Náluk így az adventi koszorún az első gyertya egy kicsi gyermek szavára világlott fel, a maga 1 lux fényerejével.
12 éve az Apollo 8-ról láttam egy dokumentumfilmet.
1968. december 21-én indult el az Apollo–8 Saturn-5 hordozórakétával Cape Canaveralból. December 22-én pályára állt a Hold körül, majd 10 keringés után elindult vissza. December 27-én a visszatérő kapszula leszállt a Csendes-óceánon.
50-50 % volt annak az esélye, hogy a három űrhajós túléli az akciót. A feletteseik politikai okokból gyorsították meg a programot. Sikerült a Földön egyébként kipróbálatlan manőver, és a Holdat tízszer megkerülték. A kilencedik alkalommal már nem is a Holdat, hanem a Földet nézték az ablakhoz tapadva. Lowell kapitány elővette a Bibliát – mert azt azért vitték magukkal -, és felolvasta a Teremtés Könyvének első mondatait.
„Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek fölött. Isten szólt: “Legyen világosság”, és világos lett.
Az fogalmazódott meg benne, hogy a világűr legszínesebb bolygóját látja, ahol egy őszibarack bolyhai méretének megfelelő vastagságban létezik az élet, és hogy az itt élő lényeknek testvériségben kellene létezni. Amerika a hidegháború és a vietnámi háború kellős közepén élt. Megölték Kennedyt és a néger polgárjogi harcost, Martin Luther Kinget.
Az Apollo 8 parancsnoka visszatérése után egy teljesen ismeretlen embertől kapta az elismerést: az ő tettük volt az 1968-as év egyetlen jócselekedete. Ezt tartotta élete legnagyobb dicséretének.
Amint a Fényhez kerestem anyagot, emlékeztem rá, hogy Török Sándor mesekönyvében, a Kököjszi és Bobojszában a törpék a szivárványon csúsztak le. Úgy gondoltam, ezzel illusztrálom majd a fény egyik játékát.
Aztán elölről kezdtem az olvasást, és felfedeztem, hogy a Teremtés könyve van elbújtatva ebben a mesekönyvben. Az első három fejezet egészen pontosan a fény születéséről, az ember-gyerek, mint fénylény megtestesüléséről szól.
“A törpék fejedelme – ez is olyan volt, mint a többi, csak egy fejjel kisebb – esernyőjét maga fölé tartva, a ház tornyának tetején állott. Akkora esernyője volt, mint egy gombostű feje. Állott a torony tetején és vizsgálta, hogy mi történik, nem kell-e valahová aláküldeni egy-kettőt a törpék közül.
Mert ugyebár, valahányszor lent a földön gyerek születik, lejön hozzá egy-két törpe az égből, hogy mulattassa a kicsit. Amint ott áll a törpék fejedelme a toronyban, hát látja, hogy a jó isten szempillantása elindul és helyet keres odalent egy kisgyerek számára. Hopp, már meg is találta! Ebben a pillanatban mondták odalent a néni meg a bácsi, hogy „egy kisgyerek kellene ide!”
Nosza – kiabálta a törpék fejedelme – hóha hé, ki a soros? Indulni kell!
Lent a kapuban állott a strázsa. Akkora volt ez a kapu, mint egy jókora almamag A strázsa meg elővette a nagy kapcsos könyvet – olyan nehéz volt ez a könyv mint egy fecskesóhajtás, képzeljétek! – s kiolvasta belőle a két kis törpe nevét, akinek indulni kell alá a földre. Kököjszinek hívták az egyiket, Bobojszának a másikat.
Kököjszi és Bobojsza volt a legtréfásabb törpe az egész birodalomban.
Egy jókora láda mindenféle álmot vittek magukkal, meg egy csomó nótát és mesét, hátizsákban.
Az eső közben elállott, a szivárvány hajolt végig az ég és a föld között. A fejedelem kiabált föntröl.
– Siessetek már!
– Rakjátok – sürgette őket a raktáros törpe, aki itt az álmokat, nótákat és meséket számon tartotta…. Csak vigyázzatok, ne törjön össze semmi az az úton!
Sietve megköszönték a raktáros törpék fáradtságát, aláírták a raktárkönyvet, az volt az elismervényben: mi alulírott törpék, Kököjszi és Bobojsza, elismerjük, hogy átvettünk kilencmillió álmot, tizenegymillió nótát és hatvannégyezer mesét – s kezet fogtak a raktárossal.
Felrohantak a fejedelemhez, aki elbúcsúzott tőlük.
– Kököjszi és Bobojsza – mondta nagyon komolyan – tudjátok, mit kell tennetek!
Törpei hatalmatoknál fogva nektek kell gondoskodni arról, hogy odalent a kicsinek, akinek még neve sincs, öröme teljék az életben. Megértettétek?
– Megértettük, kedves fejedelem….
A fejedelem kétfelől arcon csókolta őket és egyúttal a fülükbe súgta mi legyen a kisgyerek neve. Ezek bólintottak.
Meglátta Kököjszi a szivárványt.
Hopp! Kacsintott Bobojszának. Jól értették ők egymást, nem sok szó kellett hozzá. Bobojsza is kacsintott a szivárványra: hát ezért csak nem haragszik meg a Jóisten!…
Persze hogy nem.
Sietve eloldottak a szivárványból néhány szálat – kéket vöröset, sárgát, zöldet, minden színből egy-egy kis fonalat – összesodorták s hajrá, lecsúsztak rajta a földre. Még daloltak is fennen, Kököjszi vékonyan, Bobojsza vastagon.”
Antalffy Yvette
