Választásaink

„Választásairól lehet egy embert a legjobban megismerni” Szondi Lipót

A Szondi-teszt ezen az elven működik.

A Szondi-teszt egy a XX. század harmincas éveiben keletkezett, 1947-ben publikált pszichológiai vizsgálati eszköz. Nevét alkotójáról, Szondi (Sonnenschein) Lipót magyar származású svájci pszichiáterről kapta. Jellegét tekintve az averbális, projektív, választásos tesztek sorába tartozik (hasonlóan például a Lüscher-teszthez). A teszt felvétele során a vizsgált személy (vsz.) pszichiátriai kezelés alatt álló személyek arcképét osztályozza aszerint, hogy azokat rokonszenvesnek vagy ellenszenvesnek találja-e. Szondi szerint minden emberi választás – így a teszt képeinek rendezése is – ösztönök által befolyásolt. A vsz. választásainak elemzése alapján megrajzolható az ösztönprofil, ebből pedig prognosztizálhatóak a számára kínálkozó sorslehetőségek (sorslehetőségek alatt értsd az egyénre jellemző cselekvési tendenciákat, melyek jó eséllyel elvárhatók, bár nem szükségszerűek). Mind a Szondi-féle sorsanalitikus ösztönrendszert, mind a rá épülő tesztet számos elvi és módszertani kritika érte az idők folyamán. Ennek ellenére a Szondi-teszt - jelentős számú klinikai pszichológus véleménye szerint - megbízható és hasznos segédeszköz a diagnosztikus folyamatban. (Wikipédia)

Életünkben hányszor, de hányszor választunk?

Boldizsár Ildikó meseterapeuta egyik interaktív előadásán felhívta rá figyelmünket, hogy minden nap választások elé állít az élet. Méghozzá általában három lehetőség közül kell választanunk.  Nem mindig gondolunk bele, hogy egy választásunktól nem csak a saját életünk változik meg, hanem a családunké, a munkatársainké, a barátainké, de még a hazánké, a Földünké, sőt az Univerzumé is.

A példamese főhőse hármas útelágazódáshoz ér. Az útjelző táblán a három útirány:

1.      Ha erre mész, a lovad éhen hal, de te nem

2.      Ha erre mész, te halsz éhen, de a lovad nem

3.      Ha erre mész, a szárnyas farkas széjjeltép

Vajon melyik utat választja a főhős? A főhős pedig mi vagyunk.

Mond te kit/mit választanál?- hangzik fel a dal az István a király rock-operában is.

Az egyik „primitív” indián törzsnél például a törzsfőnök hét generációval előre gondolja át, amikor választ az alternatívák közül.

A mesehőshöz hasonlóan nehéz alternatívák közül kell választania például a „civilizált”, tudatos magyar állampolgárnak a mostani országgyűlési választáson is.

A mi mostani országgyűlési választásunk

Február 15-én, szombaton, a szavazást megelőző 50. napon kezdődött az országgyűlési képviselő-választás hivatalos kampánya.

Teletömve postaládánk a jelöltek és önjelöltek arcképével és programjával.

Csoportosíthatjuk őket: ki szimpi, ki nem az… 

Éppen most telefonált az egyik jelölt, ajánlgatva magát és a pártja programját. No, nem személyesen, hanem a gépre felvett hangjával automata telefonálgat random módon. Ezt végig hallgattam, de volt kinek a neve hallatán le is csaptam a telefont. 

A választottunk négy évre meghatározza majd hogyan élünk, ő képvisel és dönt helyettünk. A lényeg, hogy mi választjuk meg őt.

A felelősség tehát a mienk, a civilizált, tudatos magyar állampolgároké, akik elmegyünk szavazni.

Gyerekkori választásaink

Vannak világnézetek, miszerint apát-anyát is magunk választunk.

De, ha nem is ez az első választásunk, akkor ott vagyunk csecsemőként anyánk kezében és már válogatunk. Milyen ételt, ruhát utasítunk el és milyen játék, takaró, szokás lesz az, amit még húsz-harminc évvel később a házasságunkba is magunkkal viszünk.

Az is biztos, hogy majd minden gyerek első szavai között ott a „NEM”,  s ezt többször mondja ki, mint az IGEN-t.

Nem megtenni bizonyos dolgokat, ez egy igazi gyerekkori hőstett is lehet akár.

Állampolgári engedetlenség a javából, ahogy Thoreau-mester mondaná.

Aztán jön az óvoda, az óvónéni, aki szimpi, vagy nem szimpi… A lényeg, hogy három évig ő lesz, akivel több időt töltünk el, mint anyánkkal/apánkkal. Kellően ki tudjuk-e fejezni akkor, hogy mi tetszik, mi nem tetszik? Ha nem, akkor veszi kezdetét a frusztráció…

Amit, ha tovább viszünk az iskolába és felnőtt életünkbe, vagy belenyomorodunk, vagy mi nyomorítunk meg másokat.

A lényeg az, hogy őszinték tudjuk lenni magunkhoz leginkább, s hogy legyen módunk és eszközünk kimondani, ha fáj. S feltétlenül kell hozzá egy tudatos és cselekvőképes anya/apa, nagyszülő, pedagógus, aki meghallja, meglátja mindezt. 

Egy szó, mint száz, jó lenne, ha felnőtté válva is meg tudnánk őrizni a nemet mondás képességét.

Barátválasztás kérdései

Szerinted mi a barátság? Van-e barátod? Miért a barátod? Te választottad, vagy kölcsönösen választottátok egymást? Hogy lettetek barátok? Voltak valaha is kétségeid a barátságotok felől? Borult-e fel barátságod azért, mert ő a legutóbbi választáson egy másik pártra szavazott, mint te? Ez – jelentem -, vízválasztója lehet a barátságnak például.

