Bretagne-tól Kamcsatkáig, avagy kapcsolataink próbája
Arra nem emlékszem, hogy barátokként váltak volna el egymástól a túra után, de hogy jól megismerték önmagukat, azt biztosra veszem.
A kilencvenes évek legelején a „valóság sók” előfutáraként láttam a tévében egy számomra nagyon tanulságos dokumentumfilmet, amelyből egy-egy részlet maradt meg csak az emlékezetemben, de azok a mai napig példaként szolgálnak az emberi karakterek viselkedésének megfigyeléséhez.
A film egy utazásról szólt. Egy spontánul összeszerveződött társaság indul el az Atlanti-óceán partjaitól a Csendes-óceán partjáig, át Európán és Ázsián. Semmi spirituális célja nem lévén, nem mondanám zarándokútnak. A légyeg az volt, hogy aki ahogyan bír, jusson el legnyugatabbról legkeletebbre. Kicsit azAzok a csodálatos férfiak című filmre emlékeztető helyzetet szimuláltak, csak itt nem repülő alkalmatosságokkal, hanem a földön guruló változataikkal közlekedtek. A táv is hosszabb, mint a London-Párizs.
A társaság tagjai különböző járművekkel érkeztek a kiindulási ponthoz, ami emlékezetem szerint Bretagne-tól Kamcsatkáig vezetett. Voltak motorosok, biciklisták, autósok, volt ki egyedül, volt ki társakkal, férfiak-nők, idősebbek-fiatalabbak, az biztos, hogy mind kellően kalandvágyó és elég tapasztalatlan volt. Egy operatőr és egy riporter végig interjúkat készített velük, a megtett út dokumentumaként. Ebből az anyagból állt aztán össze a film....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése