avagy rossz a képlet, amellyel számolunk?!
SZENT-ANTAL-LÁNC:
Egy gazdag üzletember nyaralásától
– H. D. Thoreau a dolgok önköltségén való elmélkedéséig, kilenc lépésben.
Tanmese:
Egy gazdag üzletember egy kis halászfaluban
nyaral. A tenger partján üldögélve látja, hogy egy helybéli halász kis
csónakján reggel kievez a nyílt vízre, délben visszatér néhány hallal a
hálójában, megebédel, és azután csak üldögél a parton napnyugtáig. A gazdag
üzletember egyik nap megszólítja: – Mondd, miért nem evezel be messzebb, miért
nem dolgozol többet? – Minek? – kérdi az halász. – Mert akkor több halat
foghatnál. – És? – Ha több halat fognál, maradna eladnivalód. – És? – Ha
eladnád a fölösleget, lenne pénzed. – És? – A pénzen vehetnél egy nagyobb
csónakot. – S akkor mi történne? – A nagyobb csónakkal még messzebbre mehetnél,
és még több lenne a zsákmány. – És utána? – A pénzen, amit a sok halért kapnál,
felvehetnél egy alkalmazottat. – No de minek? – kérdezi a halász. – Ha lenne
egy alkalmazottad, akkor már csak délelőtt kellene dolgoznod, és csak ülnél a
parton egész délután. – Hiszen most is éppen ezt csinálom.
→
„Az idővel kapcsolatban sokszor használunk
pénzügyi kifejezéseket: beoszt, ráfordít, tartalékol, elveszteget. Ezért
állítják egyesek, hogy az időhöz való viszonyunkra a kapitalista múlt nyomta rá
a bélyegét. Való igaz, hogy a kapitalizmus nagy hívének Benjamin Fanklinnek, a
kedvenc mondása volt: Az idő pénz. A
két fogalom összekapcsolása azonban valószínűleg régebbről ered, és inkább épül
általános emberi, mint csupán a mi kultúránkra jellemző tapasztalatra.
Jó érvek
szólnak amellett, hogy inkább a pénz nyeri értékét az időből, mint megfordítva.
A pénz egyszerűen csak valaminek a véghezvitelére, vagy előállítására fordított
idő legáltalánosabban használt mértéke. És azért becsüljük a pénzt, mert
életünk korlátait kitágítva képes némi szabad időt biztosítani számunkra.
Egyes antropológusok
szerint a technikailag kevésbé fejlett társadalmak felnőtt tagjai ritkán
fordítanak négy óránál több időt létfenntartásra – a fennmaradó időben pedig
pihennek, csevegnek, énekelnek, és táncolnak.”
(Csíkszentmihályi Mihály)
→
A
filmben a manapság is fennálló válság okának gyökeréig sikerült eljutni a
felelősség-hierarchiák mentén.
Az ok: Túl az emberi egók
gyengeségein egy rossz képlet, amely
nagy kockázatokkal számolt, illetve nem számolt. Olyan ez, mint az a rosszul bevert patkószög
abban a bizonyos gyerekmondókában
→
"Egy szög miatt a patkó elveszett,
egy patkó miatt a ló
elesett,
a ló miatt a lovas leesett,
a lovas miatt a csata
elveszett,
a csata miatt az ország elveszett.
Máskor verd be jól a
patkószeget!"
→
Íme itt egy olyan térkép a
gazdag Manhattan-ről, amelyen az emberek számának alakulását a térben
toronyházként jelenítik meg nappal, illetve éjszaka.
Nappal diagramoszlopok
magasodnak az égig, éjszaka földszintes falu képét mutatta New York
leggazdagabb városrésze.
A kép forrása: http://cache.gawker.com/assets/images/gizmodo/2009/08/manhattan-population.jpg
→
Itthonról egy hasonló jó példa:
Minden hétköznap helyet
cserél a város. Aki Budán él, az Pesten dolgozik, aki Pesten, az pedig Budára
pöfög át egyedül ülve az autójában nap-mint-nap. Két-három órát utaznak emberek
a munkahelyükre és vissza naponta, nagyrészt olyanok, akik akár otthonról is
végezhetnék munkájukat.
→
A fent említett Krízispont
című filmben egy matematikai levezetés hangzik el az egyik kulcsszereplőtől arról,
hogyan nyernek 15200 évet a folyó két oldalán élő városlakók 56 km kerülő út
levágásával egy, a partok közt átívelő hídnak köszönhetően.
→
S egy érdekes fejtegetés a
közelmúltból, egyes családok eladósodásáról:
Mindenki eggyel nagyobbat „álmodik”
és vesz fel rá jelzálogkölcsönt, mint amire a lehetőségeiből telik, legyen szó lakásról,
házról, autóról, plazma tv-ről, stb. „Álomindukálónak” ott a média reklám
szekciója: „Az is bolond, aki nem vesz fel hitelt.” Aztán a „nagyobbat álmodó”
család feje az első törlesztő részletnél szembesül azzal, hogy azért dolgozik
majd ezen túl – talán élete végéig -, hogy ezt a kölcsönt visszafizesse.
→
Később jön csak rá, hogy:
„A dolgok önköltsége, azonos a megszerzésükre
fordított életmennyiséggel. Ha olcsónak tartjuk az életet mi sem
természetesebb, mint feláldozzuk a modern ipari fejlődés oltárán. De ha
drágának tartjuk, akkor nem a kapitalista fejlődés, hanem az emberi boldogság
lesz a társadalom célja.”
(Henry David Thoreau)
