…illetve az Illegál c. kisregényére, és arról, hogy került a férjem még közelebbi kapcsolatba ezekkel a művekkel. Hogyan függenek össze a dolgaink? Szinte az az érzésem, hogy majdnem rokonok vagyunk.

A Szent Antal-lánc*:

makula-degeneráció – olvasási probléma – felolvasási igényem – férjem, Vass István egyik nyugdíjas projektje  – hangoskönyv felolvasás – a Vakok és gyengénlátók Bodor Tibor Hagoskönyvtárának fiatal kortárs irodalom-igénye – Szöllősi Mátyás munkája: Váltóáram

A Szent Antal-lánc kifejtve:

Az élet úgy hozta, hogy  néhány éve makula-degenerációm alakult ki mindkét szememen. Torzlátásom lett és emiatt egyre kevésbé tudtam nyomtatott irodalmat olvasni.

Ma, ha olvasni szeretnék, az e-book és az on-line sajtó egyelőre működik számomra, de ha tovább romlik a látásom, csak a hangoskönyv jöhet számításba. A férjem (az ő “sötétbarna” hangján – amelybe 50 éve szerettem bele -, fel-felolvasott már korabban is nekem nyaralásainkkor egy-két apró betűkkel szedett könyvet) 2017-ben nyugdíjas lett és valamilyen hasznos önkéntes munkára vágyott.

Ekkor jutott eszembe, hogy az eddig “parlagon heverő” hangját a közjóra is használhatná és ez lehetne például az egyik nyugdíjas projektje.

A gondolatnak teremtő ereje van, mint tudjuk. Ennek bizonyítékaként, másnap reggel megnyitva  fb-oldalamat egy, az ő számára teljesen testreszabott felhívás jelent meg nyitó bejegyzésként:

“A Vakok és Gyengénlátók Hangoskönyvtára önkéntes felolvasókat keres”.

Bevált a próbaolvasáson, és hamarosan bele is fogott a felolvasásba. Ma már több mint 60 felolvasott könyvvel büszkélkedhet.

A sok-sok klasszikus mű után a hangoskönyvtár fiatal olvasótáborában egyre inkább feltámadt az igény a kortárs irodalom iránt.

Így férjem kutatómunkába fogott és rátalált Szöllősi Mátyás fent említett két könyvére, amelyeket aztán fel is olvasott.

Majd felvette a fb-kapcsolatot a szerzővel és elmondta neki, hogy került a Vakok és gyengénlátók Bodor Tibor Hangoskönyvtárába ez a két munkája. A Simon Péter regény felolvasása után pedig az idei Margó Fesztiválon a Szabad c. válogatott és új verseket tartalmazó kötetét pedig dedikáláltatta Szöllősi Mátyással.

A kölcsönös szimpátia jegyében meghívta a férjem a szerzőt egy kávéra és egy kis beszélgetésre az otthonunkba. Az írásaiból már korábban kiderült, hogy egy kerületben élünk, így sok a közös ismerős ember, helyszín, életút. Hogy valójában majdnem rokonok vagyunk?!

Ezzel is kezdeném a kérdések sorát:

Antalffy Yvette / A.Y.:

Éppen e találkozásunkkor hoztad el a nekünk a dedikált Budapest Katalógus-albumodat, s kiderült, hogy egy régi barátunk, Ferenc fényképe is benne van egy rövid interjúval. A könyv fényképein is láthatunk sajátságosan egyedi környezetekben érdekes karaktereket.  Ők is feltűnnek esetleg a prózai munkáidban?

Szöllősi Mátyás / Sz.M:

Igen, Ferenc egy régi motoros volt a hegyvidéken, nagyon szerettem őt, igazán jó szívvel emlékezem vissza rá, és szerintem sok más ember is. Örülök, hogy benne van a kötetben. Hogy beszélgethettem vele, nem is egyszer. Az biztos, hogy a Budapest Katalógus létrehozásának ideje alatt rengeteg nagyon különféle emberrel találkoztam, beszéltem, és kerültem akár szorosabb kapcsolatba. Az interjúk készítése során sokféle történetet, világlátást, emberi sajátosságot megismertem, és ezek az élmények hatottak rám, s így persze az írásaimra is. Konkrét, egész történetet szerintem nem, de történetrészletet használtam föl ezekből, és a karakteralkotás-ábrázolás során volt honnan merítenem. Sokat segítettek nekem a puszta jelenlétükkel, megszólalásaikkal ezek a budapesti vagy Budapesthez valamilyen módon kötődő emberek. A Váltóáram történetei klasszikus városi történetek, értelmezhető úgy is a kötet, hogy egyetlen körgangos házban játszódik az egész, azaz ott futnak össze a szálak, szóval a városi lét, az a közeg, amiben az életem legnagyobb részét töltöttem, az elbeszélésekben is meghatározó. Írás közben sok mindent felfedez magával kapcsolatban az ember, és arra például rádöbbentett, hogy mennyire érdekeltek már mások, mikor még egészen fiatal voltam, az érdeklődésem elsősorban az embereknek szólt, ezért is tartozhattam már 18 éves koromat megelőzően is olyan sokféle közösségbe.

A.Y.:

Írói/fotós pályád indulásával folytatnánk a beszélgetést. Amikor kisfiú voltál és feltették a kérdést: Mi leszel, ha nagy leszel? – mit válaszoltál? A család és a barátaid hogy fogadták, hogy ezt a pályát választottad hivatásodul?

Sz.M.:

Nyilvánvalóan ez egy hosszú folyamat eredménye. Nem úgy emlékszem magamra, mint aki azonnal rávágta gyerekként: rendőr vagy tűzoltó szeretnék lenni. Sokáig lavíroztam, talán sodródtam is. Szüleim jóvoltából a zene már egészen korán meghatározó volt, de érdekes, azt sem igazán gondoltam komolyan, hogy zenész leszek, és lám, nem is lettem az. Viszont visszatértem a zenéhez később, másként. Erősen hat rám, és segített azzá válnom, aki ma vagyok. Sokáig kerestem azt, ami igazán leköthet. Azt a tevékenységet, amivel bármikor szívesen foglalkozom; a sport sokáig ilyen volt. Magas szinten kosárlabdáztam, közel egy évtizeden keresztül. A sportolói lét éveken át, mivel jól is ment a játék, szimpatikus, otthonos volt, de ott ugye már viszonylag hamar fölteszi magának az ember a kérdést, föl is kell tennie: mi lesz 35-36 éves korom után? Amikor a teljesítmény, a terhelhetőség drasztikusan csökken, és idővel az embernek abba kell hagynia a versenysportot. Nálam közbeszólt 22 éves koromban egy betegség, ami – bármilyen megrázó volt is – megoldotta ezt a problémát. Onnantól kezdve fokozatosan elkezdtem mással foglalkozni, az írás, később mellette a fényképezés került a középpontba. A szüleim nem igazán szóltak bele abba, hogy mivel foglalkozom. Nem erőltettek rám szinte semmit, és úgy veszem észre, érdeklődéssel és örömmel figyelik, hogyan alakul az utam.

A.Y.:

Hogy indultál el az írás/fotózás útján? 2005 óta publikálsz. Ki, mi inspirált? (Egy mestertől kapott töltőtollra gondolok, vagy egy pajtás fényképezőgépre, ha saját létidőmre gondolok.) 16 évesen melyik volt a legelső írásod/fotód, amelyre büszke voltál?

Sz.M.:

Tizennyolc éves voltam, mikor az első versemet írtam. Akkor lehet, hogy büszke voltam rá, ma már tudom, hogy jó néhány évnek el kellett telnie ahhoz, hogy olyan szövegeket írjak, amelyek ma is működnek, értékesek. Sokan inspiráltak már az egyetem alatt, például Bodor Ádám, és az ő szürreális, szikár világa, Kierkegaard, Schopenhauer vagy épp Albert Camus gondolatai, Baka István forrongó, indaként burjánzó költészete. Fényképezni pedig még később kezdtem el, azért, mert érdekelt, késztetést éreztem rá, és persze értek olyan hatások, amelyek ebbe az irányba toltak. Voltak barátaim, akik fényképezéssel foglalkoztak. Voltak olyanok, akik filmezéssel, és a filmek gyerekkorom óta lenyűgöztek. Mindenféle műfaj, habzsoltam őket tizenévesen Michelangelo Antonionitól Tarantinoig és vissza. A vizualitás már egész korán fontos volt számomra, rajzoltam, festettem is, graffitiztem, jártam a várost, dolgoztam sokáig az éjszkában, takarítottam, pultoztamm voltam üzletvezető, kerestem azt, ami igazán leköt, és amiben otthonosan érzem magam, ami komoly kihívást jelent, és amiben jó lehetek. Klasszikus mentorom, egy-két kölcsönös, rövid ideig tartó alkotói kapcsolatot leszámítva, ami az írást illeti, nem volt. Inkább csak figyeltem bizonyos alkotókat, vissza-visszatértem a munkáikhoz. Próbáltam a szövegeken keresztül érteni, mit és hogyan csinálnak, és mi az, amit abból én megtanulhatok, meg kell tanulnom, és mi az, ami pedig nem szabad, hogy rám telepedjen. Amitől, még ha tetszik is, el kell különböznöm.

A.Y.:

Váltóáram. (Ez az én műszaki előéletem egyik főcíme is volt a GanzVillanyGyárban, a szomszéd kerület Lövőház utcájában, 1974 és 1991 között, transzformátor és aszinkronmotor-szerkesztőként.) Mintha a te novelláid szereplőiben is annak a téridőnek a furcsa alakjait látnám életre kelni. Vizuális típus lévén, a két könyvedet hallgatva, saját filmem lett a történeteidből a fejemben. Gondoltál-e esetleg arra, hogy egy-egy novelládból filmforgatókönyvet készítesz?

 Sz.M.:

Örülök, ha valaki magáénak érzi a történeteket, a benne működő karaktereket. Kétségtelen, kötődik ehhez a környékhez a kötet, a kilencvenes évekhez is, amikor a Moszkva tér környékén gyerek, illetve kamasz voltam. A tér akkori állapota ma is élénken él bennem. A lépcső, az alatta megbújó bódék, a melegszendvics vagy a klasszikus hamburger, csalamádéval vagy anélkül. Sokféle karakter megjelenik a szövegekben, a legtöbbjük mélyről jön, vagy épp a mélybe tart, de a haladásának legalább van iránya, van változás, alábukás és ráeszmélés is ezekben a novellákban. Volt ilyen terv, igen, már hogy forgatókönyv, abból pedig film készüljön, sőt továbbra is tervben van, de ez még a könyvkiadásnál is bonyolultabb, nehézkesebb dolog, és sokkal több mindenen múlik, nagy szerencse is kell hozzá – már hogy végül film szülessen egy amúgy erős sztoriból. Most az egyik kisregényemből fogunk darabot írni közösen egy dramaturg barátommal, ez a jövő év egyik nagy projektje, egyelőre még csak az említés szintjén maradnék ezzel kapcsolatosan. Azt gondolom, és nem csak én gondolom így, hogy működőképes volna színpadon. Mai, élő történet, aktuális problémákkal, jelenkori tapasztalatokkal. Korábban is írtam már drámát, be is mutatták, több helyen, többféle formában, szóval közel áll hozzám a színház, a sajátomnak érzem ezt a terepet.

A.Y.:

Író-olvasó találkozókon szoktál felolvasni a saját írásaidból?! Hallottad-e már Vass István felolvasásában a te gondolataidat? Milyen érzés más hangján hallani a saját prózádat?

Sz.M.:

Szoktam felolvasni, sőt általában biztatnak rá, hogy tegyem meg. Bízom benne, hogy ez azt jelenti: azok közé a szerzők közé tartozom, akik hitelesen, átélhető módon tudják tolmácsolni a saját írásaikat. Igen, hallottam Istvánt, és tetszett az a részlet, amit a Simon Péter című regényemből fölolvasott; pontos volt, szikár és tisztán érthető. És ha arra gondolok, hogy az ő fölolvasásai elsősorban látássérültek számára készülnek, akkor még érthetőbbé válik, miért is úgy olvasta, ahogy. Azt gondolom, igazán fontos és hiánypótló, amit István a fölolvasótársaival együtt tesz, csak biztatni tudom őket arra, hogy folytassák, nagy szüksége van a vakoknak és gyengénlátóknak, de a kortárs irodalomnak is erre a nagyszabású, önzetlen vállalkozásra.

A.Y.:

A versek a szerző előadásában igazán hitelesek. Úgy tudom, a legfrissebb Szabad c. verses kötetet te fogod felolvasni a Vakok és Gyengénlátók Bodor Tibor Hangoskönyvtárának. Egyelőre én még látóként olvastam a weboldaladon néhány versedet, melyekben nagy részletességgel, naturalisztikusan írsz le akár testi folyamatokat is.  Az írott szóból a te hangodon szóló hallott szó lesz. Mit gondolsz a kettő közti kapcsolatról? A verseid a csak hallóknak mit üzennek az alapvetően vizuális világról?

Sz.M.:

Igen, már meg is történt a felvétel. Köszönöm Istvánnak az ajánlást, és Maximilan Hellének a lehetőséget, a közös munkát, nagyon élveztem. És többek közt azért is, mert a verset tényleg mondani kell, ismerjük Kányáditól a klasszikusnak számító mondást.

A szerző számára is fontos az, hogy hallja-visszahallja a saját gondolatait. A gondolatait különféle struktúrákba rendezve. Fontos, mert nagyon sok mindenre csak így lehet rátalálni, a legtöbb apróság a néma olvasás közben föl se tűnik. Könnyen átsiklunk bizonyos lényeges dolgok felett, azonban ha a felolvasó, adott esetben a szerző, értően tolmácsolja a szöveget, egészen másfajta jelentést is kaphat. Akár olyat, amire addig nem is gondoltunk, nem találtunk rá. Az őszi bemutatóm után jött oda hozzám azzal Bánki Éva, volt tanárom, egy remek író, aki írt is a könyvemről nemrég, hogy milyen érdekes volt hallgatni az egyik szöveget, ahogyan én olvasom: ez által jobban érthetővé vált, mit/miket rejt még az a vers. És úgy érzem, azok számára, akik kevéssé vagy egyáltalán nem látnak, azért is lehetnek átélhetők a szövegek – azon túl, hogy hangzóvá válnak –, mert a verseim, ahogyan azt említetted is, olyan részletekre fókuszálnak, sok olyan, akár testi folyamatot, reakciót, a lélek rezdüléseiből fakadó dolgot láttatnak, ami ismerős lehet nekik is, még ha egészen másként is. A részletezés, a hangutánzó szavak, a terek pontos ábrázolása segítség lehet azoknak, akik korábban láttak, hiszen fölidéződnek bennük olyan emlékek, amik már a mélybe hulltak. Azoknak pedig, akik látás nélkül születtek, új és érdekes, speciális módon megvilágított információkat rejthetnek, amelyek a belső látásukat – amiről nekünk, látóknak csak igazán kevés sejtésünk van – még talán fejleszthetik is.

Szöllősi Mátyás | 1984, Budapest

Egyetemi tanulmányait a Károli Gáspár Református Egyetemen végezte 2004 és 2010 között.

Írásait, illetve fotóit többek között a 2000, az Alföld, a Bárka, a Beszélő, az Élet és Irodalom, a Földgömb, a Jelenkor,a Kortárs, a Mozgó világ, a Múlt-Kor, a Látó, a Parnasszus, a PHOO, a Tiszatáj, az Újnautilus és a Vigilia közölte.

 2005 óta publikál. 2010-ben jelent meg Aktív kórterem című kötete, 2011-ben Állapotok – negyvenöt töredék című könyve. Első prózai munkája az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent Váltóáram című elbeszéléskötet, amellyel 2017-ben elnyerte a legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat. Első regénye, a Simon Péter 2018-ban, harmadik prózakötete pedig, a két kisregényt tartalmazó Illegál A Helikon Kiadó gondozásában 2020-ban jelent meg. Nyolcszor szerepelt a Magvető Könyvkiadó által évente megjelentetett Szép versek című antológiában. Két drámája a Pécsi Országos Színházi Találkozó keretein belül megjelenő Nyílt Fórum füzetekben is szerepelt (2010, 2011), illetve Lassan, visszatartva című drámáját felolvasószínházi formában a Nemzeti Színház mutatta be 2014-ben. Szabad címmel rendezte kötetbe válogatott és új verseit, mely szintén a Helikon Kiadó gondozásában jelent meg, 2022-ben. 2008-tól rendszeresen közöl kritikákat kortárs szerzők műveiről, illetve komolyzenei koncertekről. Könyveiről számos kritika és méltatás jelent meg lapokban és folyóiratokban (Élet és Irodalom, Alföld, Fidelio, Kortárs, Tiszatáj, Revizor stb.). Verseit és prózáját angol, horvát, lengyel, német és szerb nyelvre fordították. Szerkesztőként dolgozott több szépirodalmi és kulturális folyóiratnál. Fotóriporterként is dolgozik,  számos portré- és dokumentarista sorozat készítője itthon és külföldön egyaránt.

 Web,  facebook, instagram

 *Szent Antal-lánc

 Mottó: amikor azt a játékos feladatot kapja az ember, hogy képzettársítás útján, öt lépésben jusson el a kolbásztól Platónig. Lássuk csak: kolbász – disznó – sörte – ecset – manierizmus – idea – Platón…(Umberto Eco)

s a Szabad c. új verseskötetéről pedig egy következő írásom szól majd.