2014. január 17., péntek

A remete szökési kísérlete - a Talitán - Remete Szent Antal ünnepén

remete2

Ennek a történetnek két sivatagi remete, két lelki tanító a főszereplője. Találkoznak egymással, és életük megváltozik. Ma Remete Szent Antal emléknapja van, ezért megosztom történetüket a Talita olvasóival.



„Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak. De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.”
/Ézsaiás 40. 30-31/
Az elmúlt évben már nyár közepére elfáradtam. Emberkerülő remete szerettem volna lenni. De mihelyst ezt így kimondtam, az összes olyan ismerősöm megtalált, akinek szörnyűbbnél szörnyűbb, megoldásért kiáltó életproblémái voltak. Minden napra volt egy-két ilyen történet.
Aztán egyik este kezembe került egy, már hat éve nem olvasott könyv. Felcsaptam találomra, és mit ad Isten, ez a cím jelent meg: A gyóntatóatya.
Hermann Hesse második életrajza az Üveggyöngyjátékból.
A két főszereplő két sivatagban élő remete. Ez felidézte bennem Remete Szent Antal és Remete Szent Pál sivatagi találkozásának történetét. Ma Remete Szent Antal napja van, ezért ide idézem egy korábban készült haiku-kalligráfiámat erről a nevezetes találkozásról, és Hesse történetét is megismertetem a Talita olvasóival.

remete3

Josephus Famulus a főszereplője (beszélő nevek, a Josephus jelentése: Isten gyarapítson, a Famulus: szolga, tanítvány).
A kereszténység hajnalán, Gáza vidékén játszódik a történet. A főszereplő a remeték életét éli, és idővel ismert gyóntatóvá válik, akihez messze földről is jönnek emberek. Ő meghallgatja őket, testvéri meghallgatásával könnyít a terhükön, és ezáltal segít bűneik hordozásában, majd a meghallgatás után elmondja velük a Miatyánkot, és homlokon csókolja őket. Nem korhol, nem ró ki vezeklést – nem igazi gyónás ez, inkább testvéri meghallgatás és együttérzés. Majd eljön a pillanat, amikor nem képes többé senki gyónását meghallgatni. Lelki válságba és kétségbeesésbe kerül. Hall egy híres, nálánál idősebb gyóntatóról, Dion Pugilról (név jelentése: Isteni boxerkutya) és elhatározza, hogy elmegy hozzá, megkeresi, mert képtelen tovább folytatni a maga választotta hivatását, kiégettnek érzi magát.
Elhagyja a remetelakot, és elindul, hogy megkeresse a másként gyóntató Diont. Ő korhol, fedd, tanácsokat osztogat, vezeklést ró ki, azaz más módszerekkel él, és ez reményt kelt benne. Talán megtalálja nála a szükséges lelki segítséget.
Útja során egy idős remetével találkozik, nem tudva róla, hogy ő Dion, s arról sem, hogy ő is éppen hivatásának mélypontjára jutott.
Pedig Dion is azért indult el, hogy megkeresse a híres gyóntatót, Josephus Famulust, hogy bevallja neki nyomorúságát, vigaszt és erősítést kapjon tőle. Amikor rádöbben, hogy akivel találkozott, az Josephus Famulus, aki szintén menekülőben van hivatása terhei elől, s akinek még rosszabbul megy a sora, mint a sajátja, akkor először csalódást érez.
„Mihez kezd, ha megtudja, hogy az az ember, akibe reményét vetette, éppúgy kétségek között vergődő ember?” 
De válasza hamar megérkezik:
„Isten küldte őt nekem, hogy megismerjem és meggyógyítsam, s vele együtt magamat.”
Megérti, hogy „A kétségbeesést Isten nem azért küldi az emberre, hogy megölje, hanem azért, hogy új életre ébressze.”
Dion meghallgatja Josephus gyónását, s nem tesz mást vele, mint amit Josephus szokott a hozzá fordulókkal. Homlokon csókolja, majd maga mellé veszi, és hagyja, hogy segítsen neki ügyes-bajos dolgai végzésében. Egyre többször odaül, és hallgatja, hogyan gyóntat Dion. Néha aztán helyettesíti a gyóntatásban, így szépen lassan Dion Josephust is, és persze önmagát is visszavezeti hivatásához.
Később Josephus temeti el, sírjára egy pálmafát ültetet, és megéri azt az évet, amikor a fa meghozza első gyümölcsét...
Csak Könyvek portálon találtam F. Rácz Tünde tollából az Üveggyöngyjáték – A gyóntatóatya-életrajzaajánlójának utolsó mondatára:
„Ezt a novellát adom a mentálhigiéné szakos hallgatóimnak búcsúajándékul. Ennél többet nemigen taníthatok nekik...”
Én pedig tovább ajándékozom a Talita olvasóinak szeretettel.


1. kép2. kép: Antalffy Yvette haiku-kalligráfiája

Ajánlott cikkeink:

Utazás - a lélek benseje felé
Túlélés

Csak az a nap virrad fel, amelyre tudatosan ébredünk

2014. január 12., vasárnap

Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem

Jézus egy alkalommal tanítványaival Júdea földjére ment. Ott  tartózkodott velük, és keresztelt. János is keresztelt Enonban, Szálim közelében:  ott ugyanis sok víz volt. Az emberek odamentek, és megkeresztelkedtek.  Mindez János  bebörtönzése  előtt  történt.   Vita  támadt  ekkor  a   tisztulási 
szertartásról János  tanítványai  és  egy  zsidó  között,  ezért  Jánoshoz mentek. „Mester – mondták neki –, aki nálad volt a Jordánon túl, és akiről tanúságot tettél, most szintén keresztel, és mindenki hozzá tódul.” János így  válaszolt: „Az  ember  semmit sem  vallhat magáénak,  hacsak  a mennyből nem kapta.  Ti magatok vagytok tanúim, hogy  megmondtam: Én  nem vagyok a Messiás,  hanem csak  az ő előfutára.  Akié a menyasszony, az  a vőlegény; a vőlegény barátja  csak ott áll  a vőlegény mellett,  hallgatja szavát, és szívből örül neki.  Ezzel most az  én örömöm  is teljes.  Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem.”
Jn 3,22-30


…. Egy alak, amely két részből áll, de egy háta van…  Ám csak lassan bontakozott ki  előttem a kép… Egy alakot ábrázolt, amely én voltam, ám a kép kínosan betegesnek és csak félig valóságosnak tűnt: zavarosak voltak a vonásai… mint egy szobor, melynek az lehetett volna a címe, hogy Elmúlás, Rothadás, vagy valami hasonló. Az enyémmel összenőtt alak színei és idomai viszont határozottam virultak… És az alakok belsejében mozgott valami; végtelenül lassan, ahogy egy kábult kígyó tekerőzik. Olyasvalami  volt, mint egy végtelenül lassú, lágy, ám folyamatos áramlás vagy olvadás: ráadásul az én képmásom  áramlott, vagy szivárgott át Leo képébe; rádöbbentem, hogy képem egyre inkább átadja magát Leónak, átáramlik belé, táplálja és gyarapítja. Úgy rémlett, idővel az egész szubsztancia átáramlik egyik képből a másikba, és csak az egyik marad meg: Leo. Annak növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem. (H. Hesse)


  Szövegközi kép 1
Szövegközi kép 2

2014. január 10., péntek

Egyszer volt, hol nem volt… MeseVilág



Doszkocs Zsuzsa vándorkiállításának második állomásán, mely a művésznő születésnapján, január 10-én nyílik az OORI-Galériában

Folyókon átívelő négy híd és néhány parti városrészlet , egy vízimalom kerekei, egy tó, három macskaköves útrészlet, két világítótorony, egy ruszin és a mélykúti templom, s egy Isten háza valahol a világban, Szentendre fő és egy kisebb tere, háztetői, a veszprémi vár, egy ódon város, egy kis falu, egy vásárcsarnok – ezek a helyszínei  Doszkocs Zsuzsa MeseVilágának, melyben megelevenedik egy Radnóti verssor, Dickens világa, egy délután hangulata, s egy tűzmadár .

A képek láttán nem is gondolnánk, hogy egy hat négyzetméteres szoba szűk tere, melyben a légzésbénult művésznő él és alkot.
Hat négyzetméter panoráma

A színes ecsetvonások által kitágított tér-idő, mint egy leporelló-mesekönyv illusztrációjaként elevenedik meg az OORI-Galéria paravánjain, a betegek, gyógyítóik-ápolóik és a látogatók nagy örömére.

Doszkocs Zsuzsa Mélykúton született, 1959. január 10-én. Itt, gyerekként megtapasztalhatta az összetartozás és a szeretet légkörét. Az itt töltött idő tanította meg a kitartásra és a szorgalomra. Kilenc éves volt, amikor Szentendrére, a festők városába költözött szüleivel. A város híres sokszínű nemzetiségéről, toleranciájáról, ami megkönnyítette családja számára is a beilleszkedést. Ekkor tudták meg azt, hogy lassan romló izomgyengesége van. Érettségi után a városban talált munkát, ahol a teljes járóképtelenségéig dolgozott, közben tovább tanult, számítógép-programozónak. Negyvenévesen került a János Kórház Légzésrehabilitációs Osztályára, ahol ma is él. 1998. augusztus 19-én kómába esett, mert a légzést segítő izmokat is megtámadta az izomgyengeség. Gégemetszést hajtottak végre rajta, s azóta lélegeztetőgép adja számára a levegőt... Ma már csak a csuklója mozog.


Doszkocs Zsuzsa kiállítása 2014. január 10-től, tekinthető meg az OORI Galériában, az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet főépület aulájában - Budapest XII. kerület, Szanatórium utca 19.