2012. április 23., hétfő

A NŐ LEGMAGASZTOSABB FELADATÁRÓL


gondolatok Pál Feri atya 2012. 04. 17-én, a MOM-ban,  kizárólag hölgyeknek tartott előadása nyomán

Borbás Marcsi a NÉGY SZELLEM, boldogságról szóló adásában figyeltem fel Pál  Feri atyára először.
Utána pedig a BELSŐ UTAKON című könyvben olvastam egy írást tőle sorsunk dimenzióiról. Majd jött a következő szinkronicitás egy hónapon belül, a MOM-ban már személyesen is megismerhettem Pál Feri atya közvetlen előadói stílusát.


Mint egy madárházban, olyan csivitelés volt még a kivetítők előtt is. Nőkkel telt meg a ház, még a csilláron is lógtak. Negyed kilenc után nem sokkal megjelent a színpadon egyszerűen, farmerosan Pál Feri atya. Férfiként és papként a nőkről, nőknek a női lét nehéz kéréseiről tartott humoros és ugyanakkor lenyűgöző, közel két órás előadást.

Verena Kast meséjével kezdte Brünhildáról, akit a családja el akart veszejteni, és aki a legelkeseredettebb pillanatában felmászott egy fára. Onnan meglátta megmenekülésének kicsinyke házát, ahol egy ideig egy Földtehénke gondoskodott róla, s aki önmagát is feláldozva megtanította a továbbélés lehetőségeire a főhősnőt…
A mese arra mutatott rá, hogy egy nőnek, hogyan kell felnőnie, talpra esettnek lennie…, hogy a magányban, kétségbeeséskor bizony fára kell megmászni…, hogy a távlatok csak ekkor láthatók igazán…, hogy a cselekvőképesség megőrzése bizony női feladat is…, hogy anyai örökségünk akkor is megmarad, ha már nem él az édesanyánk…, hogy ez adhat biztonságérzetet a  legelkeseredettebb pillanatinkban is…, s hogy végül az édesanyánkat is el kell engedni, hogy talpra állhassunk…

Mert ha nem, akkor jön a depresszió.

Az előadás következő részében humoros stílusú statisztikákban megtudhattuk, hogy kétszer annyi nő depressziós a világban, mint férfi, s ez a kór a XX.-XXI. századra járványszerűen terjedt el.
Az ok nem a nyomor-jólét, nem a munka-háztartás, nem a női életciklusok és nem is a genetika, hanem a tanult tehetetlenség, a tépelődés és soványság kultusza.

Tanult tehetetlenség okai a kisfiúk és a kislányok nevelésének különbözőségében leledzik:
A lányoknak jobb soruk van az első 6-7 életévükben, hisz több babusgatást kapnak, mint a fiúcskák. Nekik már 4 évesen össze kell szedniük magukat, hogy nehogy anyámasszony katonái legyenek. Aztán a „kiképzésnek” megfelelően 6-7 évesen egy fiúcska már egyedül megy iskolába, verekszik, megverik-visszaüt, s ezért még meg is dicsérik. A lánykát viszont ekkor kezdik el cselekvéseiben korlátozni: Segíts a testvérednek! Ne kiabálj! Hogy néz az ki, hogy egy lány megverekszik valakivel? Egyszóval a lányok sorsa sokkal rosszabb lesz.

Ekkor jó, ha egy Brünhilda fel tud mászni a fára.
Mert különben egyre jobban sújtja őt a tanult tehetetlenség átka.

A nők is vágyják a sikert. Csak férfi szerepben kevésbé hiszik el, hogy sikeresek lehetnek. Így önsorsrontók lesznek. Míg a férfiak megtanultak egymással küzdeni, és  nem teszi őket tönkre ez a mindennapos harc, addig a nők nincsenek erre evolúciósan felkészítve. A nők sosem voltak győztesek. A nők a második helyre sorolódtak. Így azóta is folyik a férfiak és nők harca.

Muszáj harcolni?
Valószínű igen…, de csak, ha a harc elvezet a belátáshoz.
Ne harcolj velem azért, hogy a társam lehessél! – mondja a férfi.
Ehhez viszont az is szükséges, hogy a férfi társnak tekintse a nőt!
Harc nélkül nem vagyunk társak? Sok sebet vágunk egymáson, de van-e értelme?”

Az este második felében Erik H. Erikson-tól http://hu.wikipedia.org/wiki/Erik_H._Erikson idézett két példamese következett Pál Feri atya színészi módon közvetített előadásában. Az első egy nagyon kövér és csúnya lányról szólt, akit a híres terapeuta brutális módon szembesített önmagával. Ő azóta boldog három gyerekes családanya lett. A második történet már a tépelődés témájához szolgált illusztrációul miszerint, míg a férfiak régen túl vannak egy problémán, addig a nők százhuszonötször átgondolják ugyanazt. Tépelődnek-kérődznek-rágódnak rajta hetekig-hónapokig-évekig.

A soványság kultusza pedig egyfajta testalkat ideálról szól, amely a nők 95 %-ának elérhetetlen. „Elégedetlen vagyok a testemmel… Fogyókúrázom… A májam segítségért kiált… Depressziós leszek…” ördögi körébe keveredve epekednek a nők ezért az ideálért. Ettől lesznek már nem csak kövérek, hanem depressziós-kövérek. Tágul az ördögi kör a későbbi, a szülés utáni elégedetlenséggel, amely a nők-férfiak normális szexushoz visszatérését is gátolja. Ezután pedig a megcsalás-megcsalatást és a válóper következik.
Pedig a férfiak nagy része azt mondja még az elején, hogy „Hagyd már abba és gyere…” Agyonepekedik magukat a nőkért.
A nők pedig fogyókúráznak és szenvednek tovább. Fokozva a bajt, még beüthet a vágy hiánya és/vagy az orgazmusra való képtelenség is.
Ennek oka pedig a kóros önmegfigyelés. A nő önfeledség helyett kívül helyezkedik magán.

Utolsó témaként az elmélyültségről hallhatunk. Aki elmélyül, az belső forrására találhat. Ennek első feltétele, hogy elfogadja magát, olyannak amilyen. Ekkortól kezdve nem lesz harc és túlkompenzálás, s a nő a legmagasztosabb feladatára találhat rá.

Hogy mi a legmagasztosabb feladata egy nőnek?

AZ ÖNMAGÁRA TALÁLÁS!

Teszem hozzá:
Csak ezután lehet jó gyereke a szüleinek, jó tanuló, jó osztály- és munkatárs, jó feleség és családanya, jó nagymama.

2012. 04. 22.

Antalffy Yvette