VersMeditációk 1.0 - Szöllősi Mátyás a Szabad c. új verseskötetéből válogatva

Szöllősi Mátyás a Szabad c. új verseskötetéből válogatva

Új sorozatot indítok útjára immár a meditációk “direktorijában”. A kép- és filmmeditációk után most a verseken sor tehát. Hagyom, hogy hassanak rám a bennük lévő képek és gondolatok, hogy teljességükkel megszólítsák az érzékszerveimet. 

Az érzékszervek száma nálam ötnél több, így a  látáson-halláson-szagláson-ízlelésen-tapintáson túlról is hozok majd érzeteket egy-egy versről.

“Látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás – eddig ismerős. S most jönnek az újdonságok: mint például a nappal és az éjszaka közti különbség érzékelése (ezért a tobozmirigy a felelős, mely a homlokunk és a fejtetőnk középvonalának metszéspontjában található); a következő az egyensúlyérzékelés, amely a fülben van a hangérzékelés mellett; majd a másik nem érzékelése – ferromon receptorokkal. A következő érzékszerveink már nehezebben tetten érhetők, de fontosak lehetnek: az intuíció és a telepátia. Ha jól számolom, ez pont tíz, duplája annak, amiről addig tudomásom volt.” (Talita.hu: Képmeditáció a Fehérbot napján) 

"Isten a mi szemünkön keresztül tekint végtelen Önmagának arra a részére, ami általunk is látható." (Szász Ilma)

ezt a gondolatot terjeszteném ki az összes érzékszervünkre is.

"Isten a mi érzékszerveinken keresztül érzékeli végtelen Önmagának azon érzékeléseit, amely általtunk is érzékelhető."

Az elmúlt napokban Szöllősi Mátyás a vele készült e-mail interjú kapcsán kért fel, hogy írjak valami igazán szubjektvat a Szabad c. verseskötetéről. 

(“…írnál-e az új kötetről? Akár egy rövidet, benyomások, érzések, személyes napló, ilyesmire gondolok. Ami belülről jön.”)

Így jött az ötlet a VersMeditációra.

“Az életben minden a véletlen és a szükségszerűség gyümölcse” - mondta Démokritosz.

Időnként én is a véletlenre bízom magam, így találomra felnyitom könyvet, és ott ahol éppen megadja magát, azzal a verssel kezdem a meditációt.

90. oldal

Árapály

“Hatóránként változik benned minden.

Pont úgy jön, akár az apály, dagály,...”

Az én paradigmaváltó filmemben már egyszer láttam ezt a jelenséget Szent Mihály napján a Mont Saint Michelen. 

A film az ökofilozófus Fjitrof Capra Fordulópont című könyvéből készült. A címe: Szellemi barangolás. A rendező (a testvér) Brent Capra, az operatőr Karl Cases, és a zeneszerző Philip Glass egységében tökéletes munkát végzett. A történet három ember találkozását mondja el, akikben az a közös, hogy életük válságos periódusában, egy időben, a Mont Saint Michel középkori kolostorszigeten (Victor Hugo szerint az óceán piramisa) vannak, ahol az északi féltekén a legnagyobb a dagály és az apály közötti különbség.) Korábban írtam is a filmről egy elmélkedést.

“…nem lehet tudni, melyik van épp,

és tenni ellene csak úgy, ha vársz,

mert hátha megtörténik majd a meglepő,

de lehet hogy csak üres illat,

fölösleges remény marad, játszani azzal,

ami alig volt a te meg ő,

a szabad-nem szabad. …”

Így VersMeditációmhoz már Philip Glass zenéje is évek óta rendelkezésemre áll. 

Csak az intuíciómra hagyatkozva, a film képi hátterét adó Mont Saint Michel kolostorszigetté kell váljak, “aki” apálykor kifut a partra és félszigetté lesz.

A tenger hullámaiban a nőies ferromon receptoraim pedig megüzenenik, hogy a sátánt a hatalmas pallosával a pokolba visszakényszerítő férfias Napangyal - Szent Mihály - ott áll a kolostorsziget/félsziget határán és várja, hogy a dagályom alaposan megmossa a lábát és  végigsúrolja a partot. (Az arkangyali lábmosásban a gyarló emberről rátapadt eredendő bűnöktől való végső megszabadulást érzem.) 

“...Nem hitted, de tényleg úgy vagy, mint a víz,

ami hányódik, önmagába néz, rárakódnak

hullámai magára, rá, mindenhová és

brutálisan szépek nem múló vágyai….”

Máris érzem a tenger sós illatát, hallom a tyúk-nagyságú sirályok sivítását, a két árapály közt kiserkenő füvet legelő bárányok bégetését.

 

Tobozmirigyem bekötött szemmel is érzékeli az éjszaka és nappal közötti ködszerű átmenetet.

“…Telítődsz. Várakozás közben mindig

úgy hiszed, hogy a következő hatóra, 

ha súlyos is ugyan, mégis szelíd lesz,

de persze nem, nem lehet szelíd…”.

Az esti tengerparton hanyatt fekve látom a Hold valamennyi fázisát az égen, az Újholdtól a Teliholdig és vissza tizenháromszor egy évben.

Csipkerózsika, a triszkaidekafóbiás matriarhárus-patriarhátus váltás meséje ötlik fel bennem, a tizenkét teríték (Napciklus) és a meghívandó tizenhárom javasasszony (Holdciklus) összeférhetetlenségével.

“...Szénszínű felhő a magány, tömör és precíz.

Hatóránként változik benned minden.

Pont úgy jön, akár az apály, dagály,

nem lehet tudni, melyik van épp.

Ha innen nézed, mindkét felszín ég,

közöttünk pedig már semmi sincsen….”

A folyamatosan változó part - nekem a “senkiföldje” - szárazföld és víz határa mely végső szellemi lakóhelyem immár. 

…Hatóránként változik benned minden.

Apály, dagály, Nem tudni, melyik van épp.

Aggaszt, ahogyan változik a víz, a mély,

hisz nem lehetne már megszökni innen.”

Erre a sziget mivoltomat körülölelő, hatóránkénti lüktető szinuszhullám-szerű áramlásra kell ráfeküdnöm,  és...

...csak LENNI.

Időtlen kettős hélix mintázatban fénysebességgel száguldani át az univerzumon az isteni természet törvényei szerint. 

Tudomásul venni, hogy ez már az örökkévalóságig így lesz. 

„Te nem az univerzumban vagy, hanem az univerzum vagy, annak is belső része. Végső soron nem egy személy vagy, hanem egy fókuszpont, ahol az univerzum tudatosítja önmagát.” – Eckhart Tolle

…s ez jó lesz így!

 

Egy arra járó osztrigahalászhajóról zene szól. Sting énekli, hogy Szentmihályon presszó lesz…,- ahogy ezt egy ideje majd’ minden magyar így hall félre. 

Küldök hát egy S.O.S.-t - Szentmihályon presszó lesz...

Ez a zene visszahoz a szombat hajnali valóságba a VersMeditációból.

2022.11.19.

Antalffy Yvette

Folyt. köv. egy új VersMeditációval jövő héten…

SENKIFÖLDJE 2.0 - avagy egy kis meditáció az árnyékról

A SENKIFÖLDJE az a határsáv, ahol két különböző minőségű közeg találkozik.

Országok határán találkozunk legkézzelfoghatóbban ezzel a jelenséggel. De ott látható és megtapasztalható jelei is vannak. Némi szögesdrót és állami zászló elhelyezése máris megmutatja a szélességét ennek a sávnak.

De, ha nem országokról szól a mese, hanem rólam, akkor nekem mi ez a sáv, mit jelent? 

A SOSROM – MINT A NAPOKBAN KIDERÜLT – AZ, HOGY EZEN A SÁVON JÁRJAK EZENTÚL.  

Itt nincs senkinek tulajdona, nem birtokolhatok, csak járhatok ide-oda rajta és szemlélődhetek előre-hátra jobbra-balra, köröskörül, fel-le. 

Afféle határtalan gömbként létezem a SENKIFÖLDJÉN.

Vannak már tapasztalataim is.

Az egyik SENKIFÖLDJE nekem a TENGERPART, tudod ott, ahol a víz és homokos föveny összeér. A hullám kifut a partra, megnedvesíti a homokot, majd visszahúzódik és nyomában kivilágosodik a part. Itt az egyik pont az életemben, ahol jól érzem magam. A mai történetem is itt kezdődött.

Éjszaka volt, amikor a tenger morajlása kihívott ide. Valami olyan hang szólt hozzám ebből a morajlásból, aminek nem tudtam ellenállni. Csak vitt a lábam. Egyszer csak a TEJÚT és a TELIHOLD fényében elértem a PARTRA.  Hosszú ködbevesző PARTSZAKASZ ez itt a talpam alatt, se eleje, se vége.

Olyan érzésem volt, hogy az a bizonyos hang, valamilyen találkára hív. Éreztem, hogy nem leszek egyedül rövidesen. 

Egy friss fuvallat, libbentette meg, áttetsző lila szárimat. 

Ebben a pillanatban egy sárgarigó egy gyönyörű dalt fújt bele az éjszakába. Ettől a tilulutól egyszerre megnyílt a keleti horizont és az első fénysugár végigfutott a tenger vizén egyenesen felém, majd felfutott lábszáramon. Majd beburkolta egész testem.

Ettől az érzéstől a BOLDOGSÁG aranyló folyama indult el ereimben. 

Ekkor elindultam lassan a parton. Egy barlanghoz igyekeztem, melyet az áramló víz öblösített az évszázadok során, és ahonnan már visszahúzódott a dagály. 

Az egyre magasabban járó Nappal egyidőben értem oda a bejáratához. De közben úgy éreztem, hogy valaki követ. Néha megálltam és figyeltem, de akkor nem hallottam a lépteket. Amikor újraindultam ő is megindult. Megálltam ő is megállt.

Ki lehet ez? Körbenéztem magam körül, de nem láttam mást csak az ÁRNYÉKOMAT. Á, hát ő az!

Követ és most, hogy a Nap egyre feljebb jár ő egyre kisebb. A partoldalban érdekes mintázata van. Mindig más.  Még hozzáadódik a párolgó víz árnyékának játéka is.

Izgalmas árnyék-mozi. Csak a talpunkkal érintkezünk. Közös pont az életünkben a FÖLD.  Barlang falán aztán fenyegetően fölém hajol, és belesúgja a fülembe, most nagyobb vagyok, mint te. Egy kicsit megijedek, de aztán nevetve játékra csábít. Szakíts, ha tudsz! – mondja nekem. És nem tudok. Lépek, ő is lép. Megállok, ő is megáll.  Úgy néz ki, mi már mindig együtt leszünk, ÉN ÉS AZ ÁRNYÉKOM. 

Kilépve a barlangból a fejem tetejére érkezik a FÉNY és egy pillanatra eltűnik az ÁRNYÉK. De aztán a délutánnal megint megnő és követ.  

Most egy hirtelen ötlettől vezérelve rájövök, hogyan tudnék elszakadni tőle. Csak egy kicsit elrugaszkodom a Földtől, lám egy pillanatra bár, de sikerült a szakítás.  Mind ketten megdöbbenünk a látványtól, hogy mégis van megoldás. De egyszeriben egy kis szomorúság is elönt mindkettőnket. Tudjuk, hogy ami most egy pillanatig  volt csak érzékelhető, az később tovább is megmaradhat. A tartós szakadás, ha én úgy döntök, hogy végleg elszakadok a Földtől és a Lebegést választom. 

És akkor nincs közös pont. Csak egymás látványa. Én föntről, ő lentről és köztünk az ÜRESSÉG.  

Ahogy ezen gondolkodom és megyek tovább Árnyékommal, egyszerre megint olyan érzésem van, hogy valaki itt van a közelemben. Árnyékom is tapasztalja ezt. 

Eddig a földet néztem. Most felemelem a fejem és szemem meglátja az ÉLŐ FÉNYT.  Neki nincs Árnyéka. Rájövök, hogy nekem is csak ő miatta van Árnyékom.

Arra is rádöbbenek, hogy már reggel is találkoztunk, csak én mást vártam, ezért nem vettem őt észre. Ezért találkoztam először az Árnyékommal.

Az ÉLŐ FÉNY is játékra hív. Azt mondja, hogy helyet cserél velem. Én Ő leszek és Ő Én. 

A FÉNYNEK BELŐLEM KELL ÁRADNI, HOGY NE LEGYEN ÁRNYÉKOM - EZ  AZ IGAZSÁG.

HA PEDIG ÁRNYÉKOM VAN, AZ AZT JELENTI, HOGY A FÖLDÖN VAN MÉG SZOLGÁLATOM, AMIHEZ NÉHA A FÉNY, MELY RAJTAM ÁT IS MEGTESTESÜL, NYÚJT SEGÍTSÉGET NEKEM ÉS ÁLTALAM MÁSOKNAK IS.

2004. május 27.

Az anyag, a csapdába ejtett fény.

A fény emberi szemmel érzékelhető elektromágneses sugárzás. Ebben a megfogalmazásban az emberi érzékszerv észlelési képessége alapján határoztuk meg. Más emberi érzékszerv is van, amely elektromágneses sugárzást képes érzékelni: ez a hőérzékelő szervünk.

Tágabb értelemben beleérthető az ennél nagyobb (infravörös), és kisebb hullámhosszú (ultraibolya) sugárzás is, ekkor az egyértelműség kedvéért hozzátesszük a megfelelő jelzőt: infravörös fény, ultraibolya fény.

A hullám-részecske kettősség alapján a fény hullám- és részecsketulajdonságokkal is jellemezhető. A részecskéket a kvantummechanika a fény kvantumainak, fotonoknak nevezi. A fotonok olyan részecskék, amelyek nyugalmi tömege zérus, üres térben pedig vákuumbeli fénysebességgel mozognak.

Hélium

A hélium a légzőkészülékekben használt gázkeverékek egyik komponenseként is ismert. Alkalmazása csökkenti a gázkeverék sűrűségét. Segítségével megkönnyíthető meghatározott fizikai és fiziológiai állapotban lévő betegek légzése.

A Funkcionális Mágneses Rezonancia vizsgálatban (MRI) használt berendezésekben a folyékony hélium közel 0°Kelvin hőmérséklet elérését teszi lehetővé.

Camera obscura

Már felnőttként volt idő, amikor Csipke Rózsika toronyszobájáról álmodoztam.

Ilyen toronyszobában szerettem volna alkotni.



A munkámban számtalanszor megéltem Hamupipőke sorsát.

Péntek délután, amikor közelgett a munkaidő vége, a főnökeim rendszeresen odazúdítottak annyi munkát, amivel estig elvacakolhattam. Tisztára, mint a mesében: „Elmehetsz a bálba, ha a hamu közül kiválogatod a kölest”.

A rabság, a bezártság érzése is mindvégig jelen volt életemben.

Rajzoltam is rafinált rácsszerkezeteket körzővel és vonalzóval a 70-es években.

Íme néhány abból az időből.



Utólag értelmezve a képeket az anyaggá válás rajzai voltak ezek. Csapdába ejtettem a fényt ezekkel a rácsokkal.

Az anyag, a csapdába ejtett fény.



Majd minden munkahelyemen eladtam magam hosszú évekre, hol a tanulás, hol a lakás miatt. Visszagondolva a helyeknek is volt börtön fillingje. A Ganz helyén működött anno a Margit körúti börtön, a „Lipótmezőn” a zárt osztály, hogy csak ezt a kettőt említsem.














Egy napon a horoszkópomban a IV. Ház: család, otthon, eredet, apa, és VII. Ház: külvilág, és tartós párkapcsolat konstellációjában, a Szaturnusz: szilárdság stabilitás, gátlás, merevség, akadályok, korlátozások, megpróbáltatások, megbízhatóság rossz esetben nyomasztósság és az Uránusz: Önzetlenség, emberszeretet, függetlenég, hirtelen fordulatok, eredetiség, feszültség trigonjában ráleltem a fogságba esett Bolond Symbolon kártyájára.




Rájöttem, hogy az életem nem is alakulhatott másként. Feladatom, hogy ezeknek az elmúlt „fogságoknak” tapasztalatait kell saját javamra fordítani az elkövetkezendő időben.




Még egy Hudiniről, a szabaduló művészről elterjedt példamese is ebben erősített meg:



Egyszer Hudinit bezárták az egyik börtönbe és ő megpróbált kiszabadulni, de nem ment neki. Teljesen kimerülve, kétségbe esetten, feladva a küzdelmet a zárral, neki esett az ajtónak és az egyszer csak kinyílt és ő kizuhant. A példamese tanulsága pedig így hangzik. Az ajtó csak egyedül Hudini fejében volt zárva.



Az én bezártságom okozója is csak saját magam vagyok, hiszen én rajzoltam ezeket a rácsszerkezeteket a papírra, amik később körém épültek és lehatárolták a gondolataimat és a tetteimet egyaránt. Ebben az általam okolt emberek és körülmények is csak azért voltak ilyenek, mert ez volt az elvárásom tőlük és saját magamtól.



Erre is álljon itt egy rám szintén nagy hatással levő példamese:



A tópartján egy horgász fogja ki sorban a nagyobbnál-nagyobb halakat és dobálja is vissza sűrű káromkodások közepette. Arra megy egy ember és elhűlve látja. Meg is kérdezi: Ember mit csinál, dobálja vissza a nagyobbnál-nagyobb halakat és közben ilyen elkeseredetten káromkodik. Miért teszi ezt? A horgász így válaszol: Azért vagyok így elkeseredve a horgászszerencsémtől, mert nekem olyan kicsi a tepsim otthon, hogy ezek a nagy halak nem férnek bele.



Valahogy az én tepsim is kicsi volt, míg rá nem találtam arra bizonyos nagy tepsire, amelyikre ma már bármekkora hal ráfér.

A Fényre leltem rá újra a saját életem pincéjében csapdába ejtve, a magam által létrehozott rácsszerkezeteim börtönében, lent mindennek az alján. Azóta kiszabadításán szorgoskodom.



Íme az eredmény a IV. Házamban: család, otthon, eredet, apa házában ott az Uránusz: Önzetlenség, emberszeretet, függetlenég, hirtelen fordulatok, eredetiség, feszültség eszköztárával. Éppen az oly szűkterű tojásból való kilépéssel elindult az Újjászületésem.(Holdammal a Vízöntőben)





Néhány éve újra felfedezetem Török Sándor Kököjszi és Bobojsza meséjét, éppen akkor, amikor a fényről szóló előadásra készültem.

Túl a gyerekeknek szóló történeten, amit annyiszor meséltettek el a saját gyerekeim is, felfedeztem egy másik síkját ennek a mesének. Azóta a Biblia Teremtés Könyvét látom ebben a mesében. „S lőn világosság”. Ahogy írja.

Később a „Kedvesen Kreatívoknak” és a Civilegyetemen is előadtam ezeket a felfedezéseimet életem első „komoly” előadásaként, 45 évesen.



Addig sok problémám közül az egyik az volt, hogy nem mertem a gondolataimat megosztani senkivel sem.

Mit szólnak hozzá? Ki vagyok én? Ők sokkal jobbak, okosabbak. Én hol vagyok hozzájuk képest?

A beszélgetés sokszor nehezemre esett még akár baráti és családi körben is, mert remegett kezem-lábam a szerepléstől.

Aztán megfogalmaztam néhány írást az „asztalfióknak”, amelyeket később már egy-két barátomnak is meg mertem mutatni. De a beszéd még mindig nem az én műfajom volt.







A SENKIFÖLDJE, az a határsáv, ahol két különböző minőségű közeg találkozik.



Országok határán találkozunk legkézzelfoghatóbban ezzel a jelenséggel. De ott látható és megtapasztalható jelei is vannak. Némi szögesdrót és állami zászló elhelyezése máris megmutatja a szélességét ennek a sávnak.

De, ha nem országokról szól a mese, hanem rólam, akkor nekem mi ez a sáv, mit jelent?

A soSrom – mINT a NAPOKBAN KIDERÜLT – az, hogy ezen a sávon járjak ezentúl.

Itt nincs senkinek tulajdona, nem birtokolhatok, csak járhatok ide-oda rajta és szemlélődhetek előre-hátra jobbra-balra, köröskörül, fel-le.

Afféle határtalan gömbként létezem a SENKIFÖLDJÉN.

Vannak már tapasztalataim is.

Az egyik SENKIFÖLDJE nekem a TENGERPART, tudod ott, ahol a víz és homokos föveny összeér. A hullám kifut a partra, megnedvesíti a homokot, majd visszahúzódik és nyomában kivilágosodik a part. Itt az egyik pont az életemben, ahol jól érzem magam. A mai történetem is itt kezdődött.



Éjszaka volt, amikor a tenger morajlása kihívott ide. Valami olyan hang szólt hozzám ebből a morajlásból, aminek nem tudtam ellenállni. Csak vitt a lábam. Egyszer csak a Tejút és a Telihold fényében elértem a PARTra. Hosszú ködbevesző PARTSZAKASZ ez itt a talpam alatt, se eleje, se vége.

Olyan érzésem volt, hogy az a bizonyos hang, valamilyen találkára hív. Éreztem, hogy nem leszek egyedül rövidesen.

Egy friss fuvallat, libbentette meg, áttetsző lila szárimat.

Ebben a pillanatban egy sárgarigó egy gyönyörű dalt fújt bele az éjszakába. Ettől a tilulutól egyszerre megnyílt a keleti horizont és az első fénysugár végigfutott a tenger vizén egyenesen felém, majd felfutott lábszáramon. Majd beburkolta egész testem.

Ettől az érzéstől a boldogság aranyló folyama indult el ereimben.

Ekkor elindultam lassan a parton. Egy barlanghoz igyekeztem, melyet az áramló víz öblösített az évszázadok során, és ahonnan már visszahúzódott a dagály.

Az egyre magasabban járó Nappal egyidőben értem oda a bejáratához. De közben úgy éreztem, hogy valaki követ. Néha megálltam és figyeltem, de akkor nem hallottam a lépteket. Amikor újraindultam ő is megindult. Megálltam ő is megállt.

Ki lehet ez? Körbenéztem magam körül, de nem láttam mást csak az árnyékomat. Á, hát ő az!

Követ és most, hogy a Nap egyre feljebb jár ő egyre kisebb. A partoldalban érdekes mintázata van. Mindig más. Még hozzáadódik a párolgó víz árnyékának játéka is.

Izgalmas árnyék-mozi. Csak a talpunkkal érintkezünk. Közös pont az életünkben a FÖLD. Barlang falán aztán fenyegetően fölém hajol, és belesúgja a fülembe, most nagyobb vagyok, mint te. Egy kicsit megijedek, de aztán nevetve játékra csábít. Szakíts, ha tudsz! – mondja nekem. És nem tudok. Lépek, ő is lép. Megállok, ő is megáll. Úgy néz ki, mi már mindig együtt leszünk, ÉN ÉS AZ ÁRNYÉKOM.

Kilépve a barlangból a fejem tetejére érkezik a fény és egy pillanatra eltűnik az Árnyék. De aztán a délutánnal megint megnő és követ.

Most egy hirtelen ötlettől vezérelve rájövök, hogyan tudnék elszakadni tőle. Csak egy kicsit elrugaszkodom a Földtől, lám egy pillanatra bár, de sikerült a szakítás. Mind ketten megdöbbenünk a látványtól, hogy mégis van megoldás. De egyszeriben egy kis szomorúság is elönt mindkettőnket. Tudjuk, hogy ami most egy pillanatig volt csak érzékelhető, az később tovább is megmaradhat. A tartós szakadás, ha én úgy döntök, hogy végleg elszakadok a Földtől és a Lebegést választom.

És akkor nincs közös pont. Csak egymás látványa. Én föntről, ő lentről és köztünk az Üresség.

Ahogy ezen gondolkodom és megyek tovább Árnyékommal, egyszerre megint olyan érzésem van, hogy valaki itt van a közelemben. Árnyékom is tapasztalja ezt.

Eddig a földet néztem. Most felemelem a fejem és szemem meglátja az ÉLŐ FÉNYT. Neki nincs Árnyéka. Rájövök, hogy nekem is csak ő miatta van Árnyékom.

Arra is rádöbbenek, hogy már reggel is találkoztunk, csak én mást vártam, ezért nem vettem őt észre. Ezért találkoztam először az Árnyékommal.



Az ÉLŐ FÉNY is játékra hív. Azt mondja, hogy helyet cserél velem. Én Ő leszek és Ő Én.

A Fénynek belőlem kell áradni, hogy ne legyen Árnyékom - ez az igazság.

Ha pedig Árnyékom van, az azt jelenTi, hogy a Földön van még Szolgálatom, amihez néha a Fény, mely rajtam át is megtestesül, nyújt segítséget nekem és általam másoknak is.

Az eső, avagy eljött végre a megtisztulás ideje?!

 Mottó: „Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában : VÉGTELENNEK” (William Blake)

Kétezer-huszonkettő augusztus huszadiki hétvégéjén hosszú aszályos hetek után végre elkezdett esni az eső, villámlott-dörgött, mint anno 2014-ben, amikor ezt az elmélkedésemet írtam.

"A játékfilmekben az egyik szimbolikus elem az, amikor el kezd esni az eső, vagy vihar dúl és veri az eső az ablakot. Ilyenkor következik be a váratlan fordulat és tisztázódnak a dolgok. Eljön tehát a megtisztulás ideje.

Mindannyiunk „életfilmjében” az idei nyár és most már az ősz is ilyen szimbólumokkal tisztítja meg az látásunkat (az ablakok a szemek a testünk házában) s így a gondolatainkat is.

Hermann Hesse: Az Üveggyöngyjáték című Nobel díjas alkotása olyan életrajzokból tevődik össze, melyekben Hesse tetszőlegesen választott korokba és terekbe helyezi a főszereplőt, Joseph Knechtet. 

A Knecht német név és így önmagában eléggé beszédes is, magyarul Szolgát jelent. 

Az egyik ilyen életrajz az Esőcsináló történetét mondja el, melyből egy szakdolgozat is összeállt bennem spirituális tanulmányaim során. Ma újra előszedtem és egy kicsit szemezgettem belőle. Felfedeztem, hogy van még dolgom vele.

Az Esőcsináló egy apró faluban játszódó történet, amelynek lakói ősközösségben/matriarchátusban élnek. Az Ősanya legfőbb feje a falunak. Ő felelős a falu sorsáért. Utódlása is leányágon történik. Az Ősanya lánya a Tanító, ki példameséken keresztül tanít.

Az időjárásért, a természet-, a falu rendjéért, az egészségéért egy férfi, az Esőcsináló a felelős. Az ő utódlása mester és tanítvány viszonylatában történik. Afféle táltos, sámán, alkimista, gyógyító ő.

A történet főszereplője Knecht, aki Turu, az Esőcsináló tanítványa lesz és lányát Adát veszi feleségül. Turu halála után Knecht lesz az új Esőcsináló. Az Esőcsináló a megérzéseire hagyatkozva végzi munkáját. Mindent a faluért tesz.

A történet kitér, minden szereplő hozzáállására, feladatára, felelősségére, áldozatvállalására is.

Korábban a KI VAGYOK ÉN?  - kérdéskörével foglalkozva sorról sorra dolgoztam fel a magam módján színes mandala-mesékké a történetet, most pedig jöjjön hát  - az egyszerűség jegyében -,  haiku-kalligráfiákká alakítás.  Képeim keretét maguk az esőcseppek adják, melyek alázuhanva a Földet öntözik, s a Nap melegétől friss páracseppek formájában visszaszállnak majd az Égbe, egy Nagy Közös Felhővé összeállva. Onnan újra esőcseppekké válnak, a bennük levő porszemek a Föld-, a víz pedig - az érzések/érzelmek szimbólumaként -, elpárologva végleg az Ég részévé lesznek." (2014)

Esőre várva - Eljön-e végre a megtisztulás ideje életfilmünkben?

A játékfilmekben az egyik szimbolikus elem az, amikor el kezd esni az eső, vagy vihar dúl és veri az eső az ablakot. Ilyenkor következik be a váratlan fordulat és tisztázódnak a dolgok. 

Eljön tehát a megtisztulás ideje.

Mindannyiunk „életfilmjében” az idei nyár tán ilyen szimbólumokkal tisztítja meg a látásunkat  (az ablakok a szemek a testünk házában) s így a gondolatainkat is.

Az eső a csapadékok egy olyan formája, ami különálló vízcseppekben, folyékony halmazállapotban hullik a Föld felszínére a felhőkből. Az eső keletkezésének tudományos magyarázatát a Bergeron-folyamat fejti ki. Amikor túltelítetté válik a levegő, megkezdődik a vízkiválás (kondenzáció). A kiválást elősegítik az ún. kondenzációs magok, amit a levegő portartalma szolgáltat. A kondenzáció hőfelszabadulással jár, tehát a felhők belsejében a magassággal kevésbé csökken a hőmérséklet (az eltérés kb. 0,5 °C/100 m).Az esőcseppek alakját a laikusok gyakran könnycsepp alakúnak, vagyis felfelé szűkülőnek gondolják. Ennek ellenére a valóságban csupán néhány forrás cseppje ilyen alakú, és azok is csak létrejöttük pillanata után. A kis esőcseppek ezzel szemben majdnem tökéletesen gömbölyűek, a nagyobbak pedig az aljukon lapítottak.A magyar folklórban számos hiedelem kapcsolódik az esőhöz. Így pl. ha Medárd napján esik az eső, akkor negyven napig esni fog. A nagypénteki eső rossz termést jósolt, a karácsonyi eső jó búzatermést. A lányok néha kiálltak az esőre, hogy szebb legyen a hajuk, a kisgyermeket azért küldték ki, hogy nagyra nőjön. Az esővel számos dolgot véltek megjósolni, még több az olyan hiedelem, amelyben esőt jósolnak bizonyos jelek alapján (pl.: a holdsarló állásából, a holdudvar nagyságából; ha a hangyák előjönnek, fülviszketés, tenyér kiszáradása). Egy tréfás monda szerint ha napsütésben esik az eső, az ördög veri a feleségét.A felhők emelkedésével folytatódik a kondenzáció, a cseppek mérete nő. Bizonyos nagyságot elérve a föld vonzását nem egyenlíti ki a felhajtóerő, a cseppek lehullanak, azaz eső keletkezik. Forrás

Hermann Hesse Üveggyöngyjátékának egyik „életrajza”, az Esőcsináló epizódja is eszembe jutott, melyből egy szakdolgozat is összeállt bennem spirituális tanulmányaim során. 

Előszedtem és egy kicsit szemezgettem belőle, s lám újra felfedeztem, hogy van még dolgom vele.

Az Üveggyöngyjáték, a teljes mű olyan életrajzokból tevődik össze, melyekben Hesse tetszőlegesen választott korokba és terekbe helyezi a főszereplőt, Joseph Knechtet. (Knecht német név és így önmagában eléggé beszédes is, magyarul ugyanis szolgát jelent.) 
Az Esőcsináló egy apró faluban játszódó történet, amely egyfajta ősközösségben, matriarchátusban él. A Ősanya a legfőbb feje a falunak. Ő felelős a falu sorsáért. Utódlása is leányágon történik. Az Ősanya lánya a Tanító, példameséken keresztül tanít. 
Az időjárásért, a természet-, a falu rendjéért, az egészségéért az Esőcsináló a felelős. Ő férfi. Az ő utódlása mester és tanítvány viszonylatában történik. Afféle táltos, sámán, alkimista, gyógyító.
A történet főszereplője Knecht, aki Turu, az Esőcsináló tanítványa lesz és lányát Adát veszi feleségül. Turu halála után Knecht lesz az új Esőcsináló. Az Esőcsináló a megérzéseire hagyatkozva végzi munkáját. Mindent a faluért tesz. 
A történet kitér, minden szereplő hozzáállására, feladatára, felelősségére, áldozatvállalására is.

KI VAGYOK ÉN?  - kérdéskörével foglalkozva sorról sorra dolgoztam fel a magam módján korábban színes mandalákká a művet. 

Majd 2014-ben az egyszerűség jegyében fekete-fehér haiku-kalligráfiákká dolgoztam át ezt a történetet.  

E képeimen a szimbólumaim esőcseppek formájában zuhannak alá, hogy a földet megöntözzék, majd páracseppek formájában visszaszálljanak a Nap melegétől abba a bizonyos "nagy közös felhőbe" összeállva, melyből egykor kiszakadtak, s amelyből majd újra eső lesz. 

Lehullva az esőcseppen levő Porszem újra Földdé válik, a Víz pedig - az érzések, érzelmek szimbólumaként -, elpárologva végleg az Ég részévé lesz.

A test porrá lesz, de a lélek és a szellem tovább él, s mindez egy esőcseppben is tetten érhető... Nem csodálatos?!

Az eső, avagy eljön a megtisztulás ideje

"Van"-ság gitárkísérettel

2022. július 9-én este Snétberger Ferenc gitárkoncertjén ülünk az Óbudai Társaskör kertjében, hűvös rozé-bort kortyolva hagyjuk, hogy átjárjon bennünket a zene hömpölygő áramlása.

A Társaskör kertjének két vadgesztenye fája termőre fordult - állapítjuk meg -, már méretesek a szúrós gömböcskék. 

A közelben kistemplom - esti harangszó - indul a koncert, félidőben újrakondul, hiszen Isten dícséretére írt Bach-improvizáció nyűgöz le bennünket a második részben. 

Varjak károgása és röpte az égben, egy galamb búg saját ritmust a gitárdallamba. 

Felettünk légifolyosó. Csíkhúzó repülők húznak átlókat a Társaskör négyszögletű égterébe. A gépen utazók felülről láthatják ezt az apró harmóniát a Krúdy-negyed szegletében. 

A vacsorájából felkerekedő esti fuvallat borzolja hajunkat. 

Hová lesznek a hangok, miután hat húron pendültek?! 

Belebújnak a ház falába, a kert kavicsaiba, fűszálaiba, a falon futó vadszőlő indáiba, a szemünkön, fülünkön, bőrünk pórusain át bensőnket is megrezgeti, szívritmusunkat beállítja, gondolatainkat kisimítja egy koncertnyi időre. 

Magunkba ágyazhatjuk az érzést, hogy békés nyugalmat árasztva magunkból a zajos világot lecsendesítsük?! Ez lehet lelkünk-szellemünk láthatatlan védőpajzsa is, mely megvéd az otromba, durva behatásoktól?! Lepattanhat rólunk a mocsok?!

Vagy feloldóhatunk ebben az érzésben és bárhová eljuthatunk, az atommag belsejétől, az univerzum hatalmasságának megértéséig?!

Snétberger Ferenc gitárművész zenéje, személye és életműve bizonyíték lehet számunkra!

Snétberger Ferenc

A világhírű gitárművész-zeneszerző, aki természetes könnyedséggel lép át műfaji határokat, minden évben telt házas koncertet ad az Óbudai Társaskör kertjében. Snétberger Ferenc zenéjére a magyar cigányzene éppúgy inspirálólag hat, mint a brazil dallamok, a flamenco vagy a klasszikus zene és a dzsessz. A koncertezés mellett – gyökereit nem feledve – csodálatos missziót teljesít a művész a Snétberger Zenei Tehetség Központ működtetésével. Az intézmény sok éve keresi és gyűjti össze határainkon innen és túl a hátrányos helyzetben élő különleges zenei tehetségeket, akik személyre szabott dzsessz- és klasszikus zenei képzést kapnak a Balaton-felvidéken, Felsőörsön létrehozott központban. (Port.hu)