2013. szeptember 3., kedd

Fő az egészség, fő a bizalom

Megjelent:
http://www.talita.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=1638:f-az-egeszseg-f-a-bizalom&catid=34:ittesmost&Itemid=58
avagy a beteg és az egészségügy idővonalának összeegyeztethetetlenségéről*

P. Klee: Út és mellékutak
v. akár idővonalak egymásmellett
Olyan, mintha munkalassító sztrájk lenne folyamatosan évek óta.
Egy repülőtéren is lehet úgy sztrájkolni, hogy a személyzet csak egészen pontosan betartja a szabályzatot.
Ez történik a kórházakban és a rendelőintézetekben is úgy látom.

Az elmúlt években a családban és a baráti körben a betegségek-balesetek kapcsán tapasztaltam meg, hogy valami nagyon nincs rendben az idővel, annak beosztásával, és az empátiával az  egészségügyben.
A számítógép és az internet hiába tört be a kórházakba-rendelőintézetekbe-rendelőkbe, inkább akadályozza a gyógyítást, mint sem segíti.
Az orvosok és ápolók kétszer annyi időt töltenek kódolással és adminisztrációval, mint gyógyítással. Emellett kockásfüzetben - mint „igazi” digitális adathordozóban -, vezetik párhuzamosan a berendelési időket, melyek lehetnek egy-két naposak, de leginkább több hónaposak.
Papírhalmazokkal rohangál orvos-beteg, olyan adatokkal, ami egy chipkártyán vagy pendrájvon, vagy urambocsá’ a neten egy „felhőben” is elférne. De ez vonatkozik a recept-halomra is, amit hol csak egy, hol meg három hónapra adnak. Ezt aztán a patikában tizenkét-féle vonalkód-olvasón keresztül átengedik, s közölik velünk, hogy nincs raktáron, jöjjünk vissza holnap. Fizetéskor pedig kezest kell vinnünk magunkkal, mert annyiba kerül már a havi gyógyszeradagunk, hogy hitelt veszünk fel rá. Ahelyett, hogy házhoz szállítanák a rendszeresen használt gyógyszereinket, ha nincs változás, amit aztán az előbb emlegetett chipes taj-kártyánkon követhetnének nyomon.

De hát fő a bizalom, és az egészség – ezért füstöl a kémény a kórház, vagy a patika tetején J.

A tisztességes betegellátásról szóló jogaink?


Idős embereket citálnak be különböző napokra vizsgálatsorozatokra, amelyeket egy kis empátiával, egy kevéske logisztikai ismerettel, vagy netán szoftverrel egy napra és egy helyre is lehetne összpontosítani, látva, hogy a város, vagy az ország másik végéről jön az illető, s nem a szomszédból ugrik át egy kis vizitre. Ha netán nincs autója a kedves betegnek, vagy a gyerek-unoka nem mozgósítható hetente kétszer a kisnyugdíjas mama-papa fuvarozásra, akkor az !ingyenes! szállítószolgálat (mert azért 40-50 év szolgálati idő és befizetett tb-járulék után ez azért jár, lássuk be) akkor és ott legyen, odavigye, majd vissza.

Így hát három hónapra adnak időpontot nekünk egy kardiológiai vizsgálatra, óra-percre pontosan, és ezek után három órát várakoztatnak bennünket.
Nyolcvan oldalt kiolvashatunk egy könyvből, míg sor kerül ránk a bőrgyógyászaton egy elfajzott lábgomba miatt (amit fekvőbetegként nem kezelnek egy másik kórházban, mert hát nem az ő reszortjuk), és ezután egy szemrevételezéssel és egy kis hányaveti módon odakent piros fertőtlenítéssel el vagyunk intézve.
S ha ez nem tetszik, a magánrendelésük névjegykártyáját nyújtogatják nekünk. Ott be tudják tartani az időpontokat?!

Rákospalotáról Budakeszire pedig 10 000 Ft-ért meg is járhatjuk oda-vissza az utat taxival, vagy egy roskatag fizetős betegszállító mentővel.

Még napestig írhatnék a logisztika és az empátia teljes hiányáról a combnyaktörés utáni betegellátásban a traumatológián, de nem teszem…

Azt kapnám válaszul úgy is, hogy minden a szabályok szerint történik.


Hol az isztikus J - a holisztikus szemlélet?
Hogy egyek vagyunk?
Hogy azt teszem, és úgy, ahogy magammal tenném?




Úgy tűnik, hogy az az elv érvényesül, hogy amibe nem halunk bele az megerősít bennünket?!
Engem mindenféleképpen, hogy ezt így és itt kiírtam magamból…















*(összeegyeztethetetlenségéről - ez egy jó hosszú és szinte kiejthetetlen, 28 karakterből álló szó J)

2013. szeptember 1., vasárnap

A remete szökési kísérlete…

„Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak.
De akik az ÚRban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.”
/Ézsaiás 40. 30-31/

Eléggé lefáradtam már nyár közepére. Emberkerülő remete szeretnék lenni. De mihelyst ezt így kimondom, az összes olyan ismerősöm megtalál, akinek szörnyűbbnél szörnyűbb életeseményei vannak. Minden napra van egy-két ilyen történet.

Aztán egyik este kezembe kerül egy már hat éve nem olvasott könyv. Felcsapom találomra és mit ad Isten ez a cím jelenik meg: Gyóntatóatya. Hermann Hesse egyik életrajza az Üveggyöngyjátékból. Megérint, olyan mintha rólam szólna és tanítómról, Ilmáról. Analógiát érzek Remete Szent Antal és Pál találkozásával a sivatagban.

Josephus Famulus (név jelentése: Isten gyarapítson + szolga, tanítvány) a főszereplője.
A kereszténység hajnalán játszódik a történet, a főszereplő a remeték életét éli, és idővel ismert gyóntatóvá válik, akihez messze földről is jönnek emberek, ő pedig meghallgatja őket, testvéri meghallgatásával könnyít a terhükön, és ezáltal segít bűneik hordozásában, majd a meghallgatás után elmondja velük a Miatyánkot és homlokon csókolta őket. Nem korhol, nem ró ki vezeklést, nem igazi gyónás ez, inkább testvéri meghallgatás és együttérzés. Majd eljön a pillanat, amikor nem képes többé senki gyónását meghallgatni. Lelki válságba és kétségbeesésbe kerül. Hall egy híres nálánál idősebb gyóntatóról, Dion Pugilról (név jelentése: Isteni boxerkutya) és elhatározza, hogy elmegy hozzá, megkeresi, mert képtelen továbbfolytatni a maga választotta hivatását, kiégettnek érzi magát.
Elhagyja remetelakot és elindul, hogy megkeresse a másként gyóntató Diont. Dion korholással, feddéssel, tanácsok osztogatásával, vezeklést ró ki, azaz más módszerekkel él, és ez reményt kelt benne. Talán megtalálja nála a szükséges lelki segítséget.
Útja során egy idős remetével találkozik, aki nem más, mint Dion. Nem tudja róla, hogy ő is éppen hivatásának mélypontjára jutott. Ő pedig azért indult el, hogy megkeresse a híres gyóntatót, Josephus Famulust, s bevallja neki nyomorúságát, vigaszt és erősítést kapjon tőle. Mikor rádöbben, hogy akivel találkozott az Josephus Famulus, ki szintén menekülőben van hivatása terhei elől, s akinek még rosszabbul megy a sora mint a sajátja, akkor először különös csalódást érez. „Mihez kezd, ha megtudja, hogy az az ember, akibe reményét vetette éppúgy kétségek között vergődő ember?” De válasza hamar megjön: „Isten küldte őt nekem, hogy megismerjem és meggyógyítsam, s vele együtt magamat.”
Megérti, hogy „A kétségbeesést Isten nem azért küldi az emberre, hogy megölje, hanem azért, hogy új életre ébressze.”
Dion meghallgatja Josephus gyónását, s nem tesz mást vele, mint amit Josephus szokott a hozzá fordulókkal. Homlokon csókolja, majd maga mellé veszi, és hagyja, hogy segítsen neki, ügyes bajos dolgai végzésében, aztán egyre többször, odaül és hallgatja, hogyan gyóntat Dion. Néha aztán helyettesíteti a gyóntatásban, így szépen lassan Dion Josephust is, de persze önmagát is visszavezeti hivatásához.
Diont később Josephus temeti el, sírjára egy pálmafát ültetet és megéri, azt az évet, amikor a fa meghozta első gyümölcsét...

Tovább gondolva: A két remete egy. Mindkét út egy helyre visz. Kinek-kinek melyik út járható. Kinek a simogatás, kinek a „gyomrozás” használ. De van, hogy bizonyos esetekben szelíden, bizonyos esetekben nyomatékosabban kell bánnunk a hozzánk segítségért fordulókkal.

Én most egy keményebb stílust képviselek, korábban szelíd voltam és ráhagyó.
Most tükröt tartok és ez néha keményen leteríti a kuncsaftot, s engem is.
Az is megtörténik velem, hogy orra esem…

Esetemben a Ji-king meg is adja a választ a problémámra.

„Nem szabad olyan engedményeket tenned, hogy önmagadat elveszítsd.”
„Ne a kompromisszumot keresd, hanem megoldást.”

„Próbáld bele élni magad, ne a mások "igazába", hanem a világába.” (Ji-King 38. Ellentét)