KOZMIKUS KEMENCE

Fehér Zoltán képe: Kozmikus kemence

Hogy kerül a vonalkód az Ikonra? Méghozzá úgy, hogy a kép kétharmad része eltűnik a látszólagos káoszban.

Mire jó a vonalkód?

A számokban és vonalakban benne rejlik digitálisan ennek az alkotásnak az anyagösszetétele, származási helye, méretei, a készítőjének minden tulajdonsága, személyi száma, anyja neve, lakhelye, végül a kép címe és az érte fizetendő ár.

A vonalkód a fátyol a szent és profán képtér között.

Még nem tudom eldönteni, hogy a szent dolgok válnak profánná, vagy fordítva, a szentté válás folyamata zajlik.

Ha test-lélek-szellemre bontom a képet, a lélek területét foglalja el a vonalkód, de az is a piros satu fogságában van.

A piezo-kristályt szorongatják így a gázgyújtókban és lám szikrákat is hány a szorongatás közepette. Itt fekete-fehér-piros a szikrák színe. Ezek gyújtják meg a kozmikus kemencét, ami ezek szerint, gázzal működik.


Fekete, fehér és vörös satuk nyomják kétdimenzióssá a többdimenziós hitemet és létemet, aminek ilyen kaotikus lesz a lenyomata.

De a sok szorongatás, nyomás alatt a szén gyémánttá, a hitem tiszta igaz hitté válhat, amely az ikon teljességében jelenik meg majd.

Fájdalmakon túl, a vonalkód vérré változása által, a kép felső harmadának szentsége lehet az enyém egyszer.

A fiú, Mária szemébe, Mária az én szemembe néz bíztatóan, hogy nem hiába való a szorongatás és szenvedés. Ha továbbra is eltökélten megyek utamon a Fény felé, a vonalkód arannyá és a káosz renddé alakul.

Budapest, 2006. június 15.

UTAM

Volt, hogy Buddha 8 rétegű ösvényén jártam, majd később a Kálvárián a Feltétel Nélküli szeretet Keresztútján. Ma egy térképen láttam minden utat, melyen jártam és amin még nem.

Paul Klee volt a térkép rajzolója. E mediterrán színekben pompázó térkép fekete útjain törekszem az Óceán felé, hiszen mandalászó tengerész, és másodállásban igazgyöngyhalász lennék, vagy mi a csuda.

Elsőre inkább riasztó mátrixnak vagy Luscher tesztnek tűnnek, azok tömbök, amik életem fő ciklusait testesítik meg. Később arra gondolok, hogy egy termeszvár labiritusának metszete ez.

Majd egyre részletgazdagabb a nézet és a sok vonal metszete egy-egy elhajlást mutat. Itt kezdődik az én Újvilágom, ahol a sarkok és szögletek eltűnni látszanak, s nincs sarokba állítás sem, büntetésként.

Lám, a Főúton is lehet más szabályok szerint menni, nem csak 90 fokonként sarkon fordulva mint, ahogy azt eddig tettem. Sőt a síkból kilépve a felülről, alulról és kívülről nézés képességét is megszereztem, míg távoljártam a Partvonaltól.

Több út is vezet az Óceánhoz és mindegyik valami különlegességet ígér.

Ők a lehetőségeim széles választéka.

A szinkronisztikus jelenségeket az életemben, ha le kéne rajzolnom, talán így ábrázolnám. Elindulok egy úton, ami mellett párhuzamosan futnak, a már megkezdett utak. Ezek lehet, hogy egy idő után más utakba torkollnak, vagy véget érnek. Lesznek utak, amik még nem indultak el, csak út közben csatlakoznak párhuzamosan az enyém mellé, alá, fölé.

Azt is látom, hogy a környezetemben levők, mintha olyan úton járnának, amelyek az én választásaim is lehettek volna.

Például, ha a sok gyereket szülő anyát vállaltam volna, vagy a szüleit gondozó és végül társ nélkül maradót. Vagy a fiatalon elözvegyültet egy kisgyerekkel. Vagy árvákat maga után hagyót. Vagy a karriert vágyó, mindent ennek alárendelőt. Vagy az állandóan nyüzsgő, egy pillanatig sem nyugton maradót. Vagy egy szent apáca életét élőt. Vagy a szeretőt. Vagy a féltékenykedőt. Vagy a második feleséget. Vagy felelősség elől a házasságból házasságba menekülőt. Vagy a mindenkire irigykedőt. Vagy a hitetlent, aki még a szemének sem hisz. Vagy a felnőni nem tudót, vagy nem akarót. Vagy az anyagiakban dúskálót. Vagy akinek csak a külcsín fontos és a belbecs nem. Vagy a családot rettegésben tartót. Vagy a hatalmaskodót. Vagy az örökké búbánatost, a bűntudatkeltő ábrázatút. Vagy az állandóan egy kicsit beteget, a meggyógyulni nem akarót. Az állandóan panaszkodót, akivel nem lehet jót tenni. Vagy folyton elégedetlent, akinek szavajárása, hogy jó-jó, de… Vagy az állandóan valakit megmentőt, de önmagát nem megmentőt. Vagy a csapodárt, aki hol ezért rajong, hol pont az ellenkezőjéért. Vagy az önmaga elöl is bujkálót. Vagy az állandó Istenkeresőt, aki tán mindegyikben felismeri önmagát. Igen, azt hiszem ez az utolsó szeretnék lenni ma.

Most elindulok ezen a középső széles úton, de nem középen, ahogy ezt várnád. Fontos, hogy a Te utad is közel legyen az enyémhez, s néha összefussunk. Ezért Kundalini kígyózó mozgását követve a főút két oldalát érintve megyek lassan, hogy minden részletre figyelhessek. Néha a mellékutak kereszteződéseiben találkozhat tekintetünk, és több tömbön keresztül párhuzamosan futhatunk.

Mit látok most?

Előttem az Út nyílegyenes, keresztutak szegélyezik jobbról és balról. Bárányfelhők nyája a fejem fölött, melyet a lemenő nap mindig más színűre fest a sárgától a narancspíroson át egészen a sötét liláig. Az égi bárányok kiskolompja egybe cseng a város templomainak harangjával. Esti misére hív, az egyik mellékút kis kápolnája. Rövid kitérőt teszek és belebújok az egyszemélyes kápolnámba, mely a magam szőtte palást maga. Rajta minden apostol és születésem lenyomatát képező csillagkép és bolygó. A Keresztút tizennégy stációja és nevem betűiből kirakott anagramma hirdeti, hogy hol a helyem a világban és mi a teendőm. Itt éjszakázom ma a csillagok alatt.

Reggel kimegyek a Főútra és hátamat melegíti a felkelő Nap. Fájós vállamra teszi kezét a fény és szárnyalásra bíztat. Tárjam ki, karjaim és csak engedjem, hogy a termik magával ragadjon fel… fel. Megteszem. Legyen meg a Te akaratod. Múlik a gravitáció és én madártávlatból látom a tájat. Szabályos rendezettségben az elvetett mag, sárgálló búzamező, mellette piroslik a pipacs, zöldell a pázsit, kék harangvirágok zúgnak. S fehér orgona illata száll. Az évszakok egyszerre vannak itt ebben a nézőpontban.

A hó is lassan betakarja az egyik dimenziót. Együtt körözünk itt a sólymokkal, galambokkal, sárga- és feketerigókkal, gólyákkal, varjakkal, sirályokkal, sasokkal és végül a Főnix madár is fölrepült, maga mögött hagyva az elpusztult város romjait.

Nagyon messze a távolban hallatszik az Óceán morajlása, ritmusosan, ahogy egy mantra, vagy egy haiq.

Valahogy így:

Utolsó lábnyom

a parti homokon, mit

a tenger felold

Igazgyöngyhalász-hajóm vár már, hogy a parti homokból az Óceánba merülhessen és én újabb igazgyöngyökre leljek.