Felnőttkori választásaink kérdései

A felsőbb iskoláinkat, munkahelyünket vajon magunknak választjuk-e, vagy a szülői elvárásoknak felelünk meg? Később halálunkig sínylődünk egy örömtelen munkahelyen, csak mert apukának/anyukának az életét ezzel teljesítjük be, sőt a gyerekünkkel is elkövetjük ugyanezt a bűnt. Olyan pályát választunk neki, amit magunknak választanánk, így örökítve át a családi átokmintázatot.

A párválasztás

Mi a mérce? Mi alapján dől el, hogy ki lesz életünk párja? Ha kiválasztjuk, s ő is kiválaszt bennünket, vajon mindent tud-e rólunk, ami egy együttéléshez szükséges? Tudja-e, hogy rosszabb napjainkon miket gondolunk és teszünk, nehéz helyzetekben is kiálljuk-e a hétpróbát? Ismeri-e a gyenge pontjainkat?

Az esküvő csak egy nap az életünkben, amikor is lehet, hogy IGEN-t mondtunk, de utána jönnek a szürke hétköznapok. Kikiabálhatjuk a boldogságunkat a tizenkét ajtós limuzin tetőablakán, aztán másnap szembesülünk azzal a ténnyel, hogy annak, akivel összekötöttük az életünket sajnos „büdös lába” és ez így marad örökre, csak mert nem vettük tudomásul, hogy ez az egyik gyenge pontja.

  

Választani minden nap kell ezután is

Én a három lehetőség közül a legnehezebbet választom ezután is. Igen, jól látod: azt, hogy a szárnyas farkas széjjeltépjen.

Ezt teszem nap-nap után. Hiszen, ha széjjeltépett is jónéhányszor a szárnyas farkas, de túléltem, sőt a lovam is és újra összerakom, ami még használható belőlem, s ezzel a hiányos, sérült test-lélek-szellem-mel járom hármas útelágazódástól, hármas útelágazódásig az utamat ezután is.

2014. február 14.

Antalffy Yvette

Serendipity - írásom a Talitán

http://www.talita.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=1786:serendipity&catid=43:lelki&Itemid=69

Serendipity

2014. február 01. szombat, 06:00 | Írta: Antalffy Yvette

Erre a kifejezésre úgy tizenöt éve bukkantam rá. Nagyon szépnek találtam a szót. Kóstolgattam, ízlelgettem, de akkortájt még nem volt oly’ fejlett a „gugli” sem, hogy csak úgy bebillentyűzve e szót, megtudjam a jelentését, s az itthoni értelmező szótárainkban sem szerepelt.


Kis híján el is felejtkeztem róla, de egy szép napon a „Zuram” egy újonnan vett angol értelmező szótárban végül is rálelt egy nyúlfarknyi magyarázó mondatra, mely így hangzik:
„Az a természetes adottság, hogy véletlenül érdekes és értékes dolgokra bukkanunk.”
No, ez a gondolat is nagyon megtetszett.
Erre az adottságra szert tennék, ha lehet – gondoltam. Attól a naptól kezdve elkezdtem csendesen figyelni…
Majd azt vettem észre, hogy az emberek, a tárgyak, a jelenségek elkezdték teljes valójukban megmutatni magukat. Lehet, hogy ez korábban is így volt, csak nekem nem volt rá szemem-fülem-izlelésem-tapintásom-szaglásom. Apró részletek kerültek a helyükre a fejemben és az életemben.

„A dolog minden átmenet és figyelmeztetés nélkül, látszólag minden ok nélkül, bárhol és bármikor bekövetkezhet.” (Ken Wilber)

A „Nagy Egész” felől nézve-hallva-ízlelve-tapintva-szagolva - ezek lettek a dimenziói szemlélődésemnek. Időközben azért megtudtam, hogy az öt érzéken túl még legalább öt létezik: a nappal és az éjszaka közti különbség érzékelése (tobozmirigy), az egyensúlyérzékelés (fül), a másik nem érzékelése (ferromon-receptorok), s meglepetésként az intuíció és a telepátia is az érzékek közé tartozik. Kezdett kitágulni tehát a tér-idő, s ehhez még a szobából sem igen kellett kilépni. Azt vettem észre, hogy eddigi csekélyke tudásom a világról egy gömbfelület mentén tágulva egyre nagyobb felületen érintkezett a nem tudással. Az a tény is lenyűgözött, hogy még az a bizonyos csillagos ég is határtalan, amelyet eddig sztereotipikusan végső határként neveztem meg.

Az ablakon való ki/betekintés című fotósorozatom lett az egyik jelentősnek gondolt tettenérésem serendipity ügyben, mely egy ablakcserével és a hozzá kapcsolódó asszociációs képelemzéssel indult el. Majd gyűltek a képek ebből a világból. Mára közel 70 képből áll a sorozat, mely naponta gyarapszik.

Van, amelyikhez hang is társul.

A lényeg, hogy egyszer csak a dolog minden átmenet és figyelmeztetés nélkül, látszólag minden ok nélkül, akkor és ott és bekövetkezett - ahogy Wilber mester megjósolta.

S mit ad Isten, a gyerekek Jézuskája „véletlenül”e fényképeimből válogatott nyomatot hozta nekem Karácsonykor.

„Az alkotó ember előtt végtelen a tér. De ha tudásunkat nem is használjuk fel feltétlenül újabb alkotásra, akkor is minden ismeret még gyönyörűbbé teszi előttünk a világot.” (Öveges József)