SiposÚr – így, egybeírva

(egy retro történet)

Nincsen olyan élethelyzet, amiről ne jutna eszembe egy SiposÚr-történet.

Így közelebb már az örökkévalósághoz (amikor is nyugdíjba mehetnék), mint az életem elejéhez, sokszor eszembe jutnak az első munkanapjaim.

"Az örökkévalóság nagyon hosszú. Különösen a vége felé." Woody Allen

A családi átokmintáról írtam korábban már egy könyvajánlómban, Vérségi kötelékek címmel. 

A saját családi átokmintám ezek után szabadon:

-          Csak a fiú a gyerek és a férfi az ember.

-          Csak az az ember, aki műszaki.

-          A munkába bele kell gebedni. (Minimum egy gyomorfekély, vagy egy szívinfarktus a végére.)

Ez volt a szüleim által kijelölt kényszerpályám kezdetén a fő csapásirány. Viszont a Jóisten SiposUrat küldte nekem, hogy ne érezzem ezt a pályát annyira kényszernek az első években, aki mondogatta is, hogy: „Majd meglátja, hogyha kikerül az életbe…”

1974 szeptemberében léptem be a GanzVillanyGyár Trafószerkesztésének ajtaján, ami akkor éppen a Mártírok útja (ma már Margit körút) hosszú, zöld, alumínium-szocreál KGM épületének tán ötödik emeletén volt. (Ezt az épületet nem sokára lebontják.) Végig mentem a rajztáblákkal teli hodálynagyságú rajztermen, ahol legalább negyvenen dolgoztak akkor.

A terem túlsóvégén levő vészkijáratig jutottam, ahol is az utolsó boxban működött a SiposCsoport - az is így, egybeírva.

SiposÚr „kez’csókolommal” köszöntött engem (az akkor még éppen hogy csak felnőtt nőt), s ez nagyon meglepett. Majd nagy komolyan beleírt soron következőnek az ő NagyKönyvébe, s kisvártatva közölte velem, hogy 2011-ben mehetek nyugdíjba, s ha addig legalább 12 gyereket szülök három évenként, akkor mindezt az utolsó gyesről tehetem majd meg. Azt sajnos nem sejtette még akkor, hogy a gyes olyan lesz, mint a mesében: hol lesz, hol nem lesz, s hogy a szolgálati idő valószínű az én időmben már az örökkévalóságig fog tartani.

A NagyKönyvben szerepelt aztán mindenféle diagram, amelyből kimutatta például, hogy egy szerkesztő hány nap alatt végzi el azt a munkát, amit tíz szerkesztő tíz nap alatt.

SiposÚr mindennap vajas zsömlét uzsonnázott és munkaidő vége előtt tíz perccel nadrágot cserélt, mondván - némi humorral -, hogy:„Tele van”.

Volt az ablakában egy soha nem termő citromfa, amelyet egy zöldre algásodott üvegből locsolgatott, s amire viccből a kollegák Karácsonykor valódi citromokat aggattak.

Óvva intett engem a házasságtól. Aztán, hogy húszévesen mégis megtettem, nem ismerte el addig, míg a Kandót (az egy műszaki főiskola volt anno) be nem fejeztem.

Elmagyarázta, hogy miről lehet megismerni a szerelmes embert: „Vizenyős tekintet, tétova járás.”

Ő maga ugyan „százéves” boldog házasságot mondhatott magáénak gyorsbeszédű felesége mellett, akit egy Május 1-jén ismert meg a gyárban, de a házasságot sajátságosan sorolta be korszakokra, úgymint:

-          - üngyüm-büngyüm korszakra (amikor csak így beszélnek egymással a felek)

-         - a magán tulajdon tisztázása korszakra (enyém ez a kis kezecske, enyém ez a kis fülecske…)

-         - bezzeg korszakra (bezzeg, ha a Hufnágel Pistihez mentem volna feleségül)

-         - s végül a „tepiszok” korszakra (a férjem/a feleségem az a piszok)

Az ő tollából származott a Szerkesztők Tízparancsolata is, amelyet most megidézek:

-         -  A szerkesztőnek nincs apja, anyja és nem megy sehová. (Ez az átkok ellen ható parancsolat, melyek lépten-nyomon zúdultak a szerkesztőre.)

-          - Dolgozni, csak lassan szépen, ahogy a csiga megy réten, úgy érdemes.

-          - A jó munkához jó idő kell.

-          - Szeresd a kolléganőket, mint önmagadat. (Ekkor szinte csak férfiak dolgoztak a műszaki világban.)

-         - Ami nem megy, „aztatat” ne erőltessük.

-          - A főnöknek mindig igaza van. (Ha nincs is igaza, akkor is a főnök, az mindig főnök.)

-          - A szerkesztő ceruza nélkül olyan, mint asszony/férfi szerető nélkül.

-          - Az amúgy is túlterhelt szerkesztőt ne terheljük tovább.

-          - A munkahely nem korcsma, hogy mindig ott tartózkodjunk.

-          - Vak szerkesztőnek fehér ceruza dukál.

Szórakoztató jeleneteket produkáltak ketten GáborKarcsival – ő is így, egybeírva - , aki számítási mérnöke volt az osztálynak, s aki majd mindennap elmondta, hogy „Magam és mások szórakoztatására kis történeteket találok ki.” Tőlük hallottunk különös nevű emberekről, mint Kútásó Miksa 

az „Ecseri”-ről, vagy Gyalog Rozi  a rádió hőskorából.

Apropó rádió: SiposÚr, saját lányának is úgy magyarázta el a rádió működését, hogy elvitte őt a csepeli Kossuth adó tornyához és bemagyarázta neki, hogy itt akkora a térerő, hogyha az egyik fülébe balkeze hüvelykujját a másikba pedig a kisujját nyomja, meghallhatja rádióadást. Elképzeltem, amint a lánya ott gyömöszöli az ujjait a fülébe, mint manapság a fülhallgatót szokták a fiatalok. Így valahogy:

SiposÚrtól tudom, hogy a mezőtúri reformátusok „Taruza kujdámi leketej jöj”-jel köszöntik egymást, ha valahol a Világban netán összetalálkoznak.

Ez ugyanis a tekintélyes méretű, ősi mezőtúri református templom homlokzatán a felirat (Jöjjetek el, imádjuk az Urat!), csak fordítva olvasva.

Ilyen légkörben teltek a hétköznapok és lettem trafószerkesztővé SiposÚr mellett a Ganzban. Nő létemre igazán „férfiasan” megtanultam a buktatott tekercselés mibenlétét és vasmagrakás technológiájából írtam a diplomamunkámat később. Noha a műszaki pályát elhagytam már jónéhány éve a művészetekért, s utóbb az újságírásért, az igaz Vassaktól azóta sem távolodtam el. VassPista – így, egybeírva - lett a „Zuram” húszévesen, s Vassak lettek a fiaim (Marcell és Ákos) is.

SiposÚr emberséges ember és főnök volt, aki szót értett a melóssal, a takarító-, konyhás- és kézbesítő nénivel, a portással, a feletteseivel és nem utolsó sorban a beosztottjaival. Kár, hogy már több mint harminc éve nem él, csak néhányunk emlékében, akik szerettük.

Egy szó, mint száz, nincsen olyan élethelyzet, amiről ne jutna eszembe egy SiposÚr-történet.

Így közelebb már az örökkévalósághoz (amikor is nyugdíjba mehetnék), mint az életem elejéhez, sokszor eszembe jutnak ezek az első munkanapjaim/heteim/éveim.

SiposÚr nekem a jó főnök etalonja azóta is.

Elnézve, hogy mire vittem eddig, lehet, hogy tényleg gyesről kellett volna nyugdíjba menjek…, az lett volna az igazi karrier?!

...megkínál bennünket a frissen sült sütemény szélével...

Ma sütöttem egy tepsi almás pitét, a fiaim kedvencét. Eszembe jutott az ő gyerekkoruk egyik kedvenc meséjéből ez a mondatrészlet és lefotóztam hozzá az én süteményszéleimet. Szeretettel megkínállak vele benneteket is...

...Ha én felnőtt volnék, megnősülnék, és olyan lakásban laknék, ahol labdázhatok a szobában, tölgyfát nevelhetek cserépben, aranyhalat tarthatok fürdőkádban, és soha semmit nem kell kidobni, mert mindennek akad hely, amit hazahozok, akár lehullott vadgesztenye, akár rozsdás vasszög, akár összecsomózott spárga, akár eldobott villamosjegy, akár beteg sündisznócska.

A házban, ahol laknánk, csupa olyan néni és bácsi lenne a szomszédunk, aki megengedi, hogy megfogjuk a kanárimadarát, megkínál bennünket a frissen sült sütemény szélével, elküld minket a boltba bevásárolni, és nekünk adja a színes cédulát, és mosolyogva biztat minket, ha focizunk az ablaka alatt...

A teljes mese:

Janikovszky Éva: HA ÉN FELNŐTT VOLNÉK

Minden gyerek tudja, még a legkisebb is, hogy rossznak lenni sokkal mulatságosabb, mint jónak lenni.

Folyton jónak lenni iszonyúan unalmas és amellett fárasztó is.

Ha sokáig ülsz mozdulatlanul egy széken, elzsibbad a lábad.

Ha késsel, villával igyekszel enni, kirepül a hús a tányérodból.

Ha egészen tisztára mosod a kezed, a többiek már rég asztalhoz ültek, mire elkészülsz.

A felnőttek folyton csak azt mondják:

- Legyél jó !

Meg azt, hogy:

- Ne legyél rossz !

Meg azt, hogy:

- Fogadj szót !

Meg azt, hogy:

- Viselkedj rendesen !

Könnyű azt mondani. Mert hiába mondják azt a felnőttek, hogy

addig örülj, amíg gyerek vagy, minden gyerek tudja, még a legkisebb is, hogy felnőttnek lenni sokkal jobb.

A felnőtt azt a ruhát veszi fel, amelyik eszébe jut.

Ha tűzoltó szirénát hall, nyugodtan kihajolhat az ablakon.

Akármennyire kimelegedett, mindig ihat vizet.

Olyan halkan köszönhet, ahogy csak akar.

És nem kell akkor lefeküdnie, amikor a legérdekesebb a tévé.

De ez még nem minden!

A felnőtt azt csinál, amit akar, a gyereknek pedig azt kell csinálnia, amit a felnőtt akar.

A felnőtt folyton rászól a gyerekekre:

- Vedd fel a pulóvered!

- Mosd meg a kezed!

- Ne rágd a körmöd!

- A lábad elé nézz!

- Rakd el a játékaidat!

És ha a gyerek nem fogad szót, akkor az következik, hogy:

- Hányszor mondjam, hogy mosd meg a kezed, így nem lehet asztalhoz ülni !

- Hányszor mondjam, hogy vedd fel a pulóvered, meg akarsz fázni ?

- Hányszor mondjam, hogy a lábad elé nézz, mert orra fogsz esni !

- Hányszor mondjam, hogy ne rágd a körmöd, még nézni is rossz!

- Hányszor mondjam, hogy rakd el a játékaidat, mindig én rakodjak utánad ?

És ha a gyerek még mindig nem fogad szót, akkor következik hogy:

- MONDD, ÉDES FIACSKÁM, HÁNYSZOR MONDJAM MÉG, HOGY:

- Vedd fel a pulóvered!

- Mosd meg a kezed!

- Ne rágd a körmöd!

- A lábad elé nézz!

- Rakd el a játékaidat!

HÁNYSZOR MONDJAM? HÁNYSZOR MONDJAM? HÁNYSZOR MONDJAM?

És a felnőttek ezt olyan sokszor tudják mondani, hogy a végén a gyerek mégiscsak szót fogad,

és megmossa a kezét,

és felveszi a pulóverét,

és a lába elé néz,

és nem rágja körmét,

és elrakja a játékait,

és akkor a felnőtt végre boldog.

Van olyan felnőtt, aki úgy boldog, hogy mosolyog, és azt mondja:

- Látod, fiacskám, tudsz te jó is lenni!

De van olyan felnőtt is, amelyik akkor is csak a fejét csóválja, amikor végre boldog, és azt mondja:

- Mondd, fiacskám, nem tudtál volna mindjárt szót fogadni?

Nem tudom, miért van az, hogy a felnőtt csak akkor igazán boldog, ha a gyerek jól viseli magát. Mi öröm van abban?

Én egészen másmilyen felnőtt volnék, és annyi mindennek örülnék.

Először is annak örülnék, hogy azt csinálhatom, amit akarok.

Ha én felnőtt volnék, akkor sosem ülnék a széken, hanem mindig térdelnék.

Fehér kesztyűs kezem végighúznám minden vaskerítésen.

A fogmosó pohárban csíráztatnám a datolyamagot.

Megennék egy-egy nagy tábla csokit minden ebéd előtt.

És valószínűleg kézzel fognám a legyeket.

Persze csak akkor, ha addig megtanulnék legyet fogni.

Ha én felnőtt volnék, akkor örökké tornacipőben járnék.

A leves után mindig meginnék két pohár vizet.

Hátrafelé mennék az utcán.

Minden kóbor macskát megsimogatnék.

És valószínűleg nagyon éleseket füttyentenék, hogy mindenki megijedjen és odanézzen.

Persze csak akkor, ha addig megtanulnék két ujjammal a számban füttyenteni.

Ha én felnőtt volnék, akkor vendégségben mindig kalimpálnék a lábammal a széken.

Sose fújnám ki az orrom, csak szipognék.

Sose törölném meg az ajtó előtt a sáros lábam.

Tartanék otthon egy igazi zsiráfot, aki az ágyam előtt aludna.

És valószínűleg minden kertes ház kapuján becsöngetnék.

Persze csak akkor, ha már nem félnék a harapós kutyáktól.

Ha én felnőtt volnék, megnősülnék, és olyan lányt vennék feleségül, aki sikít ugyan, ha meglát egy levelibékát, de nem mondja rá, hogy undorító, és pfuj.

Aki olyan szappanbuborékot tud fújni, ami sose pattan el.

Aki megijed, de nem haragszik, ha egy papírzacskót durrantok el a füle mellett.

És erősen rá tudja kötni a zsineget a sárkányomra.

Én meg a lány, akit feleségül vennék, annyit mászkálnánk négykézláb a padlón, amennyit jólesik, és közben olyan hangosan fújnánk a papírtrombitát, ahogy csak tudjuk.

Mi ketten lennénk a felnőttek, és így senki se szólhatna ránk, hogy hagyjuk abba, mert megőrül.

Ha én felnőtt volnék, megnősülnék, és olyan lakásban laknék, ahol labdázhatok a szobában, tölgyfát nevelhetek cserépben, aranyhalat tarthatok fürdőkádban, és soha semmit nem kell kidobni, mert mindennek akad hely, amit hazahozok, akár lehullott vadgesztenye,

akár rozsdás vasszög, akár összecsomózott spárga, akár eldobott villamosjegy, akár beteg sündisznócska.

A házban, ahol laknánk, csupa olyan néni és bácsi lenne a szomszédunk, aki megengedi, hogy megfogjuk a kanárimadarát, megkínál bennünket a frissen sült sütemény szélével, elküld minket a boltba bevásárolni, és nekünk adja a színes cédulát, és mosolyogva bíztat minket, ha focizunk az ablaka alatt.

Ha én felnőtt volnék és megnősülnék, sok gyerekem lenne,

mert szeretek olyan játékokat játszani, amihez sok gyerek kell.

A sok gyereknek én lennék a papája, és a lány akit feleségül veszek, a mamája.

Én meg a lány, akit feleségül veszek, meg a gyerekek egész nap csak játszanánk. Fogócskát, bújócskát, szembekötősdit.

És amikor még több gyerekünk lesz, akkor futóversenyt, ugróversenyt, dobóversenyt, és rollerversenyt is rendezünk.

Mindig én fogok nyerni, és akkor a gyerekek büszkék lehetnek az apukájukra.

A mi gyerekeink sose árulkodnának,

sose verekednének,

sose sírnának,

és sose akarnák elvenni a mi játékainkat,

mert én nem szeretem az árulkodós, verekedős, sírós gyerekeket, akik mindig el akarják venni a más játékát.

A mi gyerekeink mindig annyit rosszalkodhatnak majd, mint én meg a lány, akit feleségül veszek, de nem többet mert az nem igazság.

Vendégségben mindnyájan egyformán fogunk kalimpálni a lábunkkal a széken, ebéd előtt elosztjuk majd egymás közt a nagy tábla csokit, valamennyien hátrafelé megyünk az utcán, és mindegyikünk megsimogathatja a kóbor macskát, persze csak szép sorban, egymás után.

Tavasszal minden gyerek egyforma léggömböt kapna, csak az enyém lenne kicsit nagyobb, mert én vagyok az apukájuk.

Nyáron minden gyereknek egyforma nagy fagylaltot vennék,

csak magamnak vennék kicsit többet, mert én vagyok az apukájuk.

Ősszel minden gyerek beleléphetne a pocsolyába, de én lépnék bele a legmélyebbe, mert én vagyok az apukájuk.

Télen minden gyerek felmászhatna a hóbuckára, de én másznék fel a legmagasabbra, mert én vagyok az apukájuk.

Ez így igazság, mert ha

ők kapják a nagyobb léggömböt.

ők kapják a több fagylaltot,

ők léphetnek a mélyebb pocsolyába,

ők mászhatnak a magasabb hóbuckára,

akkor mi öröm van abból, hogy felnőtt vagyok ?

Csak lennék már felnőtt!

De most még kicsi vagyok, és ahhoz hogy nagy legyek,

még sokat kell nőnöm.

És addig amíg nem növök sokat, szót kell fogadnom,

és kezet kell mosnom,

és fel kell vennem a pulóverem,

és a lábam elé kell néznem,

és nem szabad a körmöm rágnom,

és el kell raknom a játékaimat.

A többiről nem is beszélve, mert még nagyon sok minden van.

Ha majd felnőtt leszek, akkor

maszatos kézzel ülök asztalhoz,

és mindig rövid ujjú trikóban járok,

és nem nézek a lábam elé, inkább orra esek,

és tövig rágom minden körmömet,

és szerteszét dobálom a játékaimat.

A többiről nem is beszélve, mert még nagyon sok minden van.

Jaj, de jó lesz, ha már felnőtt leszek!

Csak egyet nem értek.

Az én apukám és anyukám már felnőtt.

Miért mossa meg mégis a kezét,

miért veszi fel mégis a pulóverét,

miért néz mégis a lába elé,

miért nem rágja mégsem a körmét,

miért rakja el mégis rendben

a holmiját ?

Meg fogom kérdezni tőlük egyszer.

Luca és a triszkaidekafóbia[1]

avagy kísérlet a tizenhármastól való rettegés felszámolására

Kép: http://m.blog.hu/ba/balint44/image/Friday13.gif

A fóbia, a rettegés felszámolásának egyik módszere a szembenézés, majd az okok és okozatok mélyebb megismerése.

A szimbólumok kutatójaként sokat foglalkoztam a számok szimbolikájával és így tizenhármassal is. Érdekes, hogy racionálisan gondolkodó emberek is rettegnek „Triszkai Deká”-tól. Lehet, hogy azért, mert olyan hangzása van, mintha egy női név, netán boszorkanév lenne? Az én műszaki értelmiségi apukám például sosem szállt be a 13. páternoszterfülkébe, s 13-án nem hozott nagy horderejű döntéseket.

A fóbia, a rettegés felszámolásának egyik módszere a szembenézés, majd az okok és okozatok mélyebb megismerése – úgy gondolom.

Idén péntekre esik Luca napja, december 13-án. Így utána jártam, hogy miért is rettegnek sokan ilyen napokon; Miért a matriarchátus-patriarchátus váltás meséje a Grimm-testvérek Csipkerózsikája, melyben a tizenhármas számnak csillagmítoszi jelentősége is van;

Milyen erkölcsi alapon száműztek, gyötörtek, kényszerítettek megalázó helyzetekbe olyan önállóan gondolkodó nőket, mint Szent Lucia és a bibliai idők kezdetéről Lilit; A végére pedig megtaláltam az „életfilmünk” forgatókönyvének tizenharmadik karakterét is.

13

Prímszám. A periódusos rendszer 13. eleme az alumínium. Az ókori Rómában úgy tartották, hogy a 13 a halál és a rombolás előjele. A skandináv mitológia szerint, ha egy asztalhoz 13 ember ül, az szerencsétlenséget hoz. A keresztények úgy tartják, hogy a péntek szerencsétlen nap, hiszen e napon feszítették keresztre Jézust. Egyesek még nagyobb bajnak tekintik, ha egy pénteki nap épp 13-ára esik. A 13-as szám pedig azért hoz balszerencsét, mert Jézus utolsó vacsorájánál ennyien (Jézus és a 12 apostol) ültek. Hamurappi törvénykönyvéből szintén hiányzik a 13-as pont – azaz a babona már a kereszténység előtt létezett. Mivel a 13-as számtól az emberek jelentős hányada tart, előfordul, hogy magas szállodákban kihagyják a 13. emeletet, vagy az utcában a 13-as számú házat. Érdekesség, hogy a Forma 1-ben sincs 13-as számú autó, és a repülőgépek többségén nincs 13-as sor vagy éppen szék. Az amerikai egydollároson 13-szor jelenik meg a 13-as szám szimbóluma.

Más magyarázatok szerint a 13-as azért balszerencsés szám, mert egy évben ennyi telehold van.

Forrás:http://hu.wikipedia.org/wiki/13_(sz%C3%A1m)

Csipkerózsika

(Részlet a meséből)

„Élt egyszer réges-régen egy király meg egy királyné; szerették egymást, népük is szerette őket; gond, baj, betegség sosem szakadt rájuk; de hiába volt meg mindenük, hiába termett nekik hét határ, hiába álltak válogatott paripák az istállójukban, hiába virultak a világ legszebb virágai a kertjükben: a szívük tele volt bánattal, napestig csak azt sóhajtozták:

- Ó, ha nekünk gyerekünk volna!

De bármennyit sóhajtoztak, bárhogyan búsultak, nem teljesedett a kívánságuk. Már-már letettek a reményről is; alig szóltak már egymáshoz, mert ugyan mit is szólhattak volna a bánatukon kívül! A király magányosan járta az erdeit, de vadat sosem ejtett; a királyné meg egyre csak a kertjében tartózkodott, mintha sok dolga volna a világszép virágaival, pedig igazában rájuk sem tekintett, csak üldögélt a halastó partján, és búslakodott. Egyszer, ahogy megint ott szomorkodik a kőpadon, váratlanul loccsan egyet a víz, egy öreg béka ugrik ki a partra, odatotyog a királyné elé, és azt mondja:

- Ne búsulj tovább, szépséges királyné; azért jöttem ide hozzád, hogy a tudtodra adjam: betelik végre a szíved vágya; nem múlik el egy egész esztendő, és lányod fog születni.

Úgy is lett minden, ahogyan az öreg béka megjósolta: a királynénak lánya született: hanem az olyan gyönyörű volt, hogy a király azt sem tudta, hová legyen örömében.

„Nagy lakomát rendezett, és nemcsak rokonait, barátait, jó embereit hívta meg rá, hanem az ország javasasszonyait is.

Tizenhárom ilyen javasasszony élt az országban, a királynak meg csak tizenkét aranyteríték volt a palotájában. Töprengtek, tanakodtak, mitévők legyenek, hogyan terítsenek tizenkét aranytányérral tizenhárom személyre. Végül a főudvarmester azt mondta:

- Uram királyom, nincs más megoldás: az egyik javasasszonynak otthon kell maradnia.

Minthogy ennél okosabbat senki se tudott tanácsolni, most már csak azt kellett eldönteni, ki legyen a tizenháromból az, akit nem hívnak meg.”

Kép: http://www.huszadikszazad.hu/img/313/10630_udvari_ebedre_teritett_asztal.jpg

A matriarchátus - patriarchátus váltás meséje a Csipkerózsika.

(Rüdriger Dahlke)

13 ezüsttányér,  szemben 12 aranytányérral. 13 ezüsttányér a teliholdak számát, 12 aranytányér pedig a Nap 12 hónapos ciklusát írja le egy évben. A Hold női a Nap férfi szimbólum csillagmítoszi szempontból.

A király azt hiszi, paranccsal, agresszióval, női tevékenységek kiirtásával megoldhatja az átkot. Pedig!?

Luca nap – A Fényesség napja

Kép:http://web.tvnetwork.hu/vidaa/wic/yule/luca.jpg

A Lucia – magyarul Luca – név a lux, azaz a „fényesség” szóból származik. A fénnyel való kapcsolata miatt már a középkorban a szemfájósok védőszentjének is tekintették. Az egyház is bizonyára azért választotta ünnepének december 13-át, mert a 16. századi Gergely-naptár életbelépése előtt ez volt az év legrövidebb napja, a téli napfordulatnak, a világosság születésének kezdete. Így magyarázható, hogy a magyar népi képzelet szerint is december hó folyamán e naphoz kötődik a legtöbb varázslás, népi babona. (Ma már a téli napforduló csillagászati és földrajzi eseménye december 21-én következik be. De régen a téli napfordulót a napistenek születésének időpontjaként tisztelték, sőt e napot három és fél évszázaddal Jézus születése után is megünnepelték.)

Keresztény vonatkozása: Szent Lucia, akinek alakját köszöntik ezen a napon, a legendák szerint Kr.u. a III. és IV. század fordulóján élt Szicília szigetén, Siracusában. Nemesi család tagja volt, fiatal lány, aki egy alkalommal elkísérte beteg édesanyját Szent Ágota sírjához, hogy a szent közbenjárását kérjék a gyógyulás érdekében. Itt álmában megjelent neki a szent, és hívta az égiek seregébe. Mikor felébredt, Lucia kérte meggyógyult édesanyját, ne adják férjhez, mert ő immár örökre Jézus Krisztus jegyesének tekinti magát. Ebbe az elhagyott vőlegénye nem tudott belenyugodni, s ezért feljelentette a lányt keresztény hite miatt Pascasius fejedelemnél. A fejedelem mindent megkísérelt, hogy Luciát a pogány bálványok előtti áldozat bemutatására kényszerítse, de hiába. Ekkor megpróbálta elvitetni a bordélyházba, hogy ártatlanságában megszégyenítse, de Isten segítségével nem sikerült – még ötven igavonó barommal sem – elvonszolni a szüzet. A fejedelem ezután kiadta a parancsot: olajjal és szurokkal öntsék le és égessék el! Ám a tűz sem fogott Lucián. Végül rabtartói elvágták a torkát, de addig nem halt meg, míg imádságát be nem fejezte…

Lucia a legenda szerint Jézus menyasszonya volt, ezért házasságszerző szentnek tartották. A hagyomány szerint Lucia neve napján meggyfaágat vágtak, vízbe tették, s ha kizöldült, a lány a következő évben férjhez ment…

Forrás: http://csillagaszattortenet.csillagaszat.hu/magyar_nepi_csillagnevek/20051201_luca.html

Egyáltalán miért is férfias dolog ez, hogy nőket az elesettség, az elhagyatottság végső határán testük áruba bocsátására kényszerítenek? Az ellenkező, igazán férfias magatartásra találunk számtalan utalást a szentek életéből. Épp a Luca nap előtti Mikulás Szent Miklósa http://www.katolikus.hu/szentek/1206.html az ablakon/kéménykürtőn bedobott pénzével mentette meg egy özvegyasszony három lányát a prostitúciótól.

Lilit

Kép:

http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/2/22/British_Museum_Queen_of_the_Night.jpg

A zsidó legendában, a hagyományos Midrás szerint Isten Ádámot és Lilitet egyazon agyagból formázta, hogy Ádámnak társa legyen. Első este Isten magához hívta, és azt mondta neki, hogy Ádám alárendeltje lesz. Ezt nem fogadta el, mert az agyag, amiből őt formázták, a bukott Samael nyálával volt megmérgezve. Lilit összeveszett Ádámmal és az Édent elhagyva a sivatagba ment. Ott minden nap több ezer keveréklénnyel egyesült és több ezer gyermeket nemzett velük. Ádám magányosságra panaszkodott Istennél, aki erre megteremtette Ádám oldalbordájából Évát.

Lilit halhatatlan maradt, mert nem evett a Tudás Fájának gyümölcséből. Néhány zsidó monda szerint ő volt az utolsó angyal a tíz szentségtelen sefirot közül, akitől mindenki félt: a legenda szerint gyermekeit megölték, mert azáltal, hogy megszökött az Édenből, ellenszegült Isten akaratának, Lilit ezért bosszúból az emberek gyermekeit ölte meg. Hogy ettől megóvják magukat, az emberek pentagrammákat akasztottak a bölcsőre, amin az Éden 4 folyója, valamint Sanvai, Sansanvi és Semangloph angyalok nevei voltak láthatók, azok az angyalok, akik Isten megbízásából Lilitre vadásztak és gyermekeit megölték.

„Rabbi Hanina mondta: Senki se aludjon egyedül a házban, mert Lilithnek hatalma van afölött, aki egyedül alszik egy házban.    ”

– Talmud (Sab. 151b)

A zsidó-feminista teológiában Lilitet olyan nőként ábrázolják, aki nem Istennek, hanem csak Ádámnak nem engedelmeskedik és Évával ellentétben nincs rá hatással az ördög mesterkedése.

Lilit szimbolizálja a tanult, erős asszonyt.

Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Lilit

„Életfilmünk” forgatókönyvének tizenharmadik karaktere

Pereg az „életfilmünk”, melyet magunk rendezünk mióta megszülettünk. Ez a filmtekercs, avagy ma már inkább DVD éppen most, az életkorunknak megfelelő filmkockánál jár testünk „filmfelvevő-vetítőberendezésében”.

Ebben a bizonyos saját „életfilmben” játssza el a drámát földi pályafutásunk alatt az a bennünk élő tizenkét karakter, akiket eddig be tudtam azonosítani: a harcos, a szépség, a közvetítő, az anya, az apa, a szolgáló, a társ, a csábító, a szószóló, a mester, a bolond és az angyal.

Lassan tizenöt éve, hogy egy Műcsarnok-beli előadáson Bátorfi Andrea fotóművész-művészettörténésztől hallottam először Lilitről, az ő személyiségjegyei nem illettek bele a fent említett karakter-sorozatba.

Így lett a tizenharmadik karakter számomra az isteni középben, az önálló gondolkodású, tanult, erős asszony. Ő az, aki már kívülről-felülről látja a világot és benne a többi karakterrel együtt önmagát is. Ott áll középen, közvetlen összeköttetésben Istennel. Neve Fényesség, Lux, Luca.

Ezennel vége is a triszkaidekafóbiának?!

Mától december 13. az önálló gondolkodású, tanult, erős asszonyok szimbólumaként Luca, azaz a Fényesség világnapja lesz számomra.

---

[1] a 13-astól való rettegés

Nobel-ünnepségek zárónapja december 13.

 Északon a Luca-menyasszonyt koszorúval és gyertyával 1780-ban említik először, a szokást újraélesztették Svédországban Nobel Alfréd halála évfordulójával összefüggésben. Nevezetesen a Nobel-ünnepségek zárónapja december 13., és e napon gyertyás-koronás lányok köszöntik az új Nobel-díjasokat. Magyarországon Luca-napon a család minden tagjának sütnek egy lucapogácsát, és egyikbe pénzdarabot rejtenek el. Aki ráharap, szerencsés lesz.

A Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert köszöntése 1937.december 13-án

„Flow”- ta anekdota – avagy a MeseMuzsika és a flow

Amint a gyermek a kezébe vesz egy hangszert, az arckifejezésemegváltozik és egy egészen más tudatállapotba kerül.

A tánc

Tíz éve már, hogy Kokas Klára, zenepedagógus és zenepszichológus egyik előadásán levetített egy filmet, mely két kisiskolás gyermek intuitív táncát mutatta be egy bizonyos Mozart zeneműre. A két különböző nemzetiségű gyermek tánca, amit egymástól térben és időben teljesen függetlenül ellejtett, megszólalásig hasonlított egymásra.

Az idő és az ő érzékelése

Korábban a saját gyerekeimmel is beszélgettünk arról, hogy miért van az, hogy másként érzékeljük az időt, ha várunk valakire-valamire vagy, ha belefeledkezünk valamilyen érdekes tevékenységbe. Más az idő múlása, ha dolgozunk egy „nemszeretem” munkán és más, ha játszunk, szórakozunk.

Munka és/vagy szórakozás

Idecitálom az apukám és nagyobbik fiam legkedvesebb olvasmányának, Mark Twain Tom Sawyer kalandjainak egy rövid részletét:

„Ezek után Tom már nem tartotta reménytelennek az életet. Tudtán kívül felfedezte az emberi cselekedetek egyik örök rugóját. Nem kell mást tenni, ha kívánatossá akarunk varázsolni valamit - akár felnőttekről, akár kisfiúkról legyen szó -, mint nehézségeket gördíteni kívánságuk elé. Ha Tom bölcselkedő kedély lett volna - mint például ennek a könyvnek az írója -, hamarosan megérti a „munka” és a „szórakozás” közti különbséget. Minden munka: amit meg kell tenni, és minden szórakozás: amit önként vállal az ember. És ez a fogalmazás hozzásegítette volna annak a megértéséhez, hogy művirágokat csinálni vagy taposómalomban dolgozni bizony kemény munka, de a kuglizás vagy a Mont Blanc megmászása szórakozás. Vannak Angliában gazdag urak, akik komoly anyagi áldozattal szerzik meg azt a kiváltságot, hogy nyáron naponta húsz-harminc mérföldnyi útszakaszon ők hajtsák a postakocsit; de ha nekik kínálnának bért a fáradságért, kedvtelésük munkának minősülne, s így már nem vállalnák.”

•   „A szabadidőben végzett tevékenységre használt görög scholea szóból ered az iskola szó, ami jól tükrözi azt az elgondolást, hogy a szabadidő legjobb hasznosítása a tanulás… Társadalmunk három jellemző szabadidős tevékenysége nagyon távol áll a fenti elképzeléstől. Első a tömegkommunikációs eszközökre fordított idő. … Második a beszélgetés… Harmadik áll legközelebb az eredeti elgondoláshoz: a hobbitevékenységek, sportolás, muzsikálás, étterembe, moziba járás…” (Csíkszentmihályi Mihály: Az öröm művészete)

Vége felé közeledik a Weiner-Szász Kamaraszimfónikusok MeseMuzsika matinésorozata (Utolsó előadása idén december 7-én lesz.) 

MeseMuzsika és a Flow

Fotósként dokumentálva az eseményeket immár negyedszer vettem részt az interaktív előadásukon, melynek végén a gyerekek a bemutatott hangszereket ki is próbálhatták. E négy előadás fotóiból válogatva az tűnt fel, hogy amint a gyermek (de a felnőtt is) a kezébe vesz egy hangszert, az arckifejezése megváltozik és egy egészen más tudatállapotba kerül. Olyan, mintha belekerülne abba a bizonyos Csíkszentmihályi Mihály által fémjelzett flow-állapotba. A flow alap-harmonikusát a velünk egy szinten hömpölygő Duna hullámai adták múlt szombaton is, az A38 Hajó panorámaablakos kiállítóteréből nézve. A fényképek pedig tanúskodnak arról, hogy zene hullámainak fel- és „fil”- harmonikusaival együtt a csupa nagybetűs TELJESSÉGET élhettük át nézőként, részvevőként és megfigyelőként egyaránt ezeken a szombati matinékon.

• Flow – Áramlat: Csíkszentmihályi Mihály figyelve a festőket képeik alkotása közben rájött, hogy úgy viselkednek, mintha transzba estek volna; annyira leköti őket az alkotás élménye, hogy elfeledik a való világot. Ezt lehet érezni más tevékenység közben is (sakk, hegymászás stb.), amikor igazán jól érezzük magunkat. Megjelenik az alkotás élménye, a dicsőség, a vágy, a teljes bevonódás érzése, s ez a pszichológiai terület még kiaknázatlan az emberiség számára. „Autotelikusnak” nevezte tehát ezeket a tevékenységeket, amelyeket önmagukért, a cselekvésért végzünk, külső jutalom nélkül, és megengedik a teljes elmélyülést. Később ebből született a „flow” fogalma. 
• A flow egy pszichológiai jelenség elmélete tehát, melyet Csíkszentmihályi Mihály fogalmazott meg először. Az emberek a flow-élményt szerinte a következőktől kísérve tapasztalják meg:  az illető képességeivel összhangban lévő, egyértelmű célok;  a tudat erős fókuszáltsága; az öntudatosság tudatos észlelésének megszűnése;  az időérzékelés torzulása;  azonnali reakció a tevékenység alatt felmerülő jelzésekre;  egyensúly az egyén képességei és a feladat nehézsége közt (a feladat se túl könnyű, se nem túl nehéz);  a szituáció feletti kontroll érzése;  a tevékenység belülről jutalmaz, ezért nem megterhelő;  az illető teljesen elmerül abban, amit csinál, minden figyelmét erre összpontosítja.
• A flow-élményhez nem szükséges mindegyik jellemzőnek teljesülnie. Forrás

„Aki a zenét szereti, soha nem lehet igazán boldogtalan.”

Franz Schubert