Elmondhatom magamról,
hogy beleszagoltam a csirizszagú suszter-életbe egykoron.
A múlt század ötvenes éveiben a városi anyák megszülték a
gyerekeiket és (gyed/gyes nem lévén még akkortájt) néhány hét múlva már mentek
vissza dolgozni. A gyereket vonszolták a téli hajnalokon is a városon keresztül
a gyári bölcsödébe (munkaidőben jártak át szoptatni is). Nem csoda, hogy szedte
áldozatait a sok gyerekbetegség, mint a gyerekbénulás, agyhártya- és agyvelőgyulladás
a kanyaró és bárányhimlő szövődményeként.
Nekem az utóbbi jutott ki
közel kétéves koromban. Az egyik bölcsistársam bele is halt. Anyukámnak sem
ígértek sok jót a felépülésemet illetően. „Ha megmarad, akkor sem lesz normális”
– így hangzott a háromnapos kóma idején az orvosi ítélet. Aztán csak életben
maradtam és agyi funkcióim is hellyel-közzel működnek azóta. A szüleim azon
nyomban kiírattak a bölcsődéből, s nem lévén élő nagymamám már akkor (45-50
évesen mentek el a földi világból), bébiszitterhálózatok akkor még nem működvén
városszerte, a házbeli Eszes nénire bíztak, akinek éppen akkor ment egy vidéki
egyetemre tanulni a Gyuszi fia.
Eszes mama tip-top néni volt, - a szőnyegvédőt is szőnyegvédő
fedte, a kilincsek pedig hetente fényesre szidolozva -, még a széltől is óvott.
A porcelán kancsóban mindig volt állott víz, hogy a torkom meg ne fázzon. Nagy
kaland volt a Fény utcai piacra menés is vele. Akkor még lovas kocsikkal hozták
az árut a kofák. Élőcsirkét vettünk havonta egyszer, amit a lábánál fogva
hosszú spárgával konyhaasztal lábához kötöttünk, elészórva egy kis kukoricát.
De még mielőtt leves lett volna a tyúkocskából, felvittük kis kosárkában hol a
Királyhágó térre, hol villamosra ülve, a Farkasrétre zöldfüvet legelni. S a
levesbe természetes, hogy kézzel gyúrt tésztából készült a cérnametélt.
Harsogott a kés a tésztavágás közben.
Egy szó, mint száz, Eszes mama férje cipész volt.
Eszes bácsi munkája engem teljesen lenyűgözött. Az öreg a Hertelendy-Ugocsa
utca sarkon lévő cipészszövetkezetben félállású foltozóvargaként működött, így
otthon is vállalt munkát. Alig vártam, hogy a számomra rendelt délutáni alvásidőnek
vége legyen és lássam, ahogy otthon is dolgozik.
Otthon ugyanis a konyhában a szépséges régi fafűtéses
sparhert mellett volt egy hokedli, rajta egy farostlemezen sorakoztak a cipészszerszámok:
reszelők, kalapács, olló, és árak, sarokvasak, szegek kis dobozkákban. Enyhe cipőfesték-
és csirizszag is lengedezett a levegőben. Ahány láb, annyi kaptafa lógott a
spájzban névre szólóan. Háromlábú kisszéken
ült és apró faszegyekkel a szájában kalapált-reszelt Eszes bácsi. Így készültek
méretre a modern nőknek a hegyes orrú, tűsarkú-, a fájós lábú mamáknak a magas szárú-,
a papáknak pedig még a nyugdíjba vonulás előtt a gojzervarrott http://www.cipeszmester.hu/cipesz-tudastar/gojzer-varrott-cipo.php
félcipők. Voltak azért otthon is javítani való cipők, amik „sajátlábon” jöttek
és nyomban javításra is kerültek. Mezítláb a kisszőnyegen lábuk, „félfenéken” ülve
várták a mamák-papák-gyerekek, míg elkészült a munka, s közben a környék hírei
is kicserélődtek: ki született, ki halt meg, ki költözött el és vissza, mi megy
az Ugocsa moziban, s lesz-e friss hús pénteken a Márvány utcában.
Szóval a délutáni alvás után az én helyem egy kis sámlin
volt a miniatűr „hokedli-cipészműhely” mellett. Egy ideig csak tátott szájjal
néztem a munkálatokat, majd susztersegédnek álltam magam is. Eszes bácsi
megengedte ugyanis, hogy a háromoldalú reszelővel én is reszelgessem a
szerszámokat tartó farostlapot. Igazi boldogság volt ez számomra. A szüleim
alig bírtak hazavinni nap, mint nap.
Három évig voltam a „tartalék gyereke” az Eszes családnak, de
még utána évekig őrizték a cakkosra reszelt farostlapot, mint botcsinálta
suszterségem „mesterdarabját”. Így elmondhatom magamról, hogy beleszagoltam a
csirizszagú suszter-életbe egykoron.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése