Néhány éve még eljártam dolgozni és megmászva a hegyoldalt értem a munkahelyemre, a „Lipótra”. (Azóta már senkinek sem a munkahelye, esetleg a kapuőröké. Az épületet mára a természet veszi vissza magának apránként, bontja vakolatát, falait benövi a borostyán.)
Egy botanikus kerten vitt át utam, ahová nagyon régi kertészek terveztek növényeket, köveket, árkokat, szökőkutakat, egymásba fonódó utakat.
Tavaszonként a „Sárgaház” mögül dühös viharok keltek útra, hogy azután félkörívű duplaszivárvány-kapun léphessenek a gyógyuló lelkek az épületbe.
Majd a következő állomás az öreg lift volt, mely pince és padlás között hozta-vitte a betegeket, gyógyítóikat, ápolóikat és azok segítőit.
Az itt felváltva dolgozó "lift-révkalauzok” mindegyikéről kiderült a számomra, hogy azok közé az angyalok közé tartoztak, kik emberi formát öltöttek ugyan, de a kantáros angyalszárnyaikat valószínű az aktatáskájukba, retiküljükbe hajtogatták, amikor szolgálatba álltak. Hogy mi a bizonyíték az angyalságukra?
Kezdeném a legidősebbel, akit Józsi bácsinak hívtak. Egy Pest környéki faluból járt be minden nap, 80 évesen is. Fiatalos tekintete valamikori csibészségeit idézte, pedig hát komoly MÁV tisztviselő volt a nyugdíjba vonulásig. Ő volt az első nagy felfedezésem „kantáros szárnyú angyal-kérdésben”. Egyik reggel láttam, hogy két pince-padlás járat között vadul tanulmányoz egy számítástechnikai ismereteket oktató irományt.
Mit olvas, Józsi bácsi? Megtudom, hogy feliratkozott arra a listára, ahonnan leselejtezett 386-os PC-ket sorsolnak ki, s jutányos áron hozzá juthat az egyikhez.
Szeretné érteni, amiről az unokái beszélnek, sőt még mobiltelefonja is lesz hamarosan, nehogy lemaradjon valamiről.
Következő angyalom egy finom modorú úr volt, aki autószerelőből lett rokkantnyugdíjas, majd lift-révkalauz. Őróla akkor bizonyosodtam meg, hogy az „angyali kar” egyik tagja, amikor egy vastag blokktömbbe apró nyomtatott betűkkel rótta a sorokat, és napról napra több lett a már teleírt oldal. Kérdésemre, hogy mit ír ily’ szorgalmasan, megsúgta, hogy szimultán két kalandregényen dolgozik megrendelésre, és már kiadója is van.
Női angyal is volt köztük. Egy tavaszi reggelen virágillat fogadott a liftben. Lenézek, orgonacsokor és két ásványvizes üveg. Kérdem is, hogy a virágoknak, vagy neki kell ez a sok víz. Kiderül, hogy inkább neki, mert kiszárad a szája a sok beszédtől. Sok beszéd? Mondja, hogy igen. Mindenkinek köszön és a régi betegektől, akiket már legalább kétszer látott, meg is kérdezi, hogy vannak, javul-e az állapotuk és némelyiket megajándékozza a saját kertjéből hozott virággal. Van, akitől viszont ő kap virágot, olyat, amilyen neki nincs.
A negyedik az „angyali váltóműszakban” egy ötvenes úr volt, aki mindig olvasott. Láttam, hogy egy borzasztó vastag könyv a kezében Ramszesz fáraóról szól. Nekem egy nyári szabadságnyi idő kellene, hogy a végére érjek egy ekkora terjedelmű alkotásnak. Ő viszont, naponta kivégez egy ilyen könyvet - tudtam meg -, hiszen őt még a jó tanárok megtanították olvasni. Sietett is befejezni az olvasást, mert a könyvtár nyáron zárva és 30 napra csak 6 könyvet kölcsönöznek.
(Ramszesz témában pedig egy másik „baba-angyali” történet: a testvérem egyik barátjának gyereke, „baba-mama” szintjén beszél. Ül a TV előtt és nézi a piramisokról szóló filmet. Egyszer csak megszólal „Ramszesz”. Majd jóval később a narrátor is bemondja, hogy Ramszesz.)
Hogy némely gyógyító intézet „lift-révkalauzai” angyalok, arról egy hete megint megbizonyosodtam a Kapás utcai rendelőintézetben a sebészet és röntgen között ingázva a bokaficamommal.
A lift mennyezetén látom, hogy a világítást takaró opálüveglapot olyan fémlemez fed, amelyből sűrű sorokban, kisebb-nagyobb kör alakú kisajtolt lyukon kandikál át a fény. Mondom is a „révkalauznak”, olyan ez, mint a csillagos ég. Kiderül, hogy mindezt ő készítette a felújításkor talált hulladékból a maga örömére és a rendelőlátogatók gyönyörűségére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése