Lassan másfél hónapja nyugdíjas vagyok... Már-már azt gondoltam, nem érem meg, annyiszor emelték a nyugdíjkorhatárt... A végére a testi korlátaimmal, a látásom és a hallásom egyre romló állapotával is szembe kellett néznem. Számot vetettem eddig felhalmozott szellemi-lelki értékeimmel és ennek kapcsán gondolkodtam el, hogy mit kezdek a hátralevő évéimben magammal és az egyre csökknő képességeimmel. A helyzetjelentést megosztottam a családommal és néhány barátommal.
Ezt olvasva egy barátnőm írta, hogy:
"Neked ajánlom, mert te szereted rajtam kívül még nagy mennyiségben mindenféle, akár félelmetesnek is tartható filmeket fogyasztani: van egy szerintem nagyon jó film, amit érdemes megnézni, akár árnyékmunkának is.
Egy disztópia (negatív utópia, antiutópia, ellenutópia), ezért alapjában lehangoló, így inkább nem verem nagydobra, de szerintem nagyon költői módon és szinte szépen, lélekemelően írták meg ezt a disztópiát (nem hollywood, német-angol-svéd-dán film).
A címe Perfect Sense (magyarul Hétköznapi pár - ettől mindenki szerelmes filmet sejt, hát óriásit csalódik, aki ezért kattint rá), 2011-ben készült, és nagyjából arról szól, hogy az emberiség járványszerűen, de mégsem kimutatható járványban, fokozatosan elveszíti az érzékeit. De mindezt nagyon allegorikusan teszi a film, jól rámutatva arra, hogy milyen érzelmek munkálkodnak az egyes érzékeink mögött... Én kétszer is megnéztem, annyira tetszett.
Az csak nem várt slusszpoén, hogy a szagláselvesztés az első - ami a COVID egyik fő tünete."
A film itt látható.
Már régóta nem félek ezektől a témáktól, inkább szembe nézek velük. Így hát én is kétszer néztem meg, másodszorra a "Zurammal" együtt.
Láss csodát, másodszorra megpillantottam egy képi beállításban, egy nagyon fontos szimólumot, s vele a film spirituális üzenetét is dekódoltam magamnak.
Majd futnak az utolsó képsorok, vakok vezetik egymást át a síneken, a szerelmes pár is már-már vakon talál egymásra.
A narráció szövege:
"Az legrosszabbra készülnek, de a legjobbat remélik.
Az igazán fontosra fókuszálnak, a “zsíron és liszten túl”.
...
Iskolapadban ülő gyerekeknek vetítenek képeket:
"Úgy gondoltunk a jégkorszakra mint, ami lassan következett be. A gleccserek terjeszkedtek...A hőmérséklet fokozatosan csökkent...
De nemrégiben teljes mamutokat fedeztek fel, a gyomruk tele volt emésztetlen fűvel.
Villámcsapásként sújthatot le rájuk a hideg.
Így ereszkedett a sötétség is a világra.
De előtte volt egy világos pillanat.Az emberek temporális lebenyeinek* közös rezdülése. Az élet értelmének mély élvezete.
Egymás érintésének heves vágya uralkodott el, melegség, megértés, elfogadás, megbocsátás, szerelem.
Most sötét van, de érzik egymás lehelletét, és mindent tudnak, amit tudniuk kell.
Csókolóznak, érzik egymás könnyeit az arcukon. Ha még van olyan, aki látja őket, olyanok, mint az átlagos szerelmesek.
Megfeledkezni a körülöttünk lévő világról. És az élet megy tovább. Így..."......
Így hát a felfelé tekintés hozza meg számomra nap-nap után a választ a kérdéseimre?!
A nagyon fontos, a nagyon nagy és a nagyon kicsi dolgok szemmel nem láthatók és füllel nem hallhatók.
Ha kinyitom a szemem reggel, a fehér plafont nézve egy fekete foltot látok. Külön-külön egyik ill. másik szemmel is, de együtt is. Egy idő után elmúlik a jelenség. Lehet, hogy ez nem szemprobléma, csak oda vetül ki fekete folt formájában a "valami"?
Ma reggelre felvillant egy felirat ennek a feketelyuknak a közepén. Fókuszáltam rá egy jóideig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése