazma tv-ről, stb. „Álomindukálónak” ott a média reklám szekciója: „Az is bolond, aki nem vesz fel hitelt.” Aztán a „nagyobbat álmodó” család feje az első törlesztő részletnél szembesül azzal, hogy azért dolgozik majd ezen túl – talán élete végéig -, hogy ezt a kölcsönt visszafizesse.
Később jön csak rá, hogy:
„A dolgok önköltsége, azonos a megszerzésükre fordított életmennyiséggel. Ha olcsónak tartjuk az életet mi sem természetesebb, mint feláldozzuk a modern ipari fejlődés oltárán. De ha drágának tartjuk, akkor nem a kapitalista fejlődés, hanem az emberi boldogság lesz a társadalom célja.”
(Henry David Thoreau)