Mottó:
„Az idővel kapcsolatban sokszor használunk pénzügyi
kifejezéseket: beoszt, ráfordít, tartalékol, elveszteget. Ezért állítják
egyesek, hogy az időhöz való viszonyunkra a kapitalista múlt nyomta rá a
bélyegét. Való igaz, hogy a kapitalizmus nagy hívének, Benjamin Franklinnek a
kedvenc mondása volt: Az idő pénz. A két fogalom összekapcsolása azonban
valószínűleg régebbről ered, és inkább épül általános emberi, mint csupán a mi
kultúránkra jellemző tapasztalatra.
Jó érvek szólnak amellett, hogy inkább a pénz nyeri
értékét az időből, mint megfordítva. A pénz egyszerűen csak valaminek a
véghezvitelére vagy előállítására fordított idő legáltalánosabban használt
mértéke. És azért becsüljük a pénzt, mert életünk korlátait kitágítva képes
némi szabad időt biztosítani számunkra.
Egyes antropológusok szerint a technikailag kevésbé
fejlett társadalmak felnőtt tagjai ritkán fordítanak négy óránál több időt
létfenntartásra – a fennmaradó időben pedig pihennek, csevegnek, énekelnek, és
táncolnak.” (Csíkszentmihályi Mihály)
Amikor a hetvenes évek derekán el kezdtem dolgozni az első
főnököm, Sipos úr - némi humorral - az első munkanapon beleírta a nevem az ő
„Nagykönyvébe” és kiszámolta, hogy 2011-ben megyek nyugdíjba, de azt is, ha 3
évenként szülök összesen12 gyerekeket, akkor akár gyesről kezdhetem meg a
megérdemelt pihenés éveit.
E számítás szerint már egy éve boldog nyugdíjas lehetnék, ha
nem emelték volna meg előbb 62 évre és utóbb 65 évre a nyugdíjkorhatárt.
Valahogy mindig úgy alakult, hogy mire valamilyen időpontot elértem, éppen
akkor emelték fel az én korosztályom nyugdíjkorhatárát.
Dolgoztam, mint a güzü. A hetvenes években építettem a
szocializmust, még „vé-gé-em-ká-ztam” is http://www.nol.hu/archivum/archiv-476655,
ha még ez mond valamit valakiknek. A nyolcvanas években két fiam született,
akikkel összesen 3 évig voltam gyesen. A rendszerváltás után a szabad versenyes
kapitalizmusban zsigereltek ki a főnökeim úgy, hogy az egészségem is odalett és
akkortájt a kamasz fiaim kishíján kicsúsztak a kezeim közül. Míg én a „bányában
dolgoztam”, ők néha-néha mellé jártak az iskolának. Már-már nem értettem azt,
amiről ők beszélnek. Néha ordítottam is velük. S akkor egy napon megláttam magam
kívülről, ahogy ott állok és ordítok…
Nagyon elszégyelltem magam…
Aznap eldöntöttem, hogy minden másként lesz!
Rájöttem, hogy azok az évek többet nem jönnek vissza, amelyeket
a család együtt tölthetett volna.
Stratégiám a következő volt:
A szeretetkommunikáció eszköztárából (ajándékozás, dicséret
odafigyelés – megértés, testi kontaktus – érintés, együtt
töltött idő) az együtt töltött időt, méghozzá a „minőségi időt” választottam. S
ettől a naptól meg is változtak a dolgok. Noha a külvilág szemében az árral
szemben úsztunk ettől kezdve, de a gyerekeink szeretetét azóta is élvezzük.
A nagybetűs MUNKA helyett a legelesettebbeket, a
leggyengébbek ügyét szolgálom a magam módján, önkéntesként azóta is. (Mellesleg
tenném ezt jó fizetésért is - amely után jó nyugdíj járna -, de nem alkalmaznak
sehol.)
De azt is látom, hogy hiába volt a megfeszített MUNKA és az „áldozat”
a munka oltárán.
A mostanság kézhez kapott szolgálati idő kiszámítási
kérelmem határozatából ugyanis megtudtam, hogy mindenféle furfangos szabályok
szerint szépen 5-6 évet lecsipegettek Nyugdíjfolyósítónál a munkaviszonyaimból.
Az önkéntes munka…?
…nem számít szolgálati időnek. Ez a tény egy kissé furcsa,
de még talán megértem…, mert hát morálisan, meg minden…, vagy még sem értem
meg?!
Az idő pénz, vagy még sem az?!
Lehet, hogy soha nem megyek nyugdíjba?!
Lehet, hogy a szolgálati idő az örökkévalóságig tart?!
2012. december 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése