A törvény kapujában - elmélkedés Kafka születésnapján

A törvény kapuja előtt áll egy őr. Ehhez az őrhöz odamegy egy vidékről jött ember, és engedélyt kér, hogy beléphessen a kapun. 

Tíz éve, hogy OKJ-s bizonyítványom lett újságírásból az "Online médiával a megkülönböztetés ellen" képzésen. Tanulmányaim során az egyik feladat az újságírás és a törvények témájában való elmerülés volt. 

Annál velősebben és lényeretörőbben mint, ahogy Franz Kafka A törvény kapujában megfogalmazta, nem lehet jobban leírni, ahogy egy felelős szakma gyakorlásáig eljuthatunk. 

Így csak kicseréltem a vidéről jött ember, "ember" szavát az "újságíró"-ra, összesen 9-szer. 

Az eredeti mű:

Franz Kafka: A törvény kapujában

A törvény kapuja előtt áll egy őr. Ehhez az őrhöz odamegy egy vidékről jött ember, és engedélyt kér, hogy beléphessen a kapun. Az őr azonban azt mondja neki, hogy most nem engedélyezheti a belépést. Az ember töpreng, majd megkérdezi, hogy tehát akkor később léphet majd be? - Meglehet - mondja az őr -, most azonban nem. - Minthogy azonban a törvény kapuja, mint mindig, nyitva áll, és az őr arrébb megy, az ember előrehajol, hogy beleshessen a kapun. Amikor az őr ezt észreveszi, nevet, és így szól: - Ha ennyire csábít, hát kíséreld meg, és menj be tilalmam ellenére. De jegyezd meg: hatalmas vagyok. Pedig a legutolsó vagyok az őrök sorában. Teremről teremre őrök állnak, egyik hatalmasabb, mint a másik. Már a harmadik látványát én magam sem bírom elviselni. - Ilyen nehézségekre nem gondolt a vidékről jött ember, hiszen a törvénynek mindig, mindenki számára elérhetőnek kell lennie, gondolja, de ahogy most a bundás őrt jobban szemügyre veszi, nagy, hegyes orrát, keskeny, fekete, tatár szakállát, úgy határoz, hogy inkább várakozik, amíg meg nem kapja a belépésre az engedélyt. Az őr ad neki egy zsámolyt, és megengedi, hogy oldalt, a kapu közelében leülhessen. Ott ül napokig, évekig. Többször is megpróbál bejutni, és zaklatja az őrt kérdéseivel. Az őr gyakran veti alá kisebb kihallgatásnak, kérdezgeti a szülőföldjéről és sok minden másról, de ezek közömbös kérdések, amilyeneket a nagyurak tesznek fel, és végül mindig azt mondja neki, hogy még nem engedheti be.

Az ember, aki jól becsomagolt az útra, mindent felhasznál, legyen az bármennyire értékes is, hogy megvesztegesse az őrt. Az úgyszólván mindent elfogad tőle, de közben így beszél: - Csak azért fogadom el, hogy ne hidd, bármit is elmulasztottál. - Az ember hosszú éveken át szinte szakadatlanul csak az őrt figyeli. Megfeledkezik a többi őrről, és úgy véli, bebocsáttatásának egyetlen akadálya ez az első. Átkozza a szerencsétlen véletlent, az első esztendőkben gátlástalanul, hangosan, később, ahogy öregszik, már csak úgy magában dörmögve. Gyermeteggé válik, és mivel az őr évekig tartó tanulmányozása közben annak prémgallérjában még a bolhákat is felfedezte, még a bolhákat is megkéri, segítsenek neki, és térítsék jobb belátásra az őrt. Végezetül látása meggyengül, nem tudja, valóban sötétedik-e körülötte, vagy csak a szeme csalja meg. Most ugyan észrevesz a sötétségben valami fényt, mely kiolthatatlanul árad a törvény kapujából. Már nem él soká. Halála előtt az egész itt töltött idő minden tapasztalata azzá az egyetlen kérdéssé sűrűsödik össze a fejében, amelyet eddig még nem tett fel az őrnek. Magához inti őt, mert merevülő teste már nem tud felemelkedni. Az őrnek mélyen le kell hozzá hajolnia, mert a kettejük magasságának különbsége ugyancsak az ember rovására változott meg. - Most még mit akarsz megtudni? - kérdi az őr. - Telhetetlen vagy.

- De hát mindenki a törvény felé igyekszik - mondja az ember -, hogyan lehetséges, hogy ennyi év alatt rajtam kívül senki sem kért bebocsáttatást? - Az őr látja, hogy az ember már a végét járja, s hogy hallását elmúlóban még utolérje, ráordít: - Itt rajtad kívül senki be nem léphetett volna. Ezt a bejáratot csak a te számodra jelölték ki. Most megyek és bezárom.

Gáli József fordítása

Az újságírós változat

A törvény kapuja előtt áll egy őr. Ehhez az őrhöz odamegy egy vidékről jött újságíró, és engedélyt kér, hogy beléphessen a kapun. Az őr azonban azt mondja neki, hogy most nem engedélyezheti a belépést. Az újságíró töpreng, majd megkérdezi, hogy tehát akkor később léphet majd be? - Meglehet - mondja az őr -, most azonban nem. - Minthogy azonban a törvény kapuja, mint mindig, nyitva áll, és az őr arrébb megy, az újságíró előrehajol, hogy beleshessen a kapun. Amikor az őr ezt észreveszi, nevet, és így szól: - Ha ennyire csábít, hát kíséreld meg, és menj be tilalmam ellenére. De jegyezd meg: hatalmas vagyok. Pedig a legutolsó vagyok az őrök sorában. Teremről teremre őrök állnak, egyik hatalmasabb, mint a másik. Már a harmadik látványát én magam sem bírom elviselni. - Ilyen nehézségekre nem gondolt a vidékről jött újságíró, hiszen a törvénynek mindig, mindenki számára elérhetőnek kell lennie, gondolja, de ahogy most a bundás őrt jobban szemügyre veszi, nagy, hegyes orrát, keskeny, fekete, tatár szakállát, úgy határoz, hogy inkább várakozik, amíg meg nem kapja a belépésre az engedélyt. Az őr ad neki egy zsámolyt, és megengedi, hogy oldalt, a kapu közelében leülhessen. Ott ül napokig, évekig. Többször is megpróbál bejutni, és zaklatja az őrt kérdéseivel. Az őr gyakran veti alá kisebb kihallgatásnak, kérdezgeti a szülőföldjéről és sok minden másról, de ezek közömbös kérdések, amilyeneket a nagyurak tesznek fel, és végül mindig azt mondja neki, hogy még nem engedheti be.

Az újságíró, aki jól becsomagolt az útra, mindent felhasznál, legyen az bármennyire értékes is, hogy megvesztegesse az őrt. Az úgyszólván mindent elfogad tőle, de közben így beszél: - Csak azért fogadom el, hogy ne hidd, bármit is elmulasztottál. - Az újságíró hosszú éveken át szinte szakadatlanul csak az őrt figyeli. Megfeledkezik a többi őrről, és úgy véli, bebocsáttatásának egyetlen akadálya ez az első. Átkozza a szerencsétlen véletlent, az első esztendőkben gátlástalanul, hangosan, később, ahogy öregszik, már csak úgy magában dörmögve. Gyermeteggé válik, és mivel az őr évekig tartó tanulmányozása közben annak prémgallérjában még a bolhákat is felfedezte, még a bolhákat is megkéri, segítsenek neki, és térítsék jobb belátásra az őrt. Végezetül látása meggyengül, nem tudja, valóban sötétedik-e körülötte, vagy csak a szeme csalja meg. Most ugyan észrevesz a sötétségben valami fényt, mely kiolthatatlanul árad a törvény kapujából. Már nem él soká. Halála előtt az egész itt töltött idő minden tapasztalata azzá az egyetlen kérdéssé sűrűsödik össze a fejében, amelyet eddig még nem tett fel az őrnek. Magához inti őt, mert merevülő teste már nem tud felemelkedni. Az őrnek mélyen le kell hozzá hajolnia, mert a kettejük magasságának különbsége ugyancsak az újságíró rovására változott meg. - Most még mit akarsz megtudni? - kérdi az őr. - Telhetetlen vagy.

- De hát mindenki a törvény felé igyekszik - mondja az újságíró -, hogyan lehetséges, hogy ennyi év alatt rajtam kívül senki sem kért bebocsáttatást? - Az őr látja, hogy az újságíró már a végét járja, s hogy hallását elmúlóban még utolérje, ráordít: - Itt rajtad kívül senki be nem léphetett volna. Ezt a bejáratot csak a te számodra jelölték ki. Most megyek és bezárom.

De kinek-kinek tetszése szerint ki lehet cseréni az "ember" szót, "pedagógus"-ra, "orvos"-ra, "ügyvéd"-re, "mérnök"-re, "kétkezi munkás"-ra, "mezőgazdaságban dolgozó idénymunkás"-ra, "munkanélküli"-re, "rokkantnyugdíjasból 2007-ben visszaminősített rokkantellátott"-ra,  "diák"-ra, vagy éppenséggel "politikus"-ra, stb.  

Csak a cserekor ügyelni kell a "a" ill. "az" névelő cseréjére is.😄

 

 

A mai nap hívószava: Remete - avagy a remeteség nem magányos műfaj

Ma reggel egy esszét küldött át nekem az egyik barátunk, A KŐ NYÍLHEGY A TESTVÉRED TENYERÉBEN (HENRY DAVID THOREAU NYOMÁBAN) címmel.

Ebben az írásban a Thoreau életrajzát finomítgató  Laura Dassow Walls - Henry David Thoreau: A Life  című könyvét elemzi ISZTRAY SIMON (1975).

Thoreau remeteségének két évéről is szó esik, mi szerint az nem is igazán volt remeteség, mert hát Walden nem is volt olyan messze a várostól, ahová egyébként vissza-visszajárt és ahonnan őt rendre meg-meglátogatták ismerősök, rokonok.

(Ha magam egyszer elmennék remetének, a Walden lenne az egyik könyv, amit magammal vinnék a rejtekhelyemre. Úgy 15 éve a fiamnak jegyzeteltem ki egy dolgozatához, miközben minden mondata lenyűgözött.)

Erről aztán eszembe jutott egy másik remetékről szóló írás, Hesse: Gyóntatóatyája, ami éppen akkor talált meg, amikor megpróbálkoztam a világtól  elzárkózni egy kicsikét.

"Az elmúlt évben már nyár közepére elfáradtam. Emberkerülő remete szerettem volna lenni. De mihelyst ezt így kimondtam, az összes olyan ismerősöm megtalált, akinek szörnyűbbnél szörnyűbb, megoldásért kiáltó életproblémái voltak. Minden napra volt egy-két ilyen történet."

Ekkor jött az a gondolatom, ahogy kimondja az ember, hogy elvonulna egy kicsit, szeretne egyedül lenni, valószínű létrejön körülötte egy olyan "foszforeszkáló aura", amit csak az lát meg, akinek hatalmas megoldhatatlan problémái vannak az ismerősök, rokonok, barátok, de még azaddig ismretlenek előtt is.

Majd eszembe jutott, hogy az apukám éppen egy ilyen állapotában lehetett, amikor vett egy telket magának "Rio de Rákoskerten", Budapest leutolsó utcájában, hogy ott egy homokbánya mélyét feltöltse a mellette levő domb lépcsősítésével, és azt termő gyümölcsös kertté alakítsa. 

Mindezt szinte egy ásóval/csákánnyal/lapáttal/vödörrel. Gyerekként az öcsémmel még én is rudostam  lábbal a homokot a dombtetőről a gödörbe. 

Végül is a helyet csak a maga számára tette élhetővé. Az anyukám sohasem akart kint lenni a kényelmetlenségek miatt. 

Amikor tizenévekkel később a dombból lépcső és a gödörböl termőföld lett, a sárgabarack- , a cseresznye- és meggyfák, ribizlibokrok is termőre fordultak, rajta kaptam őt, hogy ott ül a domboldal egyik lépcsőfokán, és csak nézelődik hosszú órákon át. Néha a vad nyári viharokat is innen vezényelte végig. 

Egy kis hetvenkedés címmel írtam is neki erről egy szösszenetet a hetvenedik születésnapjára.

Később az unokáit ide hordta ki, ahol nagyon jól elvoltak. Megtanulták az összes kerti munkát tőle. Most, hogy már saját kertjük/házuk is van, hasznát veszik a megannyi tudománynak, amit ott sajátítottak el.

Ács nagybátyja is kapott itt helyet az ácsszerszámaival, hogy a nyugdíj után, a sokbeszédű felesége elől ide menekülhessen, hetente többször is.

Apukám nyugdíjasént szimbólikusan itt bélyegzett reggel hétkor, a telek sarkán, szinte minden nap, a Ganz-porta helyett, és vitte a friss sajtót a szomszédainak az újságkihordók helyett. 

Aztán mérnöki módon készített itt meggy- és ribizlibort műanyag kannákban - konzervdobozok vizén átvezetett csöveken átpöfögtetve a fejlődő gázokat -, a mezőgazdaságban járatos szomszédai megrökönyödésére, később elismerésére.

Fifi papa a nagy francia forralom évforulóján (július 14.) lenne 94 éves, és már 9 éve, hogy elment egy combnyaktörés után, Ő nekünk a Rákoskerti Remete.

Nagyanyáim keresztneve Erzsébet és Mária volt...

Apai nagyanyám keresztneve Erzsébet, anyai nagyanyámé pedig Mária – érdekes párhuzam ez a bibliai nevekkel az életemben.

Nemrég örököltem meg egy családi haláleset kapcsán a TÜKRÖT.

A nagymama nászajándékba kapta műbútorasztalos József fivérétől (Jézus nevelőapjától kapta nevét), aki kitántorgott Dél-Amerikába, majd eltűnt az őseredőben. Ő volt az, aki saját kezével faragta rá a két zuhanásban levő halacskát, mintha már akkor tudta volna, hogy unokája - akié majd később lesz a tükör - a Halak jegyében fog megszületni és állította a két halacska közé az ellipszis tükröt, mely az évek során, néhány helyen megvakult. Alatta kis fiókocska, melyben őrizhette azokat a leveleket, melyeket a marcona, pallér, István nagyapám írhatott neki, míg a frigy megköttetett Isten előtt.(Az első vértanú szentünkről kapta nevét, akinek a megkövezésekor Pál őrizte a megkövezők köpenyét, majd indult el azon a bizonyos pálfordulós, damaszkuszi úton)

Ebben a tükörben nézem ma végig az arcaimat.

Látom a babát, aki mindig mosolyog mióta megszületett, aztán az első apai pofontól való elkeseredést (legyen a gyerekről egy sírós kép is). S attól kezdve semelyik arc nem tetszik. Mindig van valami zavaró, valami hazug, valami álságos, valami beteg, az egészben. Pedig volt minden. Iskola vége, szerelem, házasság, gyerekek, ünnepek, és mégis. Valami nagyon mélységesen mélyen meghúzódó bánat van minden arcban, ami megjelenik.

Az utolsó, egy egészen más arc, amit eddigi 48 évemben végig szemlélhettem.

Egy CSÖRGŐSAPKÁS BOLOND tükörrel a kezében. Néz rám és mutatja, hogy nézzek az ő tükrébe. És íme ott is ő van. Igen, ő az igazi arcom. Bátran belemosolygok az ő tükrébe és ő hetykén visszamosolyog. És csörgősapkánk csilingel közben.

Most már végignézek magamon és mindent megtalálok, ami egy BOLOND kelléke lehet. Ez az a gúnya, amit szívesen viselek. Minden szín (szivárvány összes színe) rajta van, amivel azonosulni tudok.

Most távolról figyelem a tükröt. És most meglátom a foncsor hiányosságai közt a lényeget, mely eddig is ott volt csak én nem vettem észre, mert a fókuszomban nem a tükörfelülete volt eddig. A valóság és illúzió közti határvonal ez.

Kirajzolódik a mintázatban egy kislány képe, aki artista lehet talán. Egy vékony kötélen imbolyog a két part között, jobb kezében egy ernyő az egyensúly miatt.

Ő én vagyok, talán 10 éves koromban? Lehet, hogy akkor képeződött a TÜKÖRRE, amikor egy gyerekes botorságomért kemény atyai fenyítést elszenvedve, még az életemtől is meg akartam válni.

Az első szó, ami eszembe jutott ekkor, a ZUHANÁS.

Aztán egy másfél éves kori lázálom. A Lánchíd láncain négykézláb megyek, Pestről Budára és alattam nincs híd, csak a hömpölygő áradat. Hideg van és még jégtáblákat is látok rohanni lefelé a Dunán.

Aztán eszembe jut, hogy Fülöp vezetéknevű, anyai dédnagyapám, a simára borotvált fejű, nefelejcskék-szemű, talán erről a hídról ugrott a zavaros vízbe a kilátástalanság elől a világégés alatt.

A TÜKÖRBEN minden egyszerre látszik.

Leginkább a menekülés. Mindenki menekül és nem mer belenézni a TÜKÖRBE.

És valóban én is eddig menekültem, minden elől – a felelősség elől leginkább. Egy éve a menekülés átváltott zuhanásba és lekerültem életem leges-legmélyebb pontjára. A gödör mélyén, nem bírtam még lábra állni sem. Minden biztos pont eltűnni látszott. A sötétben, az amúgy rossz hallásom megváltozott. Meghallottam olyan hangokat, amikre eddig nem volt fülem. Először csak csupa agresszív, követelődző hang ütötte meg fülemet.

Majd Húsvét előtti Nagypénteken, a süvítő fülzúgás határán egy apró harangocska hangját hallottam. Már délben elmentek ugyan a harangok, hogy másnap délben visszajöjjenek, de én félúton, éjfélkor hallottam meg azt az egyet.

Akkor abban az éjféli órában végigjártam együtt Jézussal a keresztutat.

Reggel az első napsugárral együtt, az a gondolatom támadt, hogy felhagyok a meneküléssel.

Odamegyek, ahová a FÉNY vezet ezen túl.

Azóta elérkeztem a határpontok és -vonalak birodalmába és ott tanulmányozom a FÉNY természetét.

Azóta társaim is vannak ebben a munkában, akiket testvéreimként szeretek.

Ezt a képességemet Antalffyságom Remete Szent Antaljának köszönhetem, kire most Pünkösdkor találtam rá.

A MÉLYPONT, Jézus KERESZTÚTJA, a FÉNY útja, István VÉRTANÚSÁGA, Pál damaszkuszi útján a FORDULAT, Antal TESTVÉRI SZERETETE ezen a napon, Erzsébet napján (ki Keresztelő Szent Jánosnak adott életet, és aki előképe volt a FÉNY eljövetelének) nekem a TÜKÖRBEN megmutatta, hogy vállalnom kell magam a SEBEIMMEL együtt.

Hogy ott leszek majd a legerősebb, ahol eltörtem egykor.

 (Ezt a tükör-meditációmat 17 éve, 2004. november 19-én, Erzsébet napon írtam.)

FelhőPegazus

A beígért nagy hideg előtti napokban éppen vásárlásból hazafelé tartva elhagytam a Margaréta játszótér sarkát és éreztem, hogy a Medgyaszay-házak felől szárnysuhogás szerű szél támadt, majd feltekintettem az égre és megpillantottam a FelhőPegazus félprofilját. 

Hazaérve rögvest megtükröztem e profilt majd tovább és továbbtükröztem telhetetlenül. 

Különös űrhajóvá lett a ház, melyet immár két pegazus szárnya tartott az ég kékjében. 

Majd a tükrök-tükrében továbbsokszorozódva elhozták nekem egy új korszak igéretét, amelynek megfigyeléseit írom-rajzolom-fotózom ezentúl, nap-napután?!

Lám haikuja is lett egyből e látványnak.

felhőpegazus

újidők ihletének 

szép igérete

Pegazus (főnév, tulajdonnév)

1. Szárnyas ló a görög mitológiában.

Pegazusnak sok kalandban volt része a görög istenek között. Pegazus apja a tenger istene volt. A monda szerint Pegazuson lovagolva törnek a költők az ég és ihlet felé.

2. Csillagászat: Csillagkép az északi égbolton.

Pegazus szomszédai többek között az Andromeda, Halak és a Vízöntő csillagkép. A Pegazus fényesebb csillagokból áll, ezért trapéz alakjáról könnyű felismerni.

Eredet 

Pegazus görög: Pegaszosz (Pegazus) - pihasszasz („villám”)

 

Jupiter - Szaturnusz együttállás

Gyóntatóatya Symbolonja

Egyik este kezembe került egy, már több éve nem olvasott könyv. Felcsaptam találomra, és mit ad Isten, ez a cím jelent meg: A gyóntatóatya. Hermann Hesse második életrajza az Üveggyöngyjátékból.

A két főszereplő két sivatagban élő remete. Ez felidézte bennem Remete Szent Antal és Remete Szent Pál sivatagi találkozásának történetét. Ideidézem egy korábban készült haiku-kalligráfiámat erről a nevezetes találkozásról.

A főszereplője Josephus Famulus (beszélő nevek, a Josephus jelentése: Isten gyarapítson, a Famulus: szolga, tanítvány). A kereszténység hajnalán, Gáza vidékén játszódik. Josephus a remeték életét éli, és idővel ismert gyóntatóvá válik, akihez messze földről is jönnek emberek. Ő meghallgatja őket, testvéri meghallgatásával könnyít a terhükön, és ezáltal segít bűneik hordozásában, majd elmondja velük a Miatyánkot, és homlokon csókolja őket. Nem korhol, nem ró ki vezeklést – nem igazi gyónás ez, inkább testvéri meghallgatás és együttérzés. Majd eljön a pillanat, amikor nem képes többé senki gyónását meghallgatni. Lelki válságba és kétségbeesésbe kerül. Hall egy híres, nála idősebb gyóntatóról, Dion Pugilról (név jelentése: Isteni boxerkutya) és elhatározza, hogy megkeresi, mert képtelen tovább folytatni a maga választotta hivatását, kiégettnek érzi magát. Elhagyja a remetelakot, és elindul, hogy megkeresse a másként gyóntató Diont. Ő korhol, fedd, tanácsokat osztogat, vezeklést ró ki, és ez reményt kelt Josephusban. Talán megtalálja nála a szükséges lelki segítséget.

Útja során egy idős remetével találkozik, nem tudva róla, hogy ő Dion, s arról sem, hogy ő is éppen hivatásának mélypontjára jutott. Dion is azért indult el, hogy megkeresse a híres gyóntatót, Josephus Famulust, hogy bevallja neki nyomorúságát, vigaszt és erősítést kapjon tőle. Amikor rádöbben, hogy akivel találkozott, az, akit keres, aki szintén menekülőben van hivatása terhei elől, s akinek még rosszabbul megy a sora, mint az övé, akkor először csalódást érez. „Mihez kezd, ha megtudja, hogy az az ember, akibe reményét vetette, éppúgy kétségek között vergődő ember?” De válasza hamar megérkezik: „Isten küldte őt nekem, hogy megismerjem és meggyógyítsam, s vele együtt magamat.” Megérti, hogy „A kétségbeesést Isten nem azért küldi az emberre, hogy megölje, hanem azért, hogy új életre ébressze.”

Dion meghallgatja Josephus gyónását, s nem tesz mást vele, mint amit egyébként Josephus szokott a hozzá fordulókkal. Homlokon csókolja, majd maga mellé veszi, és hagyja, hogy segítsen neki ügyes-bajos dolgai végzésében. Josephus egyre többször odaül, és hallgatja, hogyan gyóntat Dion. Néha aztán helyettesíti a gyóntatásban, így szépen lassan Dion Josephust is, és persze önmagát is visszavezeti hivatásához.

Később Josephus temeti el Diont, sírjára egy pálmafát ültetet, és megéri azt az évet, amikor a fa meghozza első gyümölcsét…

A Csak Könyvek portálon találtam F. Rácz Tünde tollából az Üveggyöngyjáték – A gyóntatóatya-életrajza ajánlójának utolsó mondatára:

„Ezt a novellát adom a mentálhigiéné szakos hallgatóimnak búcsúajándékul. Ennél többet nemigen taníthatok nekik…”

Három erő eredője nyíróerő-ábra

A pandémia közepén kádülőkénk lábának műanyag csavarkája a leggyengébb pontján elnyíródott, ahogy nekifeszült a kád oldalának, amikor ráültem zuhanyozás közben.

Három erő eredője nyíróerő-ábra, mondta anno - raccsolva ráadásul (hájom ejő ejedője - heujéka-heujéka - níjóejő-ábja) - az egyik statika-mechanika tanár a Kandó főiskola erősáramú karán - ez jutott eszembe a régi műszaki múltamból.




Eszembe jutott az is, hogy ilyen leggyengébb pontja van a háromszögletű műanyag vonalzóknak is, kb. 10,3 centiméternél törik el mindegyik. A poláris fény bizonyítási módszerrel megmutatható e pont is.

MekkMester Barácsbolt a Böszörményi úton

Egy ilyen kis csavar miatt egy egész ülőkét nem szívesen cserél le újabbra az ember lánya, hát még a fia.
Ilyen szabálytalan/szabványtalan műanyag csavar meg sehol nem kapható.
A ragasztás pedig mit sem ért.

Egy facsavarral összefogatni a két részt, ez a megoldás… - gondoltam.

De nem lévén használható fúró- és csavarozó gépünk itthon és a szemünk sem a régi, elindultunk egy hirtelen ötlettől vezérelve és felkerestük a MekkMester Barkácsboltot a Böszörményi úton.

Most a pandémia idején figyeltem fel rá, hogy komoly férfi-emberek állnak kígyózó sorokban, 1,5 méteres távolságra egymástól a kicsinyke-kis bolt előtt.

Korábban azt gondoltam, hogy csak barkácsgép-kölcsönzéssel foglalkoznak, néha ugyan hólapát és cirokseprű is volt kitámasztva az ajtó mellé. (A cirokseprűből mondjuk gondolhattam volna, hogy a boszorkányos ügyességű nőnemű ezermesterekre is számítanak.)

Ma legnagyobb meglepetésünkre, belépve láttunk, hogy “igazi férfi-bolt” ez, amiben a világon minden kapható, amire egy ezermesternek szüksége lehet.

Előadtuk a “Zurammal” a kádülőke-láb csavarjának problémáját a két kreatív fiatalembernek, akik fel is tették a kérdést, hogy mi is a funkciója a csavarnak, majd ugyanazt a megoldást kínálták fel, amit magam is kiokkumláltam a minap. 

Egy facsavarral összefogatni a két részt...

Csak ők kivitelezni is tudták, míg mi megvettük a kenyeret a Bake my Day - Péknél, és a hétvégi ebédhez a húsféléket a Balogi Tradicionális Húsáruházban.

Igazán gömbölyű lett a világ mára a számunkra e két fiatalember tette nyomán.

Te "JóÉg! - Hétköznapi pár filmajánló majd álom és álomfejtés

Lassan másfél hónapja  nyugdíjas vagyok... Már-már azt gondoltam, nem érem meg, annyiszor emelték a nyugdíjkorhatárt... A végére a testi korlátaimmal, a látásom és a hallásom egyre romló állapotával is szembe kellett néznem. Számot vetettem eddig felhalmozott szellemi-lelki értékeimmel és ennek kapcsán gondolkodtam el, hogy mit kezdek a hátralevő évéimben magammal és az egyre csökknő képességeimmel. A helyzetjelentést megosztottam a családommal és néhány barátommal.

Ezt olvasva egy barátnőm írta, hogy:

"Neked ajánlom, mert te szereted rajtam kívül még nagy mennyiségben mindenféle, akár félelmetesnek is tartható filmeket fogyasztani: van egy szerintem nagyon jó film, amit érdemes megnézni, akár árnyékmunkának is. 

Egy disztópia (negatív utópia, antiutópia, ellenutópia), ezért alapjában lehangoló, így inkább nem verem nagydobra, de szerintem nagyon költői módon és szinte szépen, lélekemelően írták meg ezt a disztópiát (nem hollywood, német-angol-svéd-dán film). 

A címe Perfect Sense (magyarul Hétköznapi pár - ettől mindenki szerelmes filmet sejt, hát óriásit csalódik, aki ezért kattint rá), 2011-ben készült, és nagyjából arról szól, hogy az emberiség járványszerűen, de mégsem kimutatható járványban, fokozatosan elveszíti az érzékeit. De mindezt nagyon allegorikusan teszi a film, jól rámutatva arra, hogy milyen érzelmek munkálkodnak az egyes érzékeink mögött...  Én kétszer is megnéztem, annyira tetszett.

Az csak nem várt slusszpoén, hogy a szagláselvesztés az első - ami a COVID egyik fő tünete."

 A film itt látható.

Már régóta nem félek ezektől a témáktól, inkább szembe nézek velük. Így hát én is kétszer néztem meg, másodszorra a "Zurammal" együtt. 

Láss csodát, másodszorra megpillantottam egy képi beállításban, egy nagyon fontos szimólumot, s vele a film spirituális üzenetét is dekódoltam magamnak.

A szerelmeskedés után a férfi a nőre, a nő az ég felé tekint a végső elsötétedés előtti pillanatban.

Majd futnak az utolsó képsorok,  vakok vezetik egymást át a síneken, a szerelmes pár is már-már vakon talál egymásra. 

A narráció szövege:

"Az legrosszabbra készülnek, de a legjobbat remélik.

Az igazán fontosra fókuszálnak, a “zsíron és liszten túl”.

...

Iskolapadban ülő gyerekeknek vetítenek képeket:

"Úgy gondoltunk a jégkorszakra mint, ami lassan következett be. A gleccserek terjeszkedtek...A hőmérséklet fokozatosan csökkent...

De nemrégiben teljes mamutokat fedeztek fel, a gyomruk tele volt emésztetlen fűvel. 

Villámcsapásként sújthatot le rájuk a hideg. 

Így ereszkedett a sötétség is a világra.

De előtte volt egy világos pillanat.

Az emberek temporális lebenyeinek* közös rezdülése. Az élet értelmének mély élvezete.

Egymás érintésének heves vágya uralkodott el, melegség, megértés, elfogadás, megbocsátás, szerelem.

Most sötét van, de érzik egymás lehelletét, és mindent tudnak, amit tudniuk kell.

Csókolóznak, érzik egymás könnyeit az arcukon. Ha még van olyan, aki látja őket, olyanok, mint az átlagos szerelmesek. 

Megfeledkezni a körülöttünk lévő világról. És az élet megy tovább. Így..."

*Halántéklebeny(temporális lebeny)- ebből kettő van, három részre osztható: felső rész, ami a hallás funkcióját szolgálja, a középső és alsó rész pedig a látás asszociációs területei (részben).

......

Így hát a felfelé tekintés hozza meg számomra nap-nap után a választ a kérdéseimre?! 

A nagyon fontos, a nagyon nagy és a nagyon kicsi dolgok szemmel nem láthatók és füllel nem hallhatók. 

Ennek szellemében élem napjaimat mostmár nyugdíjasként:

Ha kinyitom a szemem reggel, a fehér plafont nézve egy fekete foltot látok. Külön-külön egyik ill. másik szemmel is, de együtt is. Egy idő után elmúlik a jelenség. Lehet, hogy ez nem szemprobléma, csak oda vetül ki fekete folt formájában a "valami"?

Ma reggelre felvillant egy felirat ennek a feketelyuknak a közepén. Fókuszáltam rá egy jóideig. 

"JóÉg!"

Lehet, hogy egy neuron jelvevőként működött és valamilyen jelvivő frekvencián ez a jelsorozat volt itt a közelben.

Te “JóÉg!” 😎

A Fehér bot napján - október 15-én.

u.i.

A kozmikus tojás meditációmban már láttam ezt a kettős arcot, csak ott horizontális állásban, a profil múltba réved, a teljes arc ránk néz/belénk lát.