Új szerepre is készülünk a családban. Két és fél hónap múlva nagyszülők leszünk. Most úgy gondolom, hogy fiús szülőként bizonyára kevesebb nagyszülői szerepet szánnak nekünk, mintha lányaink lennének… De ki tudja…?
A férjem nagymamája 40 évesen, az anyukája 50 évesen lett nagymama. Én pedig már „Hatvanon túl, Egerben” - mondhatnám némi fanyar humorral.
Nekem nem voltak nagyszüleim, nem élték meg a születésemet, illetve az az egy nagyapám, aki megélte, elég távolságtartóan kezelte az unokákkal való kapcsolatát. A házbeli nénik-bácsik jobban törődtek velünk, mint ő.
A mi fiainknak voltak nagyszüleik. Az én szüleim halálukig részesei is voltak az életüknek, a férjeméi is – míg kicsik voltak -, a maguk módján, születésnapi tortákkal, vasárnapi ebédekkel, egy-egy iskolai vakáció idején való néhányhetes pesztrálással.
Az egy élő, igen csak „nagytermészetű” nagymama pedig két éve megözvegyült és az elmúlt hónapban leesett a lábáról. Most pedig orvosi javaslatra egy kórház rehabján várja az otthonban való elhelyezését, mert önellátásra már nem képes. Nem lehet egy órára sem egyedül hagyni, mert kárt tesz magában, vagy a környezetében. Mi sem vagyunk már olyan fittek, hogy el tudnánk látni a baját. Egy hozzánk közeli otthonban pedig - orvosi felügyelet és gondos ápolás mellett -, akár napi kapcsolatban lehetünk vele. Egyelőre így gondoljuk…
A minap néztük meg "Övék a mennyek országa" című magyar dokumentumfilmet, amelyben a háborúk sújtotta Irakban a káld és asszír keresztényeket látogatta meg Böjte Csaba testvér, Sajgó Szabolcs atya és az MTVA stábja. Elhangzott egy olyan mondat, ami nagyon megérintett. Hogy a háború sújtotta Irakban, nincsenek árvaházak és öregotthonok. A család fogalma egészen más, mint minálunk. Ha valakinek a közeli hozzátartozói meghalnak, vannak távolabbiak, akik befogadják a gyerekeket-öregeket.
Hát ehhez képest, a mi viszonylagos jólétünkben, sehol sem vagyunk, se morálisan, se spirituálisan, se humanitásunkban… Azzal nyugtatjuk meg a lelkiismeretünket, hogy mások a körülményeink és valójában előre kell tekintenünk, a múltat pedig helyén kezelni.
Ezt intézményesített formában nemrégen megtapasztalhattuk a traumatológián, ahol 4. kategóriás besorolásban vártunk a mamával végig 11 órát, míg sorra került, mert mindig bejött egy 1-2-3. kategóriás, aki fiatalabb volt, súlyosabb eset, közszolgálat teljesítése közben lett sérült, stb… Elesettségünkben így kategorizálnak majd bennünket is valószínű…
Kérdem én: Az a régi családi forma nem hozható már létre itt Kelet-Közép-Európában, ami Arany János: Családi körében még meg volt, pedig az hasonlít leginkább az iraki keresztényekére?
Nászajándékba és a tavaszi-nyári születésnapokra mostanság van egy „házi áldás – haiku-kalligráfia – triptichon”-om, ami arról az ideális állapotról szól, ami számomra a család fogalmát is lefedi:
Ha a szép, nagy családra gondolok, akkor pedig Bergman: Fanny és Alaxander című filmjében, a még boldog családi epizódjának filmkockái jutnak eszembe. Valahogy arra az idillre vágyom magam is, boldogan játszadozó gyerekekkel és bölcsen mosolygó és elégedett öregekkel. (A filmről egyébként már írtam karácsonykor a kYVETítés blogomon)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése