“Tágabb értelem” – Éppen 4 éve annak, hogy ezzel a címmel egy pódiumbeszélgetés-sorozat indult a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán. Az első alkalommal a mesterséges intelligencia tágabb értelméről beszélgetett egy szaktudós, egy orvosszakértő, és egy filozófus.
A filmek, amik csak azon a héten a tvben bemutatásra kerültek és a témához szorosan kötődnek. Halál Palermóban, vagy T.S. Spilvet különös utazása.
És az a film, amelyiknek egyenesen az a címe, hogy A.I. - Mesterséges értelem /A.I. Artificial Intelligence/
Most arra vállalkozom, hogy egy műszakiból lett keresztény újságíró szemszögéből írok egy kis elmélkedést a mesterséges értelem témájáról.
Kezdeném a saját életemből vett a munkámat megkönnyítő eszközök felsorolásával.
Műszakiként a hetvenes években villamosgép szerkesztőként a rajztáblára szerelt rajzgéppel, a grafitceruzával és körzővel, a logarléccel, vagy a kurblis számológéppel kezdeném, ahol a számolásunk helyi értékét még mi határozhattuk meg. Majd jött a lyukkártya-lyukszalag-korszak, amelynek még egy kis tekercséből ma is hajtogatok csillagokat a karácsonyfára. Majd egyszerre csak egy tányérnagyságú floppyval működő, asztalba épített számítógépen számoltuk ki transzformátor vagy aszinkron motor paramétereit-méreteit, s gépidőért álltunk sorba a kollégákkal. A floppy mérete egyre csökkent, a férfi ingzseb-nagyságnál abbamaradt és áttért a világ a CD-re DVD-re, USB-re.
Majd jött az életembe a számítógéppel való rajzolás, szövegszerkesztés, táblázatkezelés... És ettől kezdve számomra mindez a képzőművészet a számítógépes grafika és a kiadványszerkesztés irányába terelt...
Volt egy kis kitérőm az egészségügyi informatika irányába is a Lipótmezőn...
S mára online írok újságot szerkesztő felületeken, digitális fényképezőgéppel fotózom a képeket az illusztrációhoz, és telefon helyett inkább e-mailváltásban vagyok a riportalanyokkal, szerkesztőtársakkal. Chatelek a családommal, hogy ne zavarjam őket a munkájukban.
A covid alatt, pedig "rece-fice-zimmel-zoom"-moltunk is rendesen. A tv-ben nézve az eseményeket, hírességeket, közben az okostelefonon nézem meg, hány évesek és hogy lettek híresek. S mindez az egész az én 66-67 évemből az utóbbi negyvenegynéhányban történt.
Eszembe jutnak történetek rettenetes jóslatokról, még a gőzgép előtti időkből, hogy a lóürülék hány métervastagságban fogja beborítani a Földet.
Thoreou mesternek pedig még fájt, ahogy keresztülhasított a gözmozdony a havas téli éjszakán.
"A falubeliek … ahelyett hogy kimennének a tóra fürödni vagy inni, azt tervezik hogy vizét … csövön bevezetik a faluba, hogy mosogassanak vele! Igen egy csap megforgatásával vagy egy dugasz kihúzásával akarják kiérdemelni maguknak Waldent. Az ördögi Vasparipa, melynek fülsértő nyihogását az egész városban hallani, patájával beszennyezte a Forró Forrást, ő legelte le az erdőségeket is Walden partjairól- ez az új trójai ló, a pénzsóvár görögök ajándéka, amely ezer meg ezer embert visz a gyomrában! Hol van a nemzeti hős… aki szembe szállna vele a Mély Hasadékban, és pöffeszkedő kártevő bordái közé döfné lándzsáját!
A masiniszta még éjjel sem felejtheti el – vagy legalább is a lelke nem felejtheti el – hogy napközben legalább egyszer feltűnt előtte a békesség, tisztaság látomása. Már egyszeri látása is elég, hogy lemossa a főutca piszkát és mozdony kormát. Javasolnám, hogy nevezzék el „Isten Cseppjének”
A telefon feltalálásakor pedig a régi öregek attól féltek, hogy több lesz a hazudós ember. Hiszen, ha nem látjuk a másik ember arcát, akkor azt hitet el velünk, amit csak akar.
2016-ban egy jövőkutató honlapon, hogy a Georgiai Műszaki Egyetem hallgatóinak ügyeit, öt hónapig egy Jill Watson nevű tanársegéd intézte, aki valójában egy robot, egy mesterséges intelligencia:
E-mailes és fórumos üzenetekre válaszolt, és még időpontokra is figyelmeztette a hallgatókat. A diákok elmondása szerint a digitális asszisztenstől érkező levelek hétköznapi és pontos üzeneteknek tűntek, sokszor még szlenget is használt. A dolog egyáltalán nem tűnt fel nekik, viszont gyanúsnak tartották, hogy a levelekre mindig pár percen belül választ is kaptak. Az egyik diák arra tippelt, hogy egy egyszerű, barátságos tanársegéd lehet, aki épp a doktoriját írja.
Mára jó színészi alakítással, valódi érzelmeket mímelve, már mindent elhitetnek az emberrel és annak lányával. Mint ahogy a mindig óvatos főhős gyanakvása - ismerve a gyenge pontját -, kijátszható volt a Senki többet című filmben.
Vagy, hogy bolondok vagyunk, ha nem vesszük fel ezt, vagy azt a hitelt, aminek visszafizetéséért dolgozunk aztán életünk végéig. Erről például már álljon is itt a Krízispont című film és az arról szóló elmélkedésem.
Magam is tanultam arról, hogyan manipulálhatnak bennünket észrevétlenül a mozifilm filmkockái közé csempészett üdítő képének felvillantásával, amit a szem nem is érzékel, csak az agy..., és amit a film után hanyatt-homlok rohanunk megvenni a büfében...
Majd kilépve a moziból a "való-világba", a szemünknek éppen elég, ha sárgára festik az étterem falát és máris megkordul a gyomrunk, evés nélkül beindul az emésztés, éhségérzetünk lesz.
A szagló szervünk manipulálására, pedig csak édeskés illatú aromát kell a metroaluljáróban generálni, mely máris éhségérzetet generál bennünk. Rohanunk is azonnal az ott levő látványpékségbe megvenni a "mentes-sült-semmit", amelyben több az üres buborék mint a tápanyag, s amely az ígért fogyás helyett hájat növeszt a derekunkra.
Értelmünk pedig gömbfelület mentén tágul. Minél nagyobb a tudásunk gömbfelülete, annál nagyobb felületen találkozik a nemtudással.
Kellő tudatossággal szépen, napról-napra bevehetővé válik a nemtudás birodalma is, ami természtesen végtelen.
„Az élet a finomításról szól, nem a tökéletességről.” (Dan Millman)
"A világ labirintus, és a labirintus nyílása nem más, mint a világ szépsége. Befelé csalogat mindnyájukat. És el is indulunk mindannyian, életünk kezdetén, a világ szépségének igézetével. Alig teszünk azonban néhány lépést, máris azt vesszük észtre, hogy az szertefoszlott tekintetünk előtt, a labirintus járatai egy-kettőre megsemmisítették emlékét. Nem találjuk többé a labirintus nyílását. Hirtelen úgy érezzük, végzetesen egyedül vagyunk, egyedül menetelünk, elveszítve legközelebbi szeretteink segítségét, de önérzékelésünket is. Azt sem tudjuk, haladunk-e valójában vagy csupán magunk körül forgunk. Legtöbb társunk elcsigázva adja föl a küzdelmet anélkül, hogy helyzetükről a legcsekélyebb ismeretük lenne. Kevesen vannak, akik nem veszítik el a bátorságukat, és folytatják útjukat a labirintus belseje felé. És ott, a labirintus középpontjában, Isten várja, hogy fölfalja őket. Istenben átváltozva, Istentől „megemésztve” nyernek ezek kibocsátást, és lesznek ezek után őrállók a labirintus bejáratánál. A nyílás elé állnak, hogy szelíden befelé tessékeljék az arra igyekvőket." (Simone Weil)
Grafikák: a Labirintus variációk sorozatomból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése