(egy retro történet)
Nincsen olyan élethelyzet, amiről ne jutna
eszembe egy SiposÚr-történet.
Így közelebb már az örökkévalósághoz (amikor
is nyugdíjba mehetnék), mint az életem elejéhez, sokszor eszembe jutnak az első
munkanapjaim.
"Az örökkévalóság nagyon hosszú.
Különösen a vége felé." Woody Allen
A családi átokmintáról írtam
korábban már egy könyvajánlómban, Vérségi kötelékek címmel.
-
Csak a fiú a
gyerek és a férfi az ember.
-
Csak az az
ember, aki műszaki.
-
A munkába
bele kell gebedni. (Minimum egy gyomorfekély, vagy egy szívinfarktus a végére.)
Ez volt a szüleim által kijelölt
kényszerpályám kezdetén a fő csapásirány. Viszont a Jóisten SiposUrat küldte
nekem, hogy ne érezzem ezt a pályát annyira kényszernek az első években, aki
mondogatta is, hogy: „Majd meglátja, hogyha kikerül az életbe…”
1974 szeptemberében léptem be a
GanzVillanyGyár Trafószerkesztésének ajtaján, ami akkor
éppen a Mártírok útja (ma már Margit körút) hosszú, zöld, alumínium-szocreál KGM
épületének tán ötödik emeletén volt. (Ezt az épületet nem sokára lebontják.) Végig
mentem a rajztáblákkal teli hodálynagyságú rajztermen, ahol legalább negyvenen
dolgoztak akkor.
A terem túlsóvégén levő
vészkijáratig jutottam, ahol is az utolsó boxban működött a SiposCsoport - az is
így, egybeírva.
SiposÚr „kez’csókolommal”
köszöntött engem (az akkor még éppen hogy csak felnőtt nőt), s ez nagyon
meglepett. Majd nagy komolyan beleírt soron következőnek az ő NagyKönyvébe, s
kisvártatva közölte velem, hogy 2011-ben mehetek nyugdíjba, s ha addig legalább
12 gyereket szülök három évenként, akkor mindezt az utolsó gyesről tehetem majd
meg. Azt sajnos nem sejtette még akkor, hogy a gyes olyan lesz, mint a mesében:
hol lesz, hol nem lesz, s hogy a szolgálati idő valószínű az én időmben már az
örökkévalóságig fog tartani.
A NagyKönyvben szerepelt aztán
mindenféle diagram, amelyből kimutatta például, hogy egy szerkesztő hány nap
alatt végzi el azt a munkát, amit tíz szerkesztő tíz nap alatt.
SiposÚr mindennap vajas zsömlét
uzsonnázott és munkaidő vége előtt tíz perccel nadrágot cserélt, mondván - némi
humorral -, hogy:„Tele van”.
Volt az ablakában egy soha nem
termő citromfa, amelyet egy zöldre algásodott üvegből locsolgatott, s amire
viccből a kollegák Karácsonykor valódi citromokat aggattak.
Óvva intett engem a házasságtól.
Aztán, hogy húszévesen mégis megtettem, nem ismerte el addig, míg a Kandót (az
egy műszaki főiskola volt anno) be nem fejeztem.
Elmagyarázta, hogy miről lehet
megismerni a szerelmes embert: „Vizenyős tekintet, tétova járás.”
Ő maga ugyan „százéves” boldog
házasságot mondhatott magáénak gyorsbeszédű felesége mellett, akit egy Május
1-jén ismert meg a gyárban, de a házasságot sajátságosan sorolta be korszakokra,
úgymint:
- - üngyüm-büngyüm
korszakra (amikor csak így beszélnek egymással a felek)
- - a magán
tulajdon tisztázása korszakra (enyém ez a kis kezecske, enyém ez a kis fülecske…)
- - bezzeg
korszakra (bezzeg, ha a Hufnágel Pistihez mentem volna feleségül)
- - s végül a
„tepiszok” korszakra (a férjem/a feleségem az a piszok)
Az ő tollából származott a
Szerkesztők Tízparancsolata is, amelyet most megidézek:
- - A
szerkesztőnek nincs apja, anyja és nem megy sehová. (Ez az átkok ellen ható
parancsolat, melyek lépten-nyomon zúdultak a szerkesztőre.)
- - Dolgozni,
csak lassan szépen, ahogy a csiga megy réten, úgy érdemes.
- - A jó
munkához jó idő kell.
- - Szeresd a
kolléganőket, mint önmagadat. (Ekkor szinte csak férfiak dolgoztak a műszaki
világban.)
- - Ami nem
megy, „aztatat” ne erőltessük.
- - A főnöknek
mindig igaza van. (Ha nincs is igaza, akkor is a főnök, az mindig főnök.)
- - A szerkesztő
ceruza nélkül olyan, mint asszony/férfi szerető nélkül.
- - Az amúgy is
túlterhelt szerkesztőt ne terheljük tovább.
- - A munkahely
nem korcsma, hogy mindig ott tartózkodjunk.
- - Vak
szerkesztőnek fehér ceruza dukál.
Szórakoztató jeleneteket
produkáltak ketten GáborKarcsival – ő is így, egybeírva - , aki számítási
mérnöke volt az osztálynak, s aki majd mindennap elmondta, hogy „Magam és mások
szórakoztatására kis történeteket találok ki.” Tőlük hallottunk különös nevű
emberekről, mint Kútásó Miksa
az „Ecseri”-ről, vagy Gyalog Rozi
a rádió hőskorából.
Apropó rádió: SiposÚr, saját
lányának is úgy magyarázta el a rádió működését, hogy elvitte őt a csepeli
Kossuth adó tornyához és bemagyarázta neki, hogy itt akkora a térerő, hogyha az
egyik fülébe balkeze hüvelykujját a másikba pedig a kisujját nyomja, meghallhatja
rádióadást. Elképzeltem, amint a lánya ott gyömöszöli az ujjait a fülébe, mint manapság a fülhallgatót szokták a fiatalok. Így valahogy:
SiposÚrtól tudom, hogy a mezőtúri reformátusok „Taruza kujdámi leketej jöj”-jel köszöntik egymást, ha valahol a
Világban netán összetalálkoznak.
Ez ugyanis a tekintélyes méretű,
ősi mezőtúri református templom homlokzatán a felirat (Jöjjetek el, imádjuk az
Urat!), csak fordítva olvasva.
Ilyen légkörben teltek a
hétköznapok és lettem trafószerkesztővé SiposÚr mellett a Ganzban. Nő létemre igazán
„férfiasan” megtanultam a buktatott tekercselés mibenlétét és vasmagrakás technológiájából írtam a diplomamunkámat később. Noha a műszaki pályát elhagytam már jónéhány éve a művészetekért,
s utóbb az újságírásért, az igaz Vassaktól azóta sem távolodtam el. VassPista –
így, egybeírva - lett a „Zuram” húszévesen, s Vassak lettek a fiaim (Marcell és
Ákos) is.
SiposÚr emberséges ember és főnök
volt, aki szót értett a melóssal, a takarító-, konyhás- és kézbesítő nénivel, a
portással, a feletteseivel és nem utolsó sorban a beosztottjaival. Kár, hogy
már több mint harminc éve nem él, csak néhányunk emlékében, akik szerettük.
Egy szó, mint száz, nincsen olyan
élethelyzet, amiről ne jutna eszembe egy SiposÚr-történet.
Így közelebb már az
örökkévalósághoz (amikor is nyugdíjba mehetnék), mint az életem elejéhez,
sokszor eszembe jutnak ezek az első munkanapjaim/heteim/éveim.
SiposÚr nekem a jó főnök etalonja
azóta is.
Elnézve, hogy mire vittem eddig,
lehet, hogy tényleg gyesről kellett volna nyugdíjba menjek…, az lett volna az
igazi karrier?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése