Elliot Aronson a világ egyik legismertebb szociálpszichológusa, merészen feltette a kérdést: Lehet-e, hogy a verseny szülte a már Magyarországon is megjelent iskolai erőszakot, amely tanárverésekbe és lövöldözésekbe torkollott?
Mr. Aronson, 2011. június 20-án módomban állt megtekinteni a Társas játék Elliot Aronsonnal című filmet, amelyben a 2009. októberi konferencián a feltett kérdésére lényegre törően választ kaptunk öntől, néhány érintett magyar középiskolás korú fiataltól, tanáraiktól ill. egy különleges iskolába járó gyerek szüleitől. Magam az 1996-os kiadású Társas lény című könyvét olvastam kötelező olvasmányként egy kommunikációs iskolában, amelyben pontos leírását láttam a Zimbardo-féle stanfordi börtönkísérletnek. 2001-ben egy német film is készült ebből, amely DVD formátumban még mindig kapható nálunk.
S lám a kísérlet, mintha testet öltött volna, napjaink iskoláiban.
Gyerekek és pedagógusok aláznak meg gyerekeket és pedagógusokat hasonló módszerekkel, mint az említett filmben.
Így az első kérdésem az, hogy Ön szerint, miért is a verseny a felelős mindezért?
A saját múltammal kezdeném a válaszadást, ahol is megalázottként a származásom és családi hátterem miatt, bizonyítanom kellett, hogy jobb és más vagyok, mint amilyennek látszom. Tudom a magam tapasztalatából, hogy ez a jobbnak és másnak látszás, hihetetlen energiákat emészt fel, amelynek eredménye, hogy már nem is tudom, hogy ki vagyok. Bizonyítani akarom nap-mint-nap, hogy jobb vagyok, mint amilyennek látszom, sőt annál is aki, úgy gondolom, hogy jobb nálam.
Én gyorsabb, szebb, okosabb vagyok Nála…
Reggel úgy kelek fel, hogy túl kell teljesítsem Őt…, hogy elfogadjanak, hogy szeressenek, hogy felnézzenek rám, hogy elfogadjanak. Ha ez nem történik meg, akkor előbb-utóbb ezt az érzésemet már meg sem osztom senkivel sem, mert közben már megutálták, hogy én állandóan zsémbelek és elégedetlen vagyok a világgal. Lassan elkerülnek és teljesen egyedül maradok, majd előbb képzeletben lövöm ki nyilaimat rájuk, akik simán belemosolyognak világba és az én arcomba is gúnyosan tekintenek. Ha apám rendőr, vagy vadász esetleg, fogom a pisztolyát, és bemegyek egy zsúfolt iskolai napon és rendet vágok köztük, majd végzek magammal is. Ha már vége a világnak, nekem is végem kell, hogy legyen. Akkor ezt megtudják, hogy én tettem. Hőssé válhatok a megalázottság után.
Azt hiszem, nagyon élethűen írta le egy ilyen helyzetű fiatalember sarokba szorítottságát. Szinte filmszerűen látjuk a folyamatot. Amihez elég egy olyan szülői kulcsmondat, hogy téged lány létedre fiúnak akartunk, vagy neked az a dolgod, mert a családi tradíció azt követeli, hogy orvos legyél vagy, a nőnek az a feladata, hogy gyerekeket szüljön. Amint a filmben is láttuk illusztrációként, hogy a sérült ember kiközösíthető, hiszen nem illik a képbe, ami teszem azt kocka vagy inkább négyzet alakú az egysíkú gondolkodás eredményeképpen. Vagy nem tölti ki a teret, vagy túllóg rajta. Pedig csak el kéne fogadnunk olyannak, amilyen.
A film nézése során szembesültem azzal a ténnyel, hogy túl a származása miatti kirekesztésen, Ön is sérült ember, hiszen fehér bottal jár. A látásának hiánya mennyire erősítette az érzékenységét ezen megkülönböztetések összefüggéseinek felfedezésében?
Jól látja, az utóbbi nyolc évben bekövetkezett látásvesztésem is teszi, hogy beleérzem magam a sérült, szorongó ember gondolkodásába. Ez szülte a legutóbbi könyvem a „Columbine után – Az iskolai erőszak szociálpszichológiája” című kötet alapgondolatát is, amelyben a feltett kérdés is volt. A verseny szülte…?
Mozaikmódszer. A versenyt ezzel váltanánk ki, az iskolákban? Kérem, röviden mondja el olvasóinknak, mi is a lényege!
A lényege, hogy az osztályt több kisebb csoportra osztva, melynek összetétele, akár véletlenszerű, de tudatosan összeválogatott (különböző képességű, nemű és egészségi állapotú) gyerekekből is lehet, egy közös feladatot kap, amelybe bele kell adnia, amit a legjobban tud. Majd ki, mit tud a legjobban, azt tanítja meg az úgymond „nemtudóknak”. A résztvevők a munkát egymást segítve végzik az eredmény elérésig. A végén mindenkinek egyéni sikerei is lesznek, amit a többiek elismernek.
Az egyik központi kérdés a gyorsaság, az időre teljesítés kényszere. A mozaikmódszerben gondolkodó oktatás, hogyan kezeli ezt a kényszert?
Úgy, hogy nincs időkényszer. Ahogy Roosevelt mondta: „A fontos dolgok sohasem sürgősek. A sürgős dolgok sohasem fontosak.” A cél a fontos. Hogy azt hány lépésben és milyen úton érjük el, ez az együttműködésen múlik. Főként az iskolában.
Az iskolákban a jövő vezetőit képzik, akik maguk is emberekkel fognak bánni. Hogy látja, a mozaikmódszerrel képzett fiatalok, ha vezetővé válnak egy intézményben, egy hagyományos vállalati struktúrába hogyan tudják ezt a szellemiséget beintegrálni?
Szerintem sehogy. A vállalat szellemiségének és struktúrájának is át kell alakulnia együttműködővé, ahol mindenkinek a saját munkaterületén sikerélményt jelent még maga a munkavégzés folyamata is. De az iskola az első lépés, sőt talán az óvoda?! Kollégáimmal dolgozunk már azon, hogyan vihető át ez a szisztéma a cégstruktúrák átszervezésébe.
Ezzel a kapitalizmus versenyre épülő jellegét is érinthetjük? Pl. „A Kis hal megeszi a nagy halat” sztereotípia, vagy a „Gyenge láncszemet tönkre lehet, sőt kell tenni”, a mostani válság egyik kulcskérdése. Fiatal tőzsdeszakemberek, vörös diplomával a zsebükben, igazolják azt, hogy spekulációval egy egész országot földönfutóvá tehetnek milliárdosok, hiszen ez törvényes. Hiszen a törvény a tiszta beszéd… József Attilával élve. Az már más kérdés, hogy miféle törvény ez. Morális alapokon álló törvény ez?
Számomra az esélyegyenlőség szempontjából nézve és főként a „Nagy Egész” szemszemszögéből nagyon fals. Mit gondol erről? Hogy a mozaikmódszerrel képzett fiatal vezető, hogy áll majd ehhez a kérdéshez?
Fenntartható fejlődés. Ez a kulcsa a jövő gazdaságának. Ebben én is azon dolgozom kollégáimmal, hogy változás álljon be. Ebbe valóban nem fér bele, hogy mások kárára legyen bárki milliárdos, mert neki az tetszik, hogy a megérzései alapján utasítja a tőzsdeügynökét fifikás pénzügyi tranzakciókra morális felelősségtudat nélkül, nem gondolva bele, hogy emberéleteket tesz lehetetlenné ez a hazardírozás. Ezután nem győzi agyonjótékonykodni magát, hogy a bűntudatán enyhítsen. Sajnos én is pókerjátéknak érzem ezt.
Hogy a „kis hal” hasonlattal válaszoljak: a kis halak is együttműködnek, együtt úsznak sokan és így úgy néznek ki, mint egy nagy hal. A nagy hal így nem tud fogást találni rajtuk. Ez lehet a sérült ember stratégiája is. Sokan a közös morálisan átgondolt cél érdekében együttműködve.
Kedves Yvette, Társas játék a címe a filmnek, amely alapján ezt az interjút készíti velem. Magam is úgy gondolom, hogy a Földünk és a Földünkön élő emberek szempontjából az az igazi Társas játék, ahol mind a 6 milliárd ember nyer és együttműködésben gondolkodóvá válik, itt és most ezen a gyönyörű kék bolygón. Az esélyegyelőség arról szól számomra, hogy a Föld nevű bolygón minden egyes ember életének valamilyen célja van. Az ember társas lény, egyedül nem sokra megy hosszú távon.
Egységet alkotunk egymással és az univerzummal. Ha egyikünk kiesik a sorból, a többieknek hiányérzetük kell, hogy legyen, ahogy John Donne is mondja, „…mert egy vagyok az emberiséggel. Ezért, hát ne kérdezd, kiért szól a harang. Érted szól!
Látom Ön is úgy gondolja, hogy kapcsolatháló-részek vagyunk. Engedje meg, hogy egy ide illő idézettel ajándékozzam meg az interjú vége felé Sir Charles Eliottól.
„Úgy mondják, hogy az Indra palotájában van egy gyöngyháló, amelyet úgy fontak, hogyha az egyik gyöngyszemre néz valaki, akkor az összes többit is látja benne tükröződni. Hasonlóképpen a világ minden egyes objektuma sem csak önmagában van, hanem benne foglaltatik az összes többi objektum is, és igazából egyszerre minden más is.”
Nagyon megnyugtat a tudat, hogy Ön, aki vállalatvezetők és politikusok generációinak adott és ad iránymutatást a világban, ilyen pozitívan ítéli meg a jövő alakulását, ha ebben a mozaikrendszerben gondolkodunk tovább.
A film ősbemutatója 2011. június 20-án volt az EGYÜTT - párbeszéd a különbözők együttműködéséről rendezvény keretében.