Kékszakáll, avagy mégegyszer kulcsokról

(Clarissa Pincola Estés Farkasokkal Futó Asszonyok című könyvének A Betolakodó becserkészése: Megkezdődik a beavatás című fejezetének Kékszakáll meséjének értelmezése) 

Az eredeti mese:

A parasztasszonyok meséje egy olyanvalakiről szóló kis anekdotával indul, aki ismer valakit, aki ismer valakit, aki ismert valakit, aki látta Kékszakáll létezésének rettenetes bizonyítékát.

 

A messzi hegyekben élő fehérapácák őriznek kolostorukban egy szakállcsomót. Senki sem tudja, hogy került oda. Beszélik, hogy az apácák temették el viselőjének földi maradványait, mert senki sem akarta azokat érinteni. Azt nem tudni, hogy az apácák miért őrzik ezt a relikviát, de tény hogy őrzik. Barátnőm barátnője a saját szemével látta. Azt mondja, hogy a szakáll kék, indigó színű. Olyan kék, mint a sötét tó jege, mint a lyuk árnyéka éjszaka.. Hajdan olyan ember viselte, akiről azt beszélik, hogy elvetélt varázsló volt, egy óriás férfi, aki szerette az asszonyokat. Ezt a férfit mindeni Kékszakállnak hívta.

A Képen már is a kulcsok hátterében a Kékszakállcsomó kéksége!

Azt mondják egyszerre három lánynak udvarolt. De ők féltek furcsa kék szakállától, s mindig elbújtak, ha hívta őket. Hogy meggyőzze őket szívélyességből, az erdőbe hívta a lányokat kirándulni. Csengőkkel és piros szalagokkal ékesített lovakat vezetett eléjük. Felültette a nővéreket és anyjukat a lovakra és könnyű vágtával az erdőbe lovagoltak. Csodálatosan érzeték magukat, előttük és mellettük kutyáik futottak. Egy idő után megálltak egy óriási fánál, ahol Kékszakáll történetekkel szórakoztatta és finom falatokkal vendégelte meg őket.

A nővérek így gondolkodtak: „Ez a Kékszakáll talán mégsem olyan rossz, mint hittük”.

Hazafelé jókedvűen fecsegtek arról, hogy milyen szép napot töltöttek együtt, és hogy ugye, milyen jól érezte magát mindenki.? De a két idősebb nővér újfent gyanakodni kezdett, visszatért félelmük és megfogadták, hogy többé nem találkoznak Kékszakállal. A legkisebb lány azonban azt gondolta, hogy ha egy férfi ilyen elbűvölő tud lenni, akkor bizonyára nem is olyan rossz. Minél többet gondolkozott ezen, Kékszakáll annál kevésbé tűnt rettenetesnek és szakállát sem látta már olyan kéknek.

Amikor Kékszakáll megkérte a kezét, igent mondott neki. Sokat gondolkozott a dolgon és úgy érezte, nagyon előkelő ember felesége lesz. Össze is házasodtak, s ellovagoltak az erdőbe, Kékszakáll várába.

Egy nap így szólt hozzá a férje: Most el kell mennem egy hosszabb útra. Hívd ide a családodat, ha úgy tetszik. Lovagolhatsz az erdőben, utasíthatod a szakácsokat, hogy nagy lakomákat készítsenek, tehetsz bármit, amit tetszik, amit a szíved kíván. Fogd ezt a kulcscsomót. Kinyithatod bármelyik ajtót. Bemehetsz a kamrákba és a kincsesszobákba, váram bármelyik szobájába; de ezt az apró kulcsot, ezt a díszes fejűt ne használd.

 

Asszonyka és az a bizonyos Kulcs

 

                           A Kulccsomó

Asszonya így válaszolt:

-        Azt teszem, amit kívánsz. Menj hát kedves férjem, ne aggódj és térj vissza mielőbb.

-        Ezzel Kékszakáll ellovagolt, asszonya pedig otthon maradt.

-        Eljöttek látogatóba a nővérei, és mint mindenki tenné, kíváncsian faggatatták, hogy mit mondott az ura, mit kell felségének tennie, amíg ő messze jár. A fiatalasszony elmesélte nekik.

-        Azt monda, azt tehetünk, amihez kedvünk van, bemehetünk bármelyik szobába, csak egybe nem. De nem tudom, melyik az. Itt van nálam a kulcs, de nem tudom, melyik szobát nyitja.

A nővérek játékba fogtak, hogy kitalálják, melyik szoba zárjába melyik kulcs illik. A vár három emelet magas volt és minden szárnyon száz ajtó volt. És mivel sok kulcs sorakozott a karikán, ajtóról ajtóra jártak, s nagy vidáman nyitogatták egyiket a másik után. Az egyik az éléskamrába vezetett, a másik a kincsesszobába. Az ajtók mögött különféle dolgokat találta, s egyre csodásabbnak tűnt minden. Végül, a sok gyönyörű szoba után leértek a pincébe, s ott találták magukat a folyosó végén egy üres fal előtt.

Törték a fejüket az utolsó, díszes fejű kulcs miatt.

Kulcsok, zárak, ajtók

 

-        Ez a kulcs talán nem is illik sehová.

Amint ezt kimondták, különös hangot hallottak. Körül kémleltek a sarokban, és láss csodát! Éppen akkor csukódott be egy kicsiny ajtó. Amikor megpróbálták kinyitni, látták, hogy zárva van. Egyikük felkiáltott:

-        Húgocskám hozd a kulcsokat! Biztosan ezt az ajtót nyitja a titokzatos kicsi kulcs.

Egyikük habozás nélkül beillesztette a kulcsot a zárba és elfordította. A zár engedett, kitárult az ajtó, de olyan sötét volt bent, hogy semmit sem láttak.

-        Húgocskám hozd a gyertyát!

Bevilágítottak a szobába. A három lány egyszerre kiáltott fel. Mert a szoba merő vér volt, hullák megfeketedett csontjai hevertek szerte szét, a sarokban mint az almák, koponyák voltak gúlába rakva. 

Csonthalmok

 

Becsapták az ajtót, kicibálták a kulcsot a zárból, s elakadó lélegzettel, ziháló keblekkel egymásnak dőltek. Istenem! Istenem!

A feleség lenézett a kulcsra, s látta, hogy vérfoltok vannak rajta. Borzalommal eltelve szoknyája szélével törölgetni kezdte, de a vér csak nem tűnt el.

Véres Kulcs/Kulcsok. Előző asszonyok kulcsai, némelyik már elrozsdásodva!

 

- Jaj nekem! Kiáltott. Nővérei is kezükbe vették a kulcsot, törölgették, de a vér nem tűnt el róla.

A feleség a zsebébe rejtette a kulcsot, s futott a szakácshoz a konyhába. Mire odaért, fehér ruhája zsebéből a szoknya szegélyéig csupa vér lett, mert a kulcs sötét vörös vércseppeket sírt. A feleség kiadta a parancsot:

- Adj gyorsan lószőrt!

Dörzsölte vele a kulcsot, de abból csak csöpögött a vér. Egyik vörös csepp a másik után hullott alá az apró kulcsról.

Kivitte a szabadba, a kemence hamujával dörzsölgette. A parázshoz tartotta, úgy szárítgatta. Pókhálót tett rá, de minden hiába. A vérzést semmi sem szűntette meg.

-        Ó jaj, mit tegyek? Kesergett. Tudom már! Elrejtem a kulcsot. Beteszem a szekrénybe, rázárom az ajtót. Ez egy rossz álom. De minden rendbe fog jönni.

És így tett!

 

 

Másnap reggel megérkezett a férje, belépett a várba, s feleségét hívta.

-        Mi történt itthon, míg messze jártam?

-        Minden rendben volt, kedves uram.

-        És mi van a kamráimban? – kérdezte Kékszakáll

-        Rendben vannak, ram.

-        És a kincsesszobák?

-        A kincsesszobák is rendben vannak, uram.

-        Így hát minden rendben van, feleség?

-        Igen minden.

-        Hát akkor, - súgta – visszaadhatod a kulcsokat.

Egy szempillantás alatt észrevette, hogy az egyik kulcs hiányzik.

- El…Elveszettem. Igen elvesztettem. Kilovagoltam, leejtette a kulcskarikát. Biztosan akkor veszett el.

- Mit tettél vele, asszony?

- Én… én… nem emlékszem.

- Ne hazudj! Mondd el, mi tettél a kulccsal?

Kékszakáll felesége arcához emelet kezét, mintha megakarná simogatni, ám ehelyett megmarkolta haját. Te hűtlen, -  vicsorgott. – ugye bementél a szobába?

Feltépte a szekrényajtót, s látta, hogy a felső polcon levő kis kulcs mindent átvérzett, felesége minden díszes selyemruhája csupa vér lett.

- Most te következel úrnőm! – mennydörögte, s levonszolta az asszonyt a pincébe, egészen a rettenetes ajtóig. Kékszakáll csak rápillantott az ajtóra égő szemeivel, s az nyomban feltárult. Benn hevertek előző feleségei csontvázai.

- És most!!! – ordította…, de az asszony belekapaszkodott az ajtófélfába, s nem eresztette. Könyörögni kezdett:

- Kérlek! Kérlek, engedj még egy kis időt, hogy felkészüljek a halálra. Csak negyed órát adj, hogy megbékéljek Istennel, mielőtt elveszed az életem.

- Jól van, - morogta Kékszakáll, - adok negyed órát, de légy készen.

Az asszony felrohant a lépcsőkön a szobájába, s a nővéreit a bástyákra küldte őrködni.

Letérdelt, hogy imádkozzon, de nem ezt tette. Kiabált a nővéreinek.

- Nővérkéim! Látjátok fivéreinket közeledni?

- Nem látunk semmit, senkit a széles síkságon.

Percenként felkiabált a bástyákra.

- Nővérkéim! Jönnek már fivéreink, Forgószelet látunk a távolban, talán csak egy portölcsér.

Ezenközben Kékszakáll már azt mennydörögte, hogy felesége menjen a pincébe, végezni akar vele.

Az asszony ismét kikiáltott:

- Nővérkéim! Jönnek már a fivéreink?

Kékszakáll megint feleségét hívta fennhangon, s megindulta lépcsőn felfelé.

A nővérek így kiáltottak:

Igen! Látjuk őket! Fivéreink itt vannak, már be is értek a várba.

Kékszakáll nagy léptekkel végig ment a csarnokon, a felesége szobája felé.

-Jövök érted! Bömbölte. Lépeti súlyosak voltak; a csarnok kövei is elmozdultak a helyükről, vakolat hullat a földre.

Miközben Kékszakáll bedübörgött felesége szobájába, keze kinyújtva, hogy megragadja, a fivérek lóháton vágtattak végig a csarnokon, s ők is a szoba felé tartottak. Kipenderítették Kékszakállt a mellvédre, rárontottak kardjaikkal. Ütötték, vágták, szúrták, döfték, míg végül megölték, s vérét és húsát az ölyveknek hagyták.

 

 Kékszakáll csontjai és szakálla, amit az apácák találtak. A csontjai is kékek, nem csak a szakálla.