A karácsonyi kegyelmeim

Vigyázz a madárra... - spot

Ember, a világ két kezedtől sír
Egyikkel a kerted ásod, másikkal a sírt
A másik tudod bőven várhat rád
Építsd a kertet hát tovább
s közben a Mindent jól vigyázd

Vigyázz a madárra ha kertedbe repül
Őrizd meg a csendet, el se menekül
Bajban a világ, ha egyszer újra messze száll
Vigyázz a madárra, ha válladra repül
Amerre az élet, arra menekül
Bajban a világ, ha egyszer újra messze száll

Ember a világból csak a sajátod érdekel
A szükség határát ritkán hagytad el
Azontúl szintén van világ
Gondolhatod: ott gondolnak rád
S értünk a Mindent jól vigyázd


Vigyázz a madárra ha kertedbe repül
Őrizd meg a csendet, el se menekül
Bajban a világ, ha egyszer újra messze száll
Vigyázz a madárra, ha válladra repül
Amerre az élet, arra menekül
Bajban a világ, ha egyszer újra messze száll

Zene: 
Ruzsa Magdi énekli 
Pavel Danek -  Demjén Ferenc szerzeményét


Fotók: 
Antalffy Yvette
a Kilátás az ablakomból sorozatból

A varjú a villanyoszlop tetején törte meg a diót, 

sajnos már későn kaptam elő a fényképezőgépemet.

A CSODÁLATOS CSERE

„Az Istenfia megtestesülésével nemcsak az ég jött le a földre, de a föld is belenyílott az égbe. Az emberré vált Istenről elmélkedő egyházatyák „csodálatos cserét” emlegetnek.” (Lukács László: Születése – születésünk Vigilia 2014.12.)

Ezt a gyönyörű mondatot találtam a Vigilia idei karácsonyi számában és egy korábbi képmeditáció egy festménye (Fehér Zoltán: Kozmikus kemence) idéződött fel bennem. Íme:

„Hogy kerül a vonalkód az Ikonra? Méghozzá úgy, hogy a kép kétharmad része eltűnik a látszólagos káoszban.

Mire jó a vonalkód?

A számokban és vonalakban benne rejlik digitálisan ennek az alkotásnak az anyagösszetétele, származási helye, méretei, a készítőjének minden tulajdonsága, személyi száma, anyja neve, lakhelye, végül a kép címe és az érte fizetendő ár.

A vonalkód a fátyol a szent és profán képtér között.

Még nem tudom eldönteni, hogy a szent dolgok válnak profánná, vagy fordítva, a szentté válás folyamata zajlik.

Ha test-lélek-szellemre bontom a képet, a lélek területét foglalja el a vonalkód, de az is a piros satu (a test) fogságában van.

A piezokristályt szorongatják így a gázgyújtókban és lám az szikrákat is hány a szorongatás közepette. Itt épp fekete-fehér-piros a szikrák színe. Ezek gyújtják meg a kozmikus kemencét, ami ezek szerint, gázzal működik.

Fekete, fehér és vörös satuk nyomják kétdimenzióssá a többdimenziós hitemet és létemet, amelynek ilyen kaotikus lett a lenyomata.

De a sok szorongatás, nyomás alatt a szén gyémánttá, a hitem tiszta igaz hitté válhat, amely az ikon teljességében jelenik meg majd.

A fájdalmakon túl, a vonalkód vérré változása által, a kép felső harmadának szentsége lehet az enyém egyszer.

A Fiú, Mária szemébe, Mária az én szemembe néz bíztatóan, hogy nem hiába való a szorongatás és szenvedés. Ha továbbra is eltökélten megyek utamon a Fény felé, a vonalkód arannyá és a káosz renddé alakul.”

SENKIFÖLDJE 3.0 - avagy egy esszé már Árnyék nélkül?!

Nézem a híradót és az időjárás jelentést a tévében majd minden este, s fura képet látok. A greenbox technikának köszönhetően a műsorvetők mögé helyszíneket, térképeket varázsolnak. 


Ám a műsorvezetőknek nincs árnyékuk. Ők az árnyék nélküliek?! - kuncogok magamban.

Korábban egy igazán nagy álmom már gondolkodásra késztetett e témáról, majd a tavaszi toszkán utunk fényképei is tetten érték a fény és árnyék határát, mint az egyik fajta „Senkiföldjét”. 
Most pedig a sötétség elhatalmasodásának végnapjai felé – jön a téli napforduló ugyanis (december 21.) –, a FÉNY születésnapjához közeledve megidézem egy gazdagon illusztrált esszé formájában ezt az álmomat.

Az esszé definíciója: Kísérlet, próbálkozás. Módszere a tudományos értekezéshez, stílusa a szépirodalomhoz közeli. Személyes hangvételű. Egyszerre szól a szakmabeliekhez és a nagyközönséghez. Vitázó, harcos műfaj. Lebegő (határműfaj). Nem törekszik megcáfolhatatlan bizonyításra, de rendelkezik szubjektív hitelességgel, láttató erővel. Egyszerre elemző és kommentáló.

Amikor ezt a definíciót olvastam, hogy: Az esszé, lebegő határműfaj, a fent említett álom megfejtéseként pedig úgy döntöttem, hogy én magam személyesítem meg az esszét, amelynek saját terepe maga ez a bizonyos „Senkiföldje”.

A „Senkiföldje” tehát az a határsáv, ahol két különböző minőségű közeg találkozik.
Országok határán találkozunk legkézzelfoghatóbban ezzel a jelenséggel. Ott látható és megtapasztalható jelei is vannak. Némi szögesdrót és állami zászló elhelyezése máris megmutatja a szélességét ennek a sávnak.

a „senkiföldjék” közül három

De, ha nem országokról szól a mese, hanem rólam, akkor nekem mi ez a sáv, s mit jelent? 
A sorsrom talán az, hogy ezen a sávon járjak ezentúl?  
Itt nincs senkinek tulajdona, sem birtoka. Csak ezen a keskeny sávon járhat, szemlélődhet, dokumentálhat, akit a szolgálata iderendelt. 
Így tehát afféle határtalan, lebegő gömbként létezem a „Senkiföldjén”.
Vannak már tapasztalataim is.

a toszkán fény-árnyék határok 

A „senkiföldje” nekem például a fény és árnyék határa, no és a tengerpart, tudod ott, ahol a víz és homokos föveny összeér. A hullám kifut a partra, megnedvesíti a homokot, majd visszahúzódik. 

Nyomában kivilágosodik a föveny. Itt az egyik pont az életemben, ahol jól érzem magam. Az álmom is itt kezdődött anno.

Éjszaka volt, amikor a tenger morajlása kihívott ide. Valami olyan hang szólt hozzám ebből a morajlásból, amelynek nem tudtam ellenállni. Csak vitt a lábam. Egyszer csak a Tejút és a Telihold fényében elértem a partra.  Hosszú ködbevesző partszakasz ez itt a talpam alatt, se eleje, se vége.









Olyan érzésem volt, hogy az a bizonyos hang, valamilyen találkára hív. Éreztem, hogy nem leszek egyedül rövidesen. 
Egy friss fuvallat borzolta fel a vízfelszínt. Ebben a pillanatban egy sárgarigó - régiesen aranymálinkó (Oriolus oriolus) -, mint fénymadár egy gyönyörű dalt fújt bele az éjszakába. Ettől a „tilulutól” egyszerre megnyílt a keleti horizont és az első fénysugár végigfutott a tenger vizén egyenesen felém, majd felfutott lábszáramon és beburkolt teljesen.

egy aranymálinkó velünk szemben

és egy naplemente Goa-ban 
(Marcell fiam fotója)











Kisvártatva lassan elindultam a parton. Egy barlanghoz igyekeztem, melyet az áramló víz öblösített az évszázadok során, és ahonnan már visszahúzódott a dagály. 

Egy kicsit a téma pszichológiájához tartozik néhány jungi fogalom, a kollektív tudattalan archetípusai, a személyiséget meghatározó archetípusok közül:

Persona

A latin persona, mint az ógörög proszópon szó fordítása azt a maszkot jelentette, amelyet a színészek öltöttek fel, hogy eljátszanak egy szerepet. A persona szerepszemélyiséget jelent, minden ember egoja kialakít egy olyan személyiségrészt, amivel érintkezik a többiekkel. Ennek a résznek vannak tudatos és tudattalan részei is. Egy personánk van, de több szerepben is szerepelünk, például: anya, dolgozó nő, valamilyen párt tagja, az egyházközösség tagja, stb… Ha nem lenne personánk, nem tudnánk társas kapcsolatokat kialakítani. A persona szoros kapcsolatban áll az árnyékkal (lásd később). A személyiség inflációja a personával való azonosulást jelenti. Ez komoly veszélyforrás lehet, például: ha valaki magas munkahelyi státusszal rendelkezik és teljesen azonosul a personájával, akkor a munkahely elvesztése depresszióhoz vezethet.

Árnyék

Az árnyék egy autonóm részszemélyiség, a személyiség alsóbbrendű része, a personával ellentétes. tartalmak gyűjtőhelye (kompenzatív jelleg). Az árnyék megjelenhet álomban, például: a társadalmilag magasra emelkedett emberek álmaiban ellentétes tartalmak: koldus, szegény. Az álomban való megjelenéskor az árnyék azonos nemű az álmodóval. Az árnyék lehet projekció (saját elfogadhatatlan énrészeinket kivetítjük másokra) is, például: a homofóbia látens homoszexualitást takar. Az árnyék nem minden esetben jelent negatív tartalmat, például: a bűnözők árnyéka jó (ez a fehér árnyék), a personájuk gonosz; pörgős ember árnyéka csendes. Minél inkább elfojtják az árnyékot, annál sötétebb, erőszakosabb lesz. Forrás

Az egyre magasabban járó Nappal egyidőben értem oda a bejáratához. Eközben úgy éreztem, hogy valaki követ. Néha megálltam és figyeltem, de akkor nem hallottam a lépteket. Amikor újraindultam, ő is megindult. Megálltam, ő is megállt.

 A saját családi árnyékunk: a „Zuram, én és a kisöcsém, ja és egy lámpaoszlop, rávetülünk az Almádi Balaton-partra.











Ki lehet ő? Körbenéztem magam körül, de nem láttam mást csak az árnyékomat. Á, hát ő az!
Követ és most, hogy a Nap egyre feljebb jár, ő egyre kisebb lesz. A partoldalban érdekes mintázata van. Mindig más.  Még hozzáadódik a párolgó víz árnyékának játéka is.
Izgalmas árnyék-mozi. Csak a talpunkkal érintkezünk. Közös pont az életünkben a Föld.  Barlang falán aztán fenyegetően fölém hajol, és belesúgja a fülembe - Most nagyobb vagyok, mint te! Egy kicsit megijedek, de aztán nevetve játékra csábít. - Szakíts, ha tudsz! – mondja nekem. Nem tudok. Lépek, ő is lép. Megállok, ő is megáll.  Úgy néz ki, mi már mindig együtt leszünk, én és az árnyékom. 

Kilépve a barlangból a fejem tetejére érkezik a fény és egy pillanatra eltűnik az árnyék. De aztán a délutánnal megint megnő és követ.

Most egy hirtelen ötlettől vezérelve rájövök, hogyan tudnék elszakadni tőle. Csak egy kicsit elrugaszkodom a Földtől, s lám egy pillanatra bár, de sikerült a szakítás.  Mindketten megdöbbenünk a látványtól, hogy mégis van megoldás. De egyszeriben egy kis szomorúság is elönt mindkettőnket. 



Tudjuk, hogy ami most egy pillanatig volt csak érzékelhető, az később tovább is megmaradhat. A tartós szakítás, ha én úgy döntök, hogy végleg elszakadok a Földtől és a lebegést választom. 
Akkor nincs közös pont. Csak egymás látványa. Én föntről, ő lentről és köztünk az üresség.  

Ahogy ezen gondolkodom és megyek tovább árnyékommal, egyszerre megint olyan érzésem van, hogy valaki itt van a közelemben. Az árnyékom is tapasztalja ezt. 
Eddig a földet néztem. Most felemelem a fejem és szemem meglátja az Élő fényt.  Neki nincs árnyéka. Rájövök, hogy nekem is csak ő miatta van árnyékom.

A Napba foglalt Jézus monogram Siena-ban










Arra is rádöbbenek, hogy már reggel is találkoztunk, csak én mást vártam, ezért nem vettem őt észre. Ezért találkoztam először az árnyékommal.
Az Élő fény is játékra hív. Azt mondja, hogy helyet cserél velem. Én Ő leszek és Ő Én. 

A Nap angyala Mihály, és az ő árnyéka Luccaban

A fénynek belőlem kell áradni, hogy ne legyen árnyékom - ez az igazság.

Ha pedig árnyékom van, az azt jelenti, hogy a Földön van még szolgálatom, amelyhez néha a fény - mely rajtam át is megtestesül -, nyújt segítséget nekem és általam másoknak is.

Itt pedig én vetek árnyékot a fényképezőmmel együtt a „Zuramra”.

Az esküvő

Nyári napforduló, Szentiván!
Virágdísz a fejemen, pitypangok sűrű fonata.
Virágszirmokból készült ruhánkon átjár a szél. Sárgarigó  tilulu-ja a nászinduló.



A Hegytetőn a HÉTTÖLGY-KATEDRÁLIS oltára előtt, fogadok Hűséget Páromnak szavak nélkül.  Tanúja Eskünknek e HÉT BÖLCS TÖLGY, melyből a katedrális áll. A Násznép a Fává Változott Karneváli Menet, melyben már benne vannak megfigyelőként születendő utódaink (a gyerekek, unokák, déd- és ükunokák). Akik nem a karneváli menetben vannak, azok a HÉTBOLYGÓRÓL figyelik az eseményeket.
A Nap sugarai fénypászmákkal világítanak meg bennünket.
A szertartás alatt csak egymás szemébe nézünk. Ott látjuk meg egymás szemében a közös jövőt. Látjuk a tiszta utat és a buktatókat is, amik próbatételei lesznek életünknek.
Ennek tudatában, kezünkkel megformázott semleges energiagömbjeinket egyesítjük.
Egymásba olvadó jin és jang. Melynek megdöbbentő most már a súlya.
Kitöltjük egymás hiányzó részét. És ennek következtében hő- és fényjelenség mellett Aranyeső hull. Az Aranyesőcseppek gyöngyszemekként hullnak és bukfenceznek a friss fűszálak között.

Ettől a pillanattól kezdve egy magasabb Energiaszintre kerültünk. 
És minőségileg is más lesz ez az energia. 
A FELTÉTELNÉLKÜLI SZERETET a neve ennek az Energiának.

Ha ez az energia egy kis sérülést is szenved, apró rés keletkezik az energiagömbön. És lassan arany-gyöngyszemenként szétgurul a Kapcsolat.
Ha egy-két aranygyöngy elgurul, azt könnyű megkeresni és visszavinni, de ha már sok elvész, akkor a gömb lassan ellaposodik és már csak egy bizonyos szemszögből látszik egésznek. Visszaesik egy előző energia dimenzióba, a sivár síkvilágba. Nap- és Holdfogyatkozás váltogatja egymást életünkben. De a harmonikus ritmus elveszett. Kizökkentünk.

Innen csak egy ÚJJÁSZÜLETÉS hozhatja meg a magasabb dimenzióban való egyesülés reményét. 
Az újjászületés előtt viszont végig kell járnunk a megpróbáltatások tizennégy stációját, melynek a végén megsemmisülünk. Feladjuk anyagi vágyainkat, és az ürességet éljük meg.
És amikor már teljes a sötétség, akkor egy pillanatnyi derengésből felragyoghat a Fény.  
Ehhez mindegyikünknek oda kell illeszteni önmagát kijavítottan, most már hibátlanul a KÖZÖS BEAVATÓDÁSBA és megerősíthetjük elveszettnek vélt ESKÜNKET.

Íródott: 2004. 03. 22-én

Az eskünk megerősítése pedig így történt meg 2008 Szentivánjakor...

Válnak…

Válnak az ismerősök, a barátok 20-30 év, és válik a gyerekeink korosztálya is 1-2 év házasság után. Alig akad már házasság a környezetünkben, mely egyben maradt volna. Nyomukban csak romok, sérült lelkek maradnak. 

Pedig milyen szép volt az esküvő, a limuzin tetőablakán boldogságát kikiabáló vőlegény, rózsaszín nyoszolyólányok, gyönyörű, gondosan kiválasztott esküvői ruhaköltemény, csili-vili jegy- és kísérőgyűrű, hosszú fátyol, nászút a Bahamákon…

Egy év sem telik el és már is vége az illúziónak.

Hány játékfilm szól arról, hogy minden jól megy a kapcsolat elején. Eljegyzés, gyűrű… Aztán jön a család bemutatása  Karácsonyra, vagy - ha Amerikában vagyunk -,  Hálaadásra időzítve. Már a szülői ház ajtajában toporogva, a csengetés pillanatában megérezzük, hogy mindenütt ott a „piszok a szőnyeg alatt”. Például az erőszakos apa nyitja ki az ajtót, a gyenge anya betegségbe menekülve a padlásszobában fekszik, egy testvér - akit dugdos a család -, mert „szépséghibás”, vagy beteg. Rövid úton kiderül, hogy a hosszú idő óta először hazatérő gyermek, aki a leendőbeliét vitte bemutatni, valójában egyszer csak megszökött a család fel nem dolgozott múltja elől. Most pedig ezt a sötét, elhallgatott múltat gyorsan rá is ráömleszti a kedvesre a kitűzött esküvő előtt néhány nappal. A mennyasszonynak/vőlegénynek pedig fel van adva a lecke, vagy megszokik, vagy megszökik…

A minap egy saját esküvős/válós tapasztalatokkal rendelkező kedves barátnőm mondott egy nagy- nagy bölcsességet, amit minden életét holtodiglan-holtomiglan összekötő párnak tudatosítani kellene, ez pedig a következő:

Ha frigyre lépsz valakivel, nem csak a szeretett nőt/férfit veszed feleségül/férjül, hanem annak teljes családját, azok szomorú/víg történetével együtt, hét generációig visszamenően…

Átgondoltad már valaha is ezt? Ennek fényében hogyan látod a házasságodat, párkapcsolatodat?

A Rákóczi úton áll a Rókus kápolna. A szüleimet ebbe a kápolnába űzte be egy hirtelen jövő nyári villámlós, mennydörgős vihar a múlt század ötvenes éveinek elején. Az anyukám ezen napon döntötte el, hogy a randevún kiadja az apukám útját, mert sok minden nem tetszett neki. Azután jött ez az égzengés és ott ültek a templom homályában. Anyukám végignézett az apukám sziluettjén és megváltoztatta a döntését, hogy még is csak felvállalja ismert hibáival együtt ezt az embert. Sokat szenvedett ezektől a hibáktól, de a másik oldalon ott volt, hogy a papa megbízható volt és becsületes. Végig együtt maradtak. 

Anyukám december elején lesz nyolc éve hogy meghalt. „Csak tiszta vizet igyatok magyarok” - ezek voltak utolsó szavai, aztán átjutott azon a bizonyos keskeny ajtón a túlvilágra.

Apukám pedig két éve a combnyaktörésekor, a mentők érkezése előtt ezt mondta:

"Na Mamaka (ezt a nevet  Ákos fiamtól kapta anyukám) megyek utánad…"

A szörnyűséges kórházi állapotoknak és hozzáállásnak köszönhetően ez nem egészen egy hónapos várakozást jelentett az Anyukám részéről… Azóta újra együttvannak ott az Ősóceánban, ahonnan jöttek, hogy mi a gyerekeik és unokáik is megtapasztaljuk ezt a földi létet, most éppen elmélkedve az ősök bűnein és erényein.

A trombita…ta…ta…tanár és egy zenerajongói-tanítványi láncolat

Ül a tanítvány a koncerten, ahol az ő tanára szólót fúj egy olyan zenekarban, ahol a vendégzenész a tanár tanára volt hajdanán…

A ma már ősz halántékú Fifi öcsém kiskamasz korában evezni járt Békásmegyerre. Egyszer az edzője, Háry bácsi motorcsónakját is vezethette. Az egyik evezős társa pedig, aki akkor épp trombitálni tanult, egyszer megengedte neki, hogy próbaként megfújhassa a trombitáját. Akkor nem sikerült hangot kicsalnia a trombitából.

Talán azon a napon határozta el, hogy egyszer, ha módjában áll, megtanul motorcsónakot vezetni és trombitálni.

A motorcsónak-jogosítvány néhány hónapos kiképzés után, egy viharos, szakadó esős délutánon úgy tíz éve meg is lett.

Az én öcsém ezután vad keresésbe fogott, hogy rátaláljon egy kezdő jazz-trombita…ta…ta…tanfolyamra. Lesz-e olyan valaki, aki meglett kora ellenére bevállalja? – ez volt a nagy kérdés. Nehéz dolga volt. Mert ilyet kora gyermekkorban szokás ám elkezdeni.

Zeneiskolákban próbálkozott először természetesen, s beült a kisiskolások közé a padba. De valahogy úgy alakult, hogy vagy a tanár ment el, vagy trombita szak nem indult. Tehát tovább kellett lépni.

Egyszerre csak az egyik helyről beajánlották őt egy valódi jazz-trombitáshoz, Bér Zsolthoz, aki végül is felvállalta az ő trombita…ta…ta…tanítását.

Az évek során a tanár-diák kapcsolat barátsággá alakult.  S így a család is megismerte a Tanárurat, aki mellesleg néhány évvel fiatalabb a tanítványánál.

Bér Zsoltot, mint előadóművészt, azóta több koncerten is láthattuk munka közben; legutóbb a Budapest Jazz Clubban a Budapest Jazz Orchestra  egyik beugró trombitásaként jó néhány improvizatív szólóban vágta ki a rezet. László Attila gitáros volt ennek az estének a vendége, aki maga is tanította a zenekar majd minden tagját.

Példa rá, hogyan is jön létre egy tanítványi láncolat:

Ül a tanítvány a koncerten, ahol az ő tanára szólót fúj egy olyan zenekarban, ahol a vendégzenész a tanár tanára volt hajdanán…

Ma este pedig éppen Fifi öcsém trombita órája után faggatom Bér Zsoltot a zenetanári és zeneművészi élete néhány emlékezetes epizódjáról.

Honnan jött a zene iránti érdeklődés?

A családban többen is kedvtelésből muzsikáltak: apám zongorázott, nagyanyám hegedült.

Hogy kezdődött a zenei pályafutásod?

A zongoratanulás az atletizálással párhuzamosan kezdődött. Majd kiskamasz koromban egyszerre mindkettőt abba hagytam. Élveztem a semmittevést, míg nem, egy félév után mérhetetlen hiányérzetem lett mind a zene, mind a sport iránt.

Azután a bizonyos féléves szünet után viszont tudtam, hogy a zongorát nem szívesen folytatnám. Egy barátom trombitált és ez nekem is nagyon megtetszett. Elkezdtem tehát a zeneiskolában trombitálni, ahol a zongorás előéletem miatt szolfézsból felmentésem volt.

Az Újpesti  Erkel Gyula Zenei Alapfokú Zeneiskolában  viszont, az új zeneiskolai felépítés miatt fel kellett vennem a szolfézst a tanrendembe, ahol szolfézstanárom - a későbbiekben pedig első példaképem -, Vasaly Imre lett.

9 éves gyerekek közé beültem 13 évesen szolfézst hallgatva. Félév alatt végeztem el jónéhány szolfézs évfolyamot.

Hogy kerültél a Konziba?

Úgy, hogy olyanokkal kerültem egy csoportba, akik a Konziba akartak felvételizni. Elég erős osztály volt, három lány és két fiú. A lányok egyike pedig olyan szinten tudta a zeneelméletet, hogy elájultam. A hiúság…! Egy lány hogyan tudhatja jobban, mint én…, ez olyan kínos. A Vasaly tanárúr pedig úgy tanított, hogy az összefüggéseket is meg lehetett érteni. Mindent megtanultam és tudtam is.

A továbbképzőket is elvégeztem és mielőtt felvételiztem volna a jazz-trombita szakra, elfogytak a szolfézs órák és helyette bejött a zongora. Pont az, amit én nem akartam…, de Hermann Lászlóhoz kerültem, aki  zseniális szakmai tudású és pedagógiai érzékű tanár volt és én  újra megszerettem a zongorát mellette.

Kovács Kálmánnál tanultam trombitálni. Egyébként a Konziba a főtárgyas szolfézs szakra vettek volna fel, ami már megint nem a trombita volt… De végül is úgy gondoltam, hogyha így, vagy úgy benn vagyok már az iskolában, majd következő félévekben valahogy átmegyek én a trombita főtárgyú osztályba.

A felvételi előtti évben Kovács Kálmán elment az iskolából és Zakar Zoltán jazz-pozanos vette át a helyét, aki engem a klasszikus trombita irányból a jazz felé terelgetett. Akkortájt mindenevő voltam… Ő mondta, hogy próbáljam meg a felvételit a főiskolára, jazz-trombita szakra. Fel is vettek…

Tomsits Rudolf lett a tanárom. Zseniláis jazztrombitás volt. Az egyik szárnykürtjét később meg tudtam szerezni. Fifi is fújt már rajta. Mellesleg a Sose halunk meg című film betétszámán is ezt a hangszert használta Rudi.

Jó fülem volt, úgy gondolom. Amit Tomsits Rudolf játszott, azt próbáltam utánozni.

Ezt a módszert alkalmazod most a tanítványaidnál is?

Igen, az első órákon elmondom nekik, hogy így jó tanulni: „Írd le kedvenc szólódat, a kedvenc trombitásodtól. Amíg leírod, addig meg is tanulod.”

Természetesen a zeneelmélet és a hangszerismeret átadása mellett.

Én például Freddie Hubbard játékát írtam így le, de nehezebb körülmények között, mint most, amikor a világhálón minden elérhető. Ahhoz akkortájt el kellett mennem egy olyan emberhez, akinek volt egyáltalán Freddie Hubbard bakelit lemeze és ott próbáltam beazonosítani a zeneszámot… Sokkal jobban belém ívódott, mintha kész kottából játszottam volna le…

Fifi öcsém szól közbe: Amikor már néhány trombita órán túl voltunk - még magázódva egymással -, azt mondtad nekem, hogy: ”Kedves Fifi bácsi! Maga a mai naptól a zeneszeretők táborából átülhet a zenecsinálók táborába…”

Erre reagálva Zsolt: „Minden tiszteletem azé, aki meglett korában belefog olyanba, amit addig nem tett.”

Így lett tehát az első felnőtt tanítványod az én Fifi testvérem.

Most pedig a fiatalabb tanítványaidról érdeklődnék. Mi volt számodra a legnagyobb kihívás, vagy siker, amit a zenetanári pályafutásod során eddig megéltél?

Elsőként Nyergesújfalun,az alapfokú zeneiskolában tanítottam. 17 évig voltam ott és ez idő alatt volt egy-két szakmailag nagy kihívásom.  Két növendékemmel igencsak megküzdöttem. De az iskola igazgatója jó pedagógiai érzékkel azt mondta, hogy: „Zsolti, te biztos, hogy ki tudod ezekből a gyerekekből is hozni a legjobbat”. Hát ez azért nagyon jól esett a hiúságomnak is, meg az is, hogy ekkora bizalommal vannak irányomban. Nagyon jó kis osztályom lett, szorgalmasak, ügyesek voltak. 

A tanítványaim közül ugyan senki sem lett profi zenész, de el tudom büszkén mondani, hogy 70%-uk a mai napig zenél. Mindegyiknek megvan a trombitája. Zenél a helyi zenekarban, összejárnak muzsikálni. 

Rájöttem, hogy nem biztos, hogy profi zenészeket kell kinevelni a zeneiskolában, hanem olyanokat, akik értik, érzik és élik a zenét…

Tanítás és/vagy zenélés?

Zenélni szeretek.  Sohasem a tanítás volt a főállásom. Nem abból éltem. Azt is mondhatom, hogy szinte „szerelemből” tanítottam. Budapest-Nyergesújfalú út hetente kétszer-háromszor autóval, a költségek majdhogynem a zeneiskolai javadalmazásommal egálban voltak.

A főiskola alatt és után a hivatásos zenélés pedig a színházzal kezdődött, egészen pontosan Hofi Gézához kötődik, ’87-től haláláig. ’91 környékén még a vidékjárás vele is bejött a képbe. A hét hat napján színház ill. később vidékjárás, hétfőn tanítás.

’89-ben végeztem a jazztanszakot.

A Hofi műsorok zenei kíséretét adó zenekarból a basszusgitáros, Lattmann Béla a nyergesújfalui Szabolcsi Bence Alapfokú Zeneiskolában tanított. Ő szólt, hogy trombitatanár nélkül maradt az iskola. Így lettem trombitatanár.

Akkor még csak hét zenetanára volt az iskolának. Családias légkör, fehérasztalos évnyitó értekezlettel, ahová a bográcsgulyást az iskolaigazgató maga főzte.  Egy művelődési ház hátsó traktusából nőtte ki magát.

Aztán amikor Hofi megbetegedett a vidéki turnék abbamaradtak.

Ebben az időben keresett meg a külföldi „vendéglátózásból” visszatért Ungár Pista. Ekkor kerültem Ungár Tánczenekarba, a kilépett a trombitás helyére, s így velük jártam a vidéket tovább.

Színház-Zenekar-Tanítás, sűrű volt az élet…

Azóta pedig a honlapomon is olvasható, többféle formációkban muzsikáltam, muzsikálok és mellette tanítok.

A zenetanár-példaképek mellett kik a trombitás példaképeid?

Elsőként FreddieHubbard játéka érintett meg, majd Miles Davis 50-es évek végi, és a 80-as évek végi időszaka,  de Chet Baker, Arturo Sandoval, Dizzy Gillespie,  és Perez Prado zenekara is nagy hatással voltak rám. A magyar trombitások közül  pedig természetesen Tomsits Rudolf , aki tanárom is volt.

No és egy késői nagy felfedezésem Herry James, akire pedig Fifi hívta fel a figyelmemet.

Fifi közbeszól: A Harry James lemezt pedig én a sógoromtól (Yvette férjétől) a kaptam egy karácsonyra.

Harry James pedig Miles Davisnek volt a nagy példaképe.

A minap volt az Első Világháború 100 éves megemlékezéseinek sorában egy gyönyörű filmbejátszás, melyben  Paulo Fresu  kezdeményezésére, az In Silenciót több ország egy-egy kiválasztott  trombitása fújta el egy időben. Fresut pedig Fifi sógora (a te férjed)ajánlotta a  figyelmembe.

http://www.raistoria.rai.it/articoli/il-silenzio-1914-2014-italia/25489/default.aspx

Szóval valahogy így ér körbe a zenerajongói-tanítványi láncolat…

ŐZIKETERROR

Ne tagadd, tudod te is, hogy miről/kiről beszélek. Az őziketerror eszközével élő ember olyan nagyon szelídnek tűnik első látásra, mint egy őzike, de verbálisan, mentálisan s van, hogy fizikálisan is agresszív, nagyon csúnyán meg tud bántani. Te pedig a jelenlétében folyamatosan védekezel és magyarázkodsz, még a súlyfölösleg-páncélod is őtőle nő rád.

Hogyan ismered fel már a kanyarban az őziketerroristát?

Őziketerrorista lehet például az anyukád/anyósod, apukád/apósod, férjed/feleséged, gyereked, bármely rokonod, barátod, kollégád, sőt - ha néha magadba nézel -, te magad is.

•          Ha teszem azt ő az anyukád, vagy anyósod például és épp ott fekszik egy önmagának okozott betegség/baleset miatt 40 kilósan vasággyal együtt, félholtan a kórházban, vagy akár otthon és ugráltatja az egész családot. Semmi sem elég jó, gyors, szép, rendes stb. neki, az étel nem finom, a búzakorpa nem elég szemcsés, amit hoztál neki, a lepedő nem elég egyenes, túl hideg/meleg van, titokban ki megy a konyhába és újramosogat utánad még ily’ halálos betegen is.
•          Ha a férjed/feleséged ő, akkor hernyótalpas bakanccsal száguld át a lelkeden nap, mint nap és folyamatosan azt sugdossa a füledbe, hogy nem vagy elég jó neki, meg úgy egyáltalán semmire se. A te munkád az övéhez képest nudli. Különben is ő megfeszül a családért, neked más dolgod nincs csak eeez… És különben is kosz, piszok, rendetlenség van és még kövér is vagy, ja és miattad neveletlenek a gyerekeitek is.
•          Ha ő a kollégád, akkor állandóan nyakig van a munkában, míg szerinte te semmit sem csinálsz és soha nem segítesz neki… A pótcselekvéseinek és önigazolásainak már a nézésébe is belefáradsz. A munkaidőd jelentős részét pedig ő köti le. Azon veszed észre magad, hogy már csak az ő utasításainak végrehajtatásával foglalkozol, de úgy hogy folyamatosan szemkontaktusban vagy vele, s eközben a magad munkájára nem jut időd.
•         Ha ő például egy leánygyermek, akkor már három évesen olyan, mint egy női diktátor. Rád néz az óriási, ártatlan kék szemeivel, hátracsapja a gyönyörű szőke sörényét, és addig dirigál, amíg a játszótéren mindenki azt nem csinálja, amit ő akar – olvasom én fiús anyaként a Lurkóvilágban. 

A lényeg, hogy addig nem vagy biztonságban, míg be nem azonosítod, hogy ő egy igazi, hús-vér őziketerrorista.

Majd a következő lépés, hogy tetten érd az őziketerrorista-cselekmény első pillanatát és azonnal NEM-et mondj. Ne ugorj az első-, de a második szóra sem.

Majd ülj le egy órára, egy közeli csendes parkban és gondolkodj el azon, hogy vált ő őziketerroristává?

Én azt gondolom, hogy a múltjában megbúvó kóros és kielégíthetetlen szeretethiány miatt, amit álcának használ, a mögé bújik, erre hivatkozik folyton-folyvást.

Így gondolkodik egy valamire való őziketerrorista:

„Engem nem szeretett senki, vagy nem eléggé, vagy nem jól. Nekem semmi nem volt jó az életemben, hát most gondoskodom róla, hogy neked se legyen. Bosszút állok rajtad az egész elrontott életemért. Rajtad kérem én számon a gyötrelmes életem minden egyes pillanatát, nem máson. Hiszen adva vagyok neked, mint anyád, apád, gyereked, házastársad, rokonod, fogadj el engem ilyennek, amilyen utálatos vagyok, én már nem fogok megváltozni erre a kisidőre.”

Lásd meg a lázas igyekezetében ezt az álcát, ami mögé bújik és ahonnan parancsolgat. Vedd fel te is ezt az álcát, mint a kaméleon, s így legyél tükör számára. Lássa magát, hogy milyen is ilyenkor… Csak utánozd őt kellő komolysággal és némi humorral. (Ezt csinálja Bagi-Nacsa is amikor celebjeinket szembesíti a gyengeségeikkel.) Lehet, hogy ilyenkor még magadban is felfedezed az őziketerroristát?! Magunkkal pedig olyan elnézőek tudunk lenni.Így meg történhet, hogy megértjük és leszereljük a saját fegyverével az őziketerroristát.

Segítségként gyerekkorunk didergő király meséjét használhatjuk kézikönyvnek.  Belőle kiolvasható, hogy milyen a jó mondat, kérdés/kérés, amit még a Király (az ego) is meghall, megért?

- Ejnye, de rossz bácsi vagy te, király bácsi!

Ebben a mesében, míg a nép egy nyikkanás nélkül, bávatagon tűri, hogy saját királya felégeti az országot, csak azért mert ő fázik, addig egy kislány egyenesen megmondja az őziketerrorista királynak, hogy rossz bácsi. 

Gyermeki egyszerűséggel a szemébe mondja. A királyt ez mélyen érinti, mert ő azt gondolja magáról, hogy bölcs uralkodó. Vissza is kérdez rá azon nyomban.

- Ácsi, kislány, ácsi! Mért vagyok rossz bácsi?

A leányka pedig kertelés nélkül mondja, hogy miért:

- Azért, mert leszedetted a házunk tetejét - pityergett a csöppség, de abban a nyomban el is mosolyodott -, ejnye, de jó meleg van tenálatok!

A leányka a végén bölcsebbnek bizonyul a királyánál, mert meglátja, hogy legbelül a király is jó ember, csak eddig nem tudta kimutatni a szeretetét. Ezért fázott. Azzal, hogy mindent felégetett maga körül, megfagyott körülötte is minden.

Amint meglátja kegyetlen önmagát a kislány tükrében, azon nyomban felmelegszik a szíve és ettől egész környezete is.

Szentmihályon presszó lesz…, avagy azok a bájos félrehallások

A Siketek Világnapja alkalmából (szeptember utolsó vasárnapja),  illetve 
Szent Mihály napjára (szeptember 29.)

Jelelni tanultam néhány éve. Hallásom romlása miatt hallókészülékem is van, de ennek dacára sokszor nem hallok jól és félre is hallok sok mindent.

Még a jelelés tanfolyam előtt készítettem egy interjút egy nagyothalló lánnyal, Jámbor Andreával, akit egy „érzékenyítő” előadáson ismertem meg. Ő így bátorított:

A kommunikációnak egy új dimenziója lehet a jelelés.

Őtőle hallottam egy bájos félrehallásról is:

„– Félrehallások?  – Vannak olyan helyzetek, amikor a pozitív hozzáállás és a humor segít. A félrehallásaink nagy derültséget okoznak, de szerintem a hallók világában is így van. Egyik nap a munkahelyemen áramszünetet jelentettek be. Kérdeztem a kollegáimtól, hogy van-e a számítógéphez tünetmentes áramforrás, mert akkor folytatni tudom a munkám. Nevetve javítottak ki: az nem tünetmentes, hanem szünetmentes áramforrás! „

A gyerekek tudnak még ilyen bájos félrehallásokat szóba önteni. A klasszikus eset, amelyet Lázár Ervin mesébe is foglalt: A Berzsián és Didekiben a Dideki.

„- Csigabiga gyere ki,

- ég a háza, Dideki!

- Kinek a háza ég?

- Hát nem érted!? A Didekinek!

- Dehogynem, most már értem.”

No, hát gyakran vagyok én is így.

Például a 2010-es Magyar Dal napja kapcsán is eszembe jutott, hogy milyen jó lenne, ha végre amerikaiak bikicsunájoznák a KFT, vagy Cseh Tamás számokat, mint Szarka László, 40 éves ököritófülpösi biztonsági őr az Alphaville együttes Big in Japan című dalát.

Most Szent Mihály napjához közel pedig ez a Sting szám félrehallás zeng a fülemben:

Szentmihályon presszó lesz…, avagy Ill send an s.o.s. 

Szent Mihály arkangyal különben is nagyon közel áll hozzám. Utazásaim során sokszor találtam a nyomára. Ezekről a nyomokról írtam is a Talita.hu és a Montázsmagazin.hu portálokon.

Most, hogy egy kicsit komolytalanabbul közelítettem meg a kérdést, eljutottam a szentmihályi presszóhoz, majd nyomozásba kezdtem. Miért van az, hogy magyar szövegeket hallunk ki egy külföldi zeneszám szövegéből. Aztán nem is kellett sokáig keresnem, mert más is feltette ezt a kérdést és olyan szakavatott nyelvészektől, mint a Nyest.hu, vagyis Nyelv és Tudomány népszerű-tudományos portál két felelős szerkesztőjétől, Fejes Lászlótól és Molnár Cecília Saroltától kapott is rá választ:

A jelenség alapja az, hogy az emberben van egy kényszer arra, hogy értelmet tulajdonítson az egyébként "értelmetlen", vagyis ebben az esetben az általa nem értett nyelven szóló szövegnek … Ebben olyan mechanizmusokat működtetünk, amiket az anyanyelvi beszéd hallásakor is használunk. A beszédértés ugyanis valójában meglehetősen bonyolult dolog; vagyis csak látszólag egyszerű, hogy a mások által keltett hanghullámokból értelmezzük az üzenetet. Elég arra gondolnunk, hogy beszéd közben a szavak között nem tartunk szünetet, azaz azt is nekünk kell kitalálni, hol van a határ a szavak között; sőt, a hangok között sincsenek pontos határok. Ráadásul ritka az, hogy beszédpartnereink tisztán artikulálnak, mindenki gyakran harap el félszavakat, és az is ritka, hogy tökéletes csendben beszélgetünk - így aztán a másik szavait gyakran külső zajok nyomják el. Ebből következik, hogy a beszédmegértés folyamatában a lehető legtermészetesebben pótlunk ki félszavakat: hallani véljük azokat a hanghullámokat is, melyek nem jutottak el hozzánk… Egy-két hangot rosszul vagy nem azonosítunk, emiatt rosszul azonosítjuk a szavakat, és félrecsúszik az egész mondat - miközben lehet, hogy meg vagyunk róla győződve, hogy az egész mondatot tisztán hallottuk. Ez persze megesik akkor is, ha anyanyelvünkön beszél hozzánk valaki… Amikor pedig idegen nyelvű szöveget hallunk, agyunk automatikusan abban is megpróbál értelmes nyelvi elemeket keresni. Ez persze sokszor vezet tévedésekhez: minél kevésbé ismerjük az adott nyelvet, annál könnyebben. (Ha pedig egyáltalán nem ismerünk idegen nyelveket, akkor még könnyebben.) Természetes tehát, hogy az idegen nyelvű dalokban akaratlanul is magyar szavakat, szókapcsolatokat, mondatokat vélünk felismerni… Erősíti ezt, a hangok észlelésénél ismert az a jelenség, hogy úgy halljuk egy más nyelven az anyanyelvünkben nem létező hangokat, hogy teljesen automatikusan behelyettesítjük őket a saját nyelvünk hangrendszerében hozzá hasonló hangokkal…
Ásót visz a Laci / I Should Be So Lucky; A nagymamád szénát húz / I've got my mind set on you, Kell tasli / Can't touch this

Forrás

Bevallom most már őszintén, az „Zurammal”, VassPistával (így egybeírva) szoktunk mi is hasonló felfedezéseket tenni.

Például szeretjük az indiai zenét, amelyben a tabla hangszert énekhanggal is kísérik néha. S itt is megjelennek magyarul hangzó szavak: tagadom, tagadom, tagadom, taga.., taga…, dom.., dom…, nem tagadom…, de még az ő neve is, felhangzik többször, mégpedig úgy, ahogy a gyerekek hívták őt korai babakorukban: Jattitta…, Jattitta…, Jattitta