Ma reggel egy esszét küldött át nekem az egyik barátunk, A KŐ NYÍLHEGY A TESTVÉRED TENYERÉBEN (HENRY DAVID THOREAU NYOMÁBAN) címmel.
Ebben az írásban a Thoreau életrajzát finomítgató Laura Dassow Walls - Henry David Thoreau: A Life című könyvét elemzi ISZTRAY SIMON (1975).
Thoreau remeteségének két évéről is szó esik, mi szerint az nem is igazán volt remeteség, mert hát Walden nem is volt olyan messze a várostól, ahová egyébként vissza-visszajárt és ahonnan őt rendre meg-meglátogatták ismerősök, rokonok.
(Ha magam egyszer elmennék remetének, a Walden lenne az egyik könyv, amit magammal vinnék a rejtekhelyemre. Úgy 15 éve a fiamnak jegyzeteltem ki egy dolgozatához, miközben minden mondata lenyűgözött.)
Erről aztán eszembe jutott egy másik remetékről szóló írás, Hesse: Gyóntatóatyája, ami éppen akkor talált meg, amikor megpróbálkoztam a világtól elzárkózni egy kicsikét.
"Az elmúlt évben már nyár közepére elfáradtam. Emberkerülő remete szerettem volna lenni. De mihelyst ezt így kimondtam, az összes olyan ismerősöm megtalált, akinek szörnyűbbnél szörnyűbb, megoldásért kiáltó életproblémái voltak. Minden napra volt egy-két ilyen történet."
Ekkor jött az a gondolatom, ahogy kimondja az ember, hogy elvonulna egy kicsit, szeretne egyedül lenni, valószínű létrejön körülötte egy olyan "foszforeszkáló aura", amit csak az lát meg, akinek hatalmas megoldhatatlan problémái vannak az ismerősök, rokonok, barátok, de még azaddig ismretlenek előtt is.
Majd eszembe jutott, hogy az apukám éppen egy ilyen állapotában lehetett, amikor vett egy telket magának "Rio de Rákoskerten", Budapest leutolsó utcájában, hogy ott egy homokbánya mélyét feltöltse a mellette levő domb lépcsősítésével, és azt termő gyümölcsös kertté alakítsa.
Mindezt szinte egy ásóval/csákánnyal/lapáttal/vödörrel. Gyerekként az öcsémmel még én is rudostam lábbal a homokot a dombtetőről a gödörbe.
Végül is a helyet csak a maga számára tette élhetővé. Az anyukám sohasem akart kint lenni a kényelmetlenségek miatt.
Amikor tizenévekkel később a dombból lépcső és a gödörböl termőföld lett, a sárgabarack- , a cseresznye- és meggyfák, ribizlibokrok is termőre fordultak, rajta kaptam őt, hogy ott ül a domboldal egyik lépcsőfokán, és csak nézelődik hosszú órákon át. Néha a vad nyári viharokat is innen vezényelte végig.
Egy kis hetvenkedés címmel írtam is neki erről egy szösszenetet a hetvenedik születésnapjára.
Később az unokáit ide hordta ki, ahol nagyon jól elvoltak. Megtanulták az összes kerti munkát tőle. Most, hogy már saját kertjük/házuk is van, hasznát veszik a megannyi tudománynak, amit ott sajátítottak el.
Ács nagybátyja is kapott itt helyet az ácsszerszámaival, hogy a nyugdíj után, a sokbeszédű felesége elől ide menekülhessen, hetente többször is.
Apukám nyugdíjasént szimbólikusan itt bélyegzett reggel hétkor, a telek sarkán, szinte minden nap, a Ganz-porta helyett, és vitte a friss sajtót a szomszédainak az újságkihordók helyett.
Aztán mérnöki módon készített itt meggy- és ribizlibort műanyag kannákban - konzervdobozok vizén átvezetett csöveken átpöfögtetve a fejlődő gázokat -, a mezőgazdaságban járatos szomszédai megrökönyödésére, később elismerésére.
