A fény emberi szemmel érzékelhető elektromágneses sugárzás. Ebben a megfogalmazásban az emberi érzékszerv észlelési képessége alapján határoztuk meg. Más emberi érzékszerv is van, amely elektromágneses sugárzást képes érzékelni: ez a hőérzékelő szervünk.
Tágabb értelemben beleérthető az ennél nagyobb (infravörös), és kisebb hullámhosszú (ultraibolya) sugárzás is, ekkor az egyértelműség kedvéért hozzátesszük a megfelelő jelzőt: infravörös fény, ultraibolya fény.
A hullám-részecske kettősség alapján a fény hullám- és részecsketulajdonságokkal is jellemezhető. A részecskéket a kvantummechanika a fény kvantumainak, fotonoknak nevezi. A fotonok olyan részecskék, amelyek nyugalmi tömege zérus, üres térben pedig vákuumbeli fénysebességgel mozognak.
Hélium
A hélium a légzőkészülékekben használt gázkeverékek egyik komponenseként is ismert. Alkalmazása csökkenti a gázkeverék sűrűségét. Segítségével megkönnyíthető meghatározott fizikai és fiziológiai állapotban lévő betegek légzése.
A Funkcionális Mágneses Rezonancia vizsgálatban (MRI) használt berendezésekben a folyékony hélium közel 0°Kelvin hőmérséklet elérését teszi lehetővé.
Camera obscura
Már felnőttként volt idő, amikor Csipke Rózsika toronyszobájáról álmodoztam.
Ilyen toronyszobában szerettem volna alkotni.
A munkámban számtalanszor megéltem Hamupipőke sorsát.
Péntek délután, amikor közelgett a munkaidő vége, a főnökeim rendszeresen odazúdítottak annyi munkát, amivel estig elvacakolhattam. Tisztára, mint a mesében: „Elmehetsz a bálba, ha a hamu közül kiválogatod a kölest”.
A rabság, a bezártság érzése is mindvégig jelen volt életemben.
Rajzoltam is rafinált rácsszerkezeteket körzővel és vonalzóval a 70-es években.
Íme néhány abból az időből.
Utólag értelmezve a képeket az anyaggá válás rajzai voltak ezek. Csapdába ejtettem a fényt ezekkel a rácsokkal.
Az anyag, a csapdába ejtett fény.
Majd minden munkahelyemen eladtam magam hosszú évekre, hol a tanulás, hol a lakás miatt. Visszagondolva a helyeknek is volt börtön fillingje. A Ganz helyén működött anno a Margit körúti börtön, a „Lipótmezőn” a zárt osztály, hogy csak ezt a kettőt említsem.
Egy napon a horoszkópomban a IV. Ház: család, otthon, eredet, apa, és VII. Ház: külvilág, és tartós párkapcsolat konstellációjában, a Szaturnusz: szilárdság stabilitás, gátlás, merevség, akadályok, korlátozások, megpróbáltatások, megbízhatóság rossz esetben nyomasztósság és az Uránusz: Önzetlenség, emberszeretet, függetlenég, hirtelen fordulatok, eredetiség, feszültség trigonjában ráleltem a fogságba esett Bolond Symbolon kártyájára.
Rájöttem, hogy az életem nem is alakulhatott másként. Feladatom, hogy ezeknek az elmúlt „fogságoknak” tapasztalatait kell saját javamra fordítani az elkövetkezendő időben.
Még egy Hudiniről, a szabaduló művészről elterjedt példamese is ebben erősített meg:
Egyszer Hudinit bezárták az egyik börtönbe és ő megpróbált kiszabadulni, de nem ment neki. Teljesen kimerülve, kétségbe esetten, feladva a küzdelmet a zárral, neki esett az ajtónak és az egyszer csak kinyílt és ő kizuhant. A példamese tanulsága pedig így hangzik. Az ajtó csak egyedül Hudini fejében volt zárva.
Az én bezártságom okozója is csak saját magam vagyok, hiszen én rajzoltam ezeket a rácsszerkezeteket a papírra, amik később körém épültek és lehatárolták a gondolataimat és a tetteimet egyaránt. Ebben az általam okolt emberek és körülmények is csak azért voltak ilyenek, mert ez volt az elvárásom tőlük és saját magamtól.
Erre is álljon itt egy rám szintén nagy hatással levő példamese:
A tópartján egy horgász fogja ki sorban a nagyobbnál-nagyobb halakat és dobálja is vissza sűrű káromkodások közepette. Arra megy egy ember és elhűlve látja. Meg is kérdezi: Ember mit csinál, dobálja vissza a nagyobbnál-nagyobb halakat és közben ilyen elkeseredetten káromkodik. Miért teszi ezt? A horgász így válaszol: Azért vagyok így elkeseredve a horgászszerencsémtől, mert nekem olyan kicsi a tepsim otthon, hogy ezek a nagy halak nem férnek bele.
Valahogy az én tepsim is kicsi volt, míg rá nem találtam arra bizonyos nagy tepsire, amelyikre ma már bármekkora hal ráfér.
A Fényre leltem rá újra a saját életem pincéjében csapdába ejtve, a magam által létrehozott rácsszerkezeteim börtönében, lent mindennek az alján. Azóta kiszabadításán szorgoskodom.
Íme az eredmény a IV. Házamban: család, otthon, eredet, apa házában ott az Uránusz: Önzetlenség, emberszeretet, függetlenég, hirtelen fordulatok, eredetiség, feszültség eszköztárával. Éppen az oly szűkterű tojásból való kilépéssel elindult az Újjászületésem.(Holdammal a Vízöntőben)
Néhány éve újra felfedezetem Török Sándor Kököjszi és Bobojsza meséjét, éppen akkor, amikor a fényről szóló előadásra készültem.
Túl a gyerekeknek szóló történeten, amit annyiszor meséltettek el a saját gyerekeim is, felfedeztem egy másik síkját ennek a mesének. Azóta a Biblia Teremtés Könyvét látom ebben a mesében. „S lőn világosság”. Ahogy írja.
Később a „Kedvesen Kreatívoknak” és a Civilegyetemen is előadtam ezeket a felfedezéseimet életem első „komoly” előadásaként, 45 évesen.
Addig sok problémám közül az egyik az volt, hogy nem mertem a gondolataimat megosztani senkivel sem.
Mit szólnak hozzá? Ki vagyok én? Ők sokkal jobbak, okosabbak. Én hol vagyok hozzájuk képest?
A beszélgetés sokszor nehezemre esett még akár baráti és családi körben is, mert remegett kezem-lábam a szerepléstől.
Aztán megfogalmaztam néhány írást az „asztalfióknak”, amelyeket később már egy-két barátomnak is meg mertem mutatni. De a beszéd még mindig nem az én műfajom volt.
A SENKIFÖLDJE, az a határsáv, ahol két különböző minőségű közeg találkozik.
Országok határán találkozunk legkézzelfoghatóbban ezzel a jelenséggel. De ott látható és megtapasztalható jelei is vannak. Némi szögesdrót és állami zászló elhelyezése máris megmutatja a szélességét ennek a sávnak.
De, ha nem országokról szól a mese, hanem rólam, akkor nekem mi ez a sáv, mit jelent?
A soSrom – mINT a NAPOKBAN KIDERÜLT – az, hogy ezen a sávon járjak ezentúl.
Itt nincs senkinek tulajdona, nem birtokolhatok, csak járhatok ide-oda rajta és szemlélődhetek előre-hátra jobbra-balra, köröskörül, fel-le.
Afféle határtalan gömbként létezem a SENKIFÖLDJÉN.
Vannak már tapasztalataim is.
Az egyik SENKIFÖLDJE nekem a TENGERPART, tudod ott, ahol a víz és homokos föveny összeér. A hullám kifut a partra, megnedvesíti a homokot, majd visszahúzódik és nyomában kivilágosodik a part. Itt az egyik pont az életemben, ahol jól érzem magam. A mai történetem is itt kezdődött.
Éjszaka volt, amikor a tenger morajlása kihívott ide. Valami olyan hang szólt hozzám ebből a morajlásból, aminek nem tudtam ellenállni. Csak vitt a lábam. Egyszer csak a Tejút és a Telihold fényében elértem a PARTra. Hosszú ködbevesző PARTSZAKASZ ez itt a talpam alatt, se eleje, se vége.
Olyan érzésem volt, hogy az a bizonyos hang, valamilyen találkára hív. Éreztem, hogy nem leszek egyedül rövidesen.
Egy friss fuvallat, libbentette meg, áttetsző lila szárimat.
Ebben a pillanatban egy sárgarigó egy gyönyörű dalt fújt bele az éjszakába. Ettől a tilulutól egyszerre megnyílt a keleti horizont és az első fénysugár végigfutott a tenger vizén egyenesen felém, majd felfutott lábszáramon. Majd beburkolta egész testem.
Ettől az érzéstől a boldogság aranyló folyama indult el ereimben.
Ekkor elindultam lassan a parton. Egy barlanghoz igyekeztem, melyet az áramló víz öblösített az évszázadok során, és ahonnan már visszahúzódott a dagály.
Az egyre magasabban járó Nappal egyidőben értem oda a bejáratához. De közben úgy éreztem, hogy valaki követ. Néha megálltam és figyeltem, de akkor nem hallottam a lépteket. Amikor újraindultam ő is megindult. Megálltam ő is megállt.
Ki lehet ez? Körbenéztem magam körül, de nem láttam mást csak az árnyékomat. Á, hát ő az!
Követ és most, hogy a Nap egyre feljebb jár ő egyre kisebb. A partoldalban érdekes mintázata van. Mindig más. Még hozzáadódik a párolgó víz árnyékának játéka is.
Izgalmas árnyék-mozi. Csak a talpunkkal érintkezünk. Közös pont az életünkben a FÖLD. Barlang falán aztán fenyegetően fölém hajol, és belesúgja a fülembe, most nagyobb vagyok, mint te. Egy kicsit megijedek, de aztán nevetve játékra csábít. Szakíts, ha tudsz! – mondja nekem. És nem tudok. Lépek, ő is lép. Megállok, ő is megáll. Úgy néz ki, mi már mindig együtt leszünk, ÉN ÉS AZ ÁRNYÉKOM.
Kilépve a barlangból a fejem tetejére érkezik a fény és egy pillanatra eltűnik az Árnyék. De aztán a délutánnal megint megnő és követ.
Most egy hirtelen ötlettől vezérelve rájövök, hogyan tudnék elszakadni tőle. Csak egy kicsit elrugaszkodom a Földtől, lám egy pillanatra bár, de sikerült a szakítás. Mind ketten megdöbbenünk a látványtól, hogy mégis van megoldás. De egyszeriben egy kis szomorúság is elönt mindkettőnket. Tudjuk, hogy ami most egy pillanatig volt csak érzékelhető, az később tovább is megmaradhat. A tartós szakadás, ha én úgy döntök, hogy végleg elszakadok a Földtől és a Lebegést választom.
És akkor nincs közös pont. Csak egymás látványa. Én föntről, ő lentről és köztünk az Üresség.
Ahogy ezen gondolkodom és megyek tovább Árnyékommal, egyszerre megint olyan érzésem van, hogy valaki itt van a közelemben. Árnyékom is tapasztalja ezt.
Eddig a földet néztem. Most felemelem a fejem és szemem meglátja az ÉLŐ FÉNYT. Neki nincs Árnyéka. Rájövök, hogy nekem is csak ő miatta van Árnyékom.
Arra is rádöbbenek, hogy már reggel is találkoztunk, csak én mást vártam, ezért nem vettem őt észre. Ezért találkoztam először az Árnyékommal.
Az ÉLŐ FÉNY is játékra hív. Azt mondja, hogy helyet cserél velem. Én Ő leszek és Ő Én.
A Fénynek belőlem kell áradni, hogy ne legyen Árnyékom - ez az igazság.
Ha pedig Árnyékom van, az azt jelenTi, hogy a Földön van még Szolgálatom, amihez néha a Fény, mely rajtam át is megtestesül, nyújt segítséget nekem és általam másoknak is.
