Halottak napjára

„Tér és idő pedig így kapcsolódik össze eme teljes elrendezettségben, hogy a Nap az állatöv jegyeit sorban érintő éves útján ottjártakor megnyitja a világokba, az Alvilágba és Felvilágba vezető kapukat. A Napút találkozásai a Tejúttal, vagyis amikor a Nap megérinti a Tejút jelképezte Világfa csúcsát vagy gyökerét, időben és térben kapukat is kijelölnek, átjárókat, ahol a lelkek közlekednek a világok: Felvilág, evilág és Alvilág között. November elején tehát az Alvilág átjárója tárul fel – ekkor van ugye Halottak napja, ekkor lehet áldozni az elhunyt ősök emlékének –, míg májusban a Felvilág felé nyílik meg az út – ekkor állítanak világfát jelképező májusfát és régen szertartás keretében a legrátermettebbek meg is mászták azt. „

(Csörgő Zoltán: A szimbólumok és szertartások szerepe a modern kori ember életében)

Hát veled, Nagymami!

Van már harminc éve annak, hogy Halottak napja tájékán egy kedves történetet hallottam a rádió vasárnap ebéd utáni jegyzetműsorában.
A nagymama-korú hölgy elmesélte, hogy a kis unokájával a temetőbe mentek a nagypapa sírjához, s közben az óvodás kislány mindvégig csacsogott az úton. Mindent megkérdezett részletesen a temetőbe járási szokásokról, életről és halálról. A nagymama annak rendje és módja szerint mindenre megválaszolt. Majd elhelyezték a virágot a nagypapa sírjánál és indultak hazafelé, amikor is hosszú csend után megszólalt a kicsi lány:
– Nagymama, milyen jó lenne, ha te is meghalnál! – A nagymama először megdöbbent, majd visszakérdezett, hogy miért is lenne az jó.
– Hát tudod, akkor hozzád is kijönnénk így Halottak napján, és virágot tennénk a sírodra.
– Értem, kislányom. És kivel jönnél ki a temetőbe?
– Hát veled, Nagymami!

A teljes cikk