Égzengés ébresztett ma hajnalban, itt csapott le a közelben a villám.
Édesapám éppen két éve egy hasonló viharos éjszakán ment el a földi világból egy combnyaktörés és a kórházi körülmények miatt összeszedett szövődmények után.
Apai örökségem, hogy szeretem a nagy nyári záporokat/zivatarokat… amikor a természet megmutatja, hogy mekkora hozzám képest… pusztít és teremt…. levezeti a feszültséget.
A filmekben a megtisztulást szimbolizálja a jó kiadós, ablakmosós zápor. A szereplők is megtisztulnak, s utána minden és mindenki a maga valóságában mutatja magát.
A saját életfilmemet, ha visszanézem?
Gyerekként együtt néztük villamosmérnök apámmal az ablakból a cikázó villámokat és utána a nagy égzengést. Nem volt számomra ijesztő, hiszen már háromévesen elmagyarázta, hogy ez hangrobbanás és semmi más. Olyan, mint mikor a szuperszonikus repülőgép sebessége eléri a hangsebességet. Akkortól kezdve nekem „kantantott a repülő” az ilyen viharok idején is.
Tudományosan levezetve később megértettem mi is zajlik ilyenkor ég és föld között.
Aztán nagy összefüggés-keresős korszak köszönt rám és rájöttem, hogy egy másik síkon, a családban születés-élet-halál körforgásában valahogy mindig egy-egy igen csak szélsőséges időjárási helyzet is jelen volt.
A szüleim életében is egy felhőszakadás elől a Szent Rókus kápolnába való bemenekülés hozta el a döntést, hogy kapcsolatukból házasság legyen és abból mi az öcsémmel megszülessünk.
Az én kapcsolatom a „Zurammal” is egy ilyen balatoni viharos egymásra találással indult még 16 éves koromban.
Nagyobbik fiam születésekor olyan hideg tél volt, hogy a neki vett műanyag gyerekkád megrepedt, amint az üzletből az utcára kivittük. Ő bírja is hideget…
A kisebb fiam születésekor pedig már májusban 40 fokos kánikula volt. Ő pedig nagyon nem szereti a hideget…
Az egyik - igencsak öntörvényű -, nagybátyám temetésekor csak a rákospalotai temető fölött dúlt égi háború, szétkergetve a gyászolókat.
Az anyukám halálával eltűnt a melegség egy jó időre, egy december elejétől március végéig - az ő születésnapjáig - tartó „jégkorszakkal”. Azt hittük nem lesz vége sohasem a télnek.
Az előrejelzés szerint még napokig ilyen idők lesznek.
Születés-élet-halál, teremtés-földi lét-visszatérés, eső-tócsák-párolgás, villámlás-dörgés-ébredés körforgása.
Jákob lajtorjáján nagy a jövés-menés.
Ilyen létrát látott álmában Jákob: "Ímé egy lajtorja vala a földön felállítva, melynek teteje az eget éri vala, és ímé az Istennek Angyalai fel- és alájárnak vala azon." (Mózes I. Könyve 28, 11-12)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése