Nagy öröm kertes ház?!

Akik a városi bérházakból kertes házba költöztek, nap napután szebesülnek azzal, hogy a házzal törődni kell. 

A garázs beázhat alulról is, ha a vízelevezető árkot a humusz eltömíti. Ha az ereszcsatorna vízszintes és függőleges csövei nem jól illeszkednek, a ház fala elázhat a mostanság olyan bőséges esőtől, amely nap-nap után ömlik ránk a júliusi kánikulában is. 

Gondoltam is rá, hogy a régi öregeknek biztos listája volt arra vonatkoztatva, mikor milyen karbantartást kell elvégezni, hogy ne romoljon a ház állapota. 

Majd R. Fulghum egyik hétköznapi tűnődése jutott eszembe:

"A szomszéd tegnap kitisztította az ereszt. Az ereszcsator­nát is. Nem először tette, már tavaly is láttam, hogy csinál­ja. Hihetetlen. Negyven évig azt sem tudtam, hogy vannak emberek, akik kitisztítják az ereszt. Arra pedig a mai napig nem tudtam rávenni magamat, hogy én is megtegyem.

Bámulom azokat, akik elvégzik az ilyesmit, akik rende­zett életet élnek, akik mindig teszik a dolgukat, ráadásul jól. Hallottam emberekről, akik minden hónap végén ki­egyenlítik tartozásaikat. Hihetetlenül hangzik, tudom, de esküszöm, hogy igaz.

Ezek az emberek iratszekrényekben (nem cipősdobozok­ban!) tartják rendszerezett, sorba rakott, valóban szükséges iratokat tartalmazó dossziéikat. Ha valamire szükségük van, tudják, hol keressék. Rend van a mosogatójuk alatt, a szekrényeikben és kocsijuk csomagtartójában. Évente kicse­rélik a kazánszűrőt. A mechanikusan működő tárgyakat rendszeresen megolajozzák. Vásárolt holmijuk mindig a ga­ranciaidőn belül romlik el. Zseblámpájuk működik, sőt, azt is tudják, hol van!

Pontosan emlékeznek, mikor volt az autó utoljára szer­vizben. A szerszámaik a garázsban lógnak, szögre akasztva - éppen ott, ahol lenniük kell. Adóbevallásuk tényeken, nem becsléseken és fohászokon alapszik. Amikor este lefek­szenek aludni, a Tennivalók listáján minden egyes tétel át van húzva. Reggelente tiszta fürdőköpeny várja őket az ágy mellett, kikészítve. Zoknijaik a fiókban, párosával ös­szegöngyölve. Bizony! S amikor az új nap reggelén kilép­nek az ajtón, pontosan tudják, hol az autó kulcsa, nem ag­gódnak az akkumulátor állapota miatt, nem töprengenek, vajon van-e elég benzin a tankban ahhoz, hogy elérjenek a munkahelyükig.

Vannak ilyen emberek, akikkel minden rendben van. Ők nem alattvalók a Káosz birodalmában, rájuk az entrópia tör­vényei nem vonatkoznak. Nap mint nap találkozom velük. Nyugodt, könnyed támaszai a társadalomnak. Az ő nevü­ket szedték vastag betűvel az iskolai évkönyvekben, ők vol­tak mindannyiunk példaképei. Ők azok, akiknek sikerült!

Én nem tartozom közéjük. Mindennapi életem teendőit annyira tudom kezemben tartani, mintha egy zsák bolhát kellene összeterelnem. Az élet olyan, mint a légógyakorlat. A részleteket most hagyjuk.

Van azonban egy visszatérő vágyálmom, mely minde­nen átsegít. Ez pedig a botcsiszoló-álom. Egy szép napon be fog kopogni hozzám egy elöljárókból álló bizottság, és közli, itt az ideje, hogy elvégezzem a csiszolt bot rítusát -az igazában jólelkű, de krónikusan rendetlen alakok beava­tási szertartását.

Ez a következőképpen történik: azért választanak ki, mert tudják, nagyon jó szívem van, és végre eljött az idő, hogy megkegyelmezzenek nekem. Először is, egy héten át mentesülök mindenfajta kötelezettség alól. A naptáramban üresen állnak majd a lapok, nem lesznek bizottsági ülések, lejárt határidők, számlák, levelek, elintézetlen telefonok. Egy szép helyre visznek, ahol minden csendes lesz, békés és Zen-buddhista. Gondoskodni fognak rólam, finom éte­lekkel traktálnak. Gyakran megdicsérnek. A feladatom mindössze ennyi lesz: egy hetet kell a bot simára csiszolásá­val töltenem. Adnak smirglit, citromolajat, rongyokat és persze a botot - egy szép, de közönséges fadarabot. Semmi más dolgom nem lesz, minthogy lecsiszoljam a botot, amen­nyire csak tudom, amikor csak kedvem tartja. Ennyi az egész: csiszold a botot simára!

A hét lejártával az elöljárók visszatérnek. Ünnepélyesen ellenőrzik a munkát. Megdicsérnek szakértelmemért, érzé­kenységemért, lényeglátásomért. Így még egyetlen botot sem csiszolt le senki! - kiáltanak majd fel. Benne leszek a té­vében és az újságokban. A történet címe ez lesz: egy lelke mélyén rendes és jó szándékú férfi bámulatra méltó tökéle­tességgel csiszolta le a botot! Csendes diadallal kísérnek majd haza. Családom és szomszédaim tisztelettel néznek rám. Az utcán az emberek értőn rámmosolyognak, integetnek, s feltartott hüvelykujjukkal fejezik ki elismerésüket. A létezés egy magasabb szintjébe lépek át.

És ez még nem minden. Ettől kezdve nem kell ereszcsa­tornákkal törődnöm. Csekkfüzetemet, dossziéimat, nyom­tatványaimat, szekrényeimet, fiókjaimat, adóbevallásaimat, még a kocsim csomagtartóját is más fogja rendben tartani helyettem. Mindezzel nekem már nem kell foglalkoznom. Mindörökre megszabadultam a Tennivalók kötelékeitől, mert lecsiszoltam a botot! Rápillantok, ott lóg a kandalló fö­lött. Büszke lehetsz, botcsiszoló, ez már valami! Mi több, elég!

Istenem, bár így lenne!"

(Robert Fulghum: MÁR AZ ÓVODÁBAN MEGTANULTAM MINDENT, AMIT TUDNI ÉRDEMES - Tűnődések hétköznapi dolgokról)

Kafka után is van remény

A "nincs remény" érzése önt el ettől A törvény kapujában-tól is. Csak mindig eszembe jut, hogy van egy mélypont minden élethelyzetben, ami már nem süllyed lejjebb. 

És amikor ezt a pontot megérzem, akkor szoktam égre emelni a tekinetetmet. És a Fénycsírát felfedezni, még a legsötétebb éjszakában is, ami után reggelre van, hogy jön a megvilágosodás... Hát így valahogy... 

A napokban olvastam, hogy a Hold, hogy tud így világitani az éjszakában, hiszen a Naptól kapott fényt veri vissza, a majdnem fekete-szürke por. Aztán azt is írták, hogy a Földről visszavert fény is megvilágítja és azt is visszatükrözi.... Ez nagyon tetszik... Szembe-fordított tükrök Nap-Hold-Föld konstellációja. 

Weöres Sándor - A teljesség felé / Szembe-fordított tükrök

"Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.

Hiányosságom váljék jósággá benned.

Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: 

igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.

Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.

Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.

Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában."

A törvény kapujában - elmélkedés Kafka születésnapján

A törvény kapuja előtt áll egy őr. Ehhez az őrhöz odamegy egy vidékről jött ember, és engedélyt kér, hogy beléphessen a kapun. 

Tíz éve, hogy OKJ-s bizonyítványom lett újságírásból az "Online médiával a megkülönböztetés ellen" képzésen. Tanulmányaim során az egyik feladat az újságírás és a törvények témájában való elmerülés volt. 

Annál velősebben és lényeretörőbben mint, ahogy Franz Kafka A törvény kapujában megfogalmazta, nem lehet jobban leírni, ahogy egy felelős szakma gyakorlásáig eljuthatunk. 

Így csak kicseréltem a vidéről jött ember, "ember" szavát az "újságíró"-ra, összesen 9-szer. 

Az eredeti mű:

Franz Kafka: A törvény kapujában

A törvény kapuja előtt áll egy őr. Ehhez az őrhöz odamegy egy vidékről jött ember, és engedélyt kér, hogy beléphessen a kapun. Az őr azonban azt mondja neki, hogy most nem engedélyezheti a belépést. Az ember töpreng, majd megkérdezi, hogy tehát akkor később léphet majd be? - Meglehet - mondja az őr -, most azonban nem. - Minthogy azonban a törvény kapuja, mint mindig, nyitva áll, és az őr arrébb megy, az ember előrehajol, hogy beleshessen a kapun. Amikor az őr ezt észreveszi, nevet, és így szól: - Ha ennyire csábít, hát kíséreld meg, és menj be tilalmam ellenére. De jegyezd meg: hatalmas vagyok. Pedig a legutolsó vagyok az őrök sorában. Teremről teremre őrök állnak, egyik hatalmasabb, mint a másik. Már a harmadik látványát én magam sem bírom elviselni. - Ilyen nehézségekre nem gondolt a vidékről jött ember, hiszen a törvénynek mindig, mindenki számára elérhetőnek kell lennie, gondolja, de ahogy most a bundás őrt jobban szemügyre veszi, nagy, hegyes orrát, keskeny, fekete, tatár szakállát, úgy határoz, hogy inkább várakozik, amíg meg nem kapja a belépésre az engedélyt. Az őr ad neki egy zsámolyt, és megengedi, hogy oldalt, a kapu közelében leülhessen. Ott ül napokig, évekig. Többször is megpróbál bejutni, és zaklatja az őrt kérdéseivel. Az őr gyakran veti alá kisebb kihallgatásnak, kérdezgeti a szülőföldjéről és sok minden másról, de ezek közömbös kérdések, amilyeneket a nagyurak tesznek fel, és végül mindig azt mondja neki, hogy még nem engedheti be.

Az ember, aki jól becsomagolt az útra, mindent felhasznál, legyen az bármennyire értékes is, hogy megvesztegesse az őrt. Az úgyszólván mindent elfogad tőle, de közben így beszél: - Csak azért fogadom el, hogy ne hidd, bármit is elmulasztottál. - Az ember hosszú éveken át szinte szakadatlanul csak az őrt figyeli. Megfeledkezik a többi őrről, és úgy véli, bebocsáttatásának egyetlen akadálya ez az első. Átkozza a szerencsétlen véletlent, az első esztendőkben gátlástalanul, hangosan, később, ahogy öregszik, már csak úgy magában dörmögve. Gyermeteggé válik, és mivel az őr évekig tartó tanulmányozása közben annak prémgallérjában még a bolhákat is felfedezte, még a bolhákat is megkéri, segítsenek neki, és térítsék jobb belátásra az őrt. Végezetül látása meggyengül, nem tudja, valóban sötétedik-e körülötte, vagy csak a szeme csalja meg. Most ugyan észrevesz a sötétségben valami fényt, mely kiolthatatlanul árad a törvény kapujából. Már nem él soká. Halála előtt az egész itt töltött idő minden tapasztalata azzá az egyetlen kérdéssé sűrűsödik össze a fejében, amelyet eddig még nem tett fel az őrnek. Magához inti őt, mert merevülő teste már nem tud felemelkedni. Az őrnek mélyen le kell hozzá hajolnia, mert a kettejük magasságának különbsége ugyancsak az ember rovására változott meg. - Most még mit akarsz megtudni? - kérdi az őr. - Telhetetlen vagy.

- De hát mindenki a törvény felé igyekszik - mondja az ember -, hogyan lehetséges, hogy ennyi év alatt rajtam kívül senki sem kért bebocsáttatást? - Az őr látja, hogy az ember már a végét járja, s hogy hallását elmúlóban még utolérje, ráordít: - Itt rajtad kívül senki be nem léphetett volna. Ezt a bejáratot csak a te számodra jelölték ki. Most megyek és bezárom.

Gáli József fordítása

Az újságírós változat

A törvény kapuja előtt áll egy őr. Ehhez az őrhöz odamegy egy vidékről jött újságíró, és engedélyt kér, hogy beléphessen a kapun. Az őr azonban azt mondja neki, hogy most nem engedélyezheti a belépést. Az újságíró töpreng, majd megkérdezi, hogy tehát akkor később léphet majd be? - Meglehet - mondja az őr -, most azonban nem. - Minthogy azonban a törvény kapuja, mint mindig, nyitva áll, és az őr arrébb megy, az újságíró előrehajol, hogy beleshessen a kapun. Amikor az őr ezt észreveszi, nevet, és így szól: - Ha ennyire csábít, hát kíséreld meg, és menj be tilalmam ellenére. De jegyezd meg: hatalmas vagyok. Pedig a legutolsó vagyok az őrök sorában. Teremről teremre őrök állnak, egyik hatalmasabb, mint a másik. Már a harmadik látványát én magam sem bírom elviselni. - Ilyen nehézségekre nem gondolt a vidékről jött újságíró, hiszen a törvénynek mindig, mindenki számára elérhetőnek kell lennie, gondolja, de ahogy most a bundás őrt jobban szemügyre veszi, nagy, hegyes orrát, keskeny, fekete, tatár szakállát, úgy határoz, hogy inkább várakozik, amíg meg nem kapja a belépésre az engedélyt. Az őr ad neki egy zsámolyt, és megengedi, hogy oldalt, a kapu közelében leülhessen. Ott ül napokig, évekig. Többször is megpróbál bejutni, és zaklatja az őrt kérdéseivel. Az őr gyakran veti alá kisebb kihallgatásnak, kérdezgeti a szülőföldjéről és sok minden másról, de ezek közömbös kérdések, amilyeneket a nagyurak tesznek fel, és végül mindig azt mondja neki, hogy még nem engedheti be.

Az újságíró, aki jól becsomagolt az útra, mindent felhasznál, legyen az bármennyire értékes is, hogy megvesztegesse az őrt. Az úgyszólván mindent elfogad tőle, de közben így beszél: - Csak azért fogadom el, hogy ne hidd, bármit is elmulasztottál. - Az újságíró hosszú éveken át szinte szakadatlanul csak az őrt figyeli. Megfeledkezik a többi őrről, és úgy véli, bebocsáttatásának egyetlen akadálya ez az első. Átkozza a szerencsétlen véletlent, az első esztendőkben gátlástalanul, hangosan, később, ahogy öregszik, már csak úgy magában dörmögve. Gyermeteggé válik, és mivel az őr évekig tartó tanulmányozása közben annak prémgallérjában még a bolhákat is felfedezte, még a bolhákat is megkéri, segítsenek neki, és térítsék jobb belátásra az őrt. Végezetül látása meggyengül, nem tudja, valóban sötétedik-e körülötte, vagy csak a szeme csalja meg. Most ugyan észrevesz a sötétségben valami fényt, mely kiolthatatlanul árad a törvény kapujából. Már nem él soká. Halála előtt az egész itt töltött idő minden tapasztalata azzá az egyetlen kérdéssé sűrűsödik össze a fejében, amelyet eddig még nem tett fel az őrnek. Magához inti őt, mert merevülő teste már nem tud felemelkedni. Az őrnek mélyen le kell hozzá hajolnia, mert a kettejük magasságának különbsége ugyancsak az újságíró rovására változott meg. - Most még mit akarsz megtudni? - kérdi az őr. - Telhetetlen vagy.

- De hát mindenki a törvény felé igyekszik - mondja az újságíró -, hogyan lehetséges, hogy ennyi év alatt rajtam kívül senki sem kért bebocsáttatást? - Az őr látja, hogy az újságíró már a végét járja, s hogy hallását elmúlóban még utolérje, ráordít: - Itt rajtad kívül senki be nem léphetett volna. Ezt a bejáratot csak a te számodra jelölték ki. Most megyek és bezárom.

De kinek-kinek tetszése szerint ki lehet cseréni az "ember" szót, "pedagógus"-ra, "orvos"-ra, "ügyvéd"-re, "mérnök"-re, "kétkezi munkás"-ra, "mezőgazdaságban dolgozó idénymunkás"-ra, "munkanélküli"-re, "rokkantnyugdíjasból 2007-ben visszaminősített rokkantellátott"-ra,  "diák"-ra, vagy éppenséggel "politikus"-ra, stb.  

Csak a cserekor ügyelni kell a "a" ill. "az" névelő cseréjére is.😄