Korábban már elmélkedtem a témáról, és a SZERETET minden hézagba való beilleszthetőségének univerzalitásáig jutottam akkor, amihez a férjem haikujához készült rajz szolgált segítségül.
Az élet a finomításról szól, nem a tökéletességről (Dan Millman)
Most egy kicsit a részeltekbe is belemerülnék:
Mert van, ahol nem jön meg spontán a szeretet érzése, csak apránként tudod - napi egy-egy cseppel - behozni a hatalmas nagy hiányérzetedbe. Van, hogy a hiányérzeted helyét és idejét is nehezen tudod meghatározni, csak húz lefelé valami nagyon nagy nehézkedési erővel a gödör aljára, ha gödör az egyáltalán, és nem maga a "fekete lyuk".
Mi történik, ha hagyom... vajon hova vezet a mélység? Igen! Talán legbelülre... Mindennek a legelejére... A forráshoz... A létem templomának forráshoz, ami valójában egy kút, mely kiapadhatatlan.
Alámerítem a korsót, mely Isten aranyfonalán függ..., mely elégséges hosszúságú, (Ha rövidebb lenne, nem érne a vízbe, ha meg hosszú, összetörne a korsó a kút aljához verődve.)
Fotók: Quinta da Regaleira - Portugália - Föld alatti beavató kút
A magányosan élő szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek. Megkérdezték tőle:- Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban?A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esővíz összegyűjtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a látogatóknak:- Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok?Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba:Nem látunk semmit - mondták kisvártatva.A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek:- Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?A látogatók érdeklődéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak:- Saját arcunkat látjuk a kútban!- Bizony, amíg zavartam a vizet - mondta a remete -, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat.A látogatók megértették a remete tanítását.
(Erhart Kaestner: Mire való a csönd?)
S most, ebben a csendben újra megérzem, hogy a világ egy nagy labirintus, melynek közepén ott a kúttemplom, ahol Ő, a Belső Gyermekem vár rám, már mióta...
„A világ labirintus, és a labirintus nyílása nem más, mint a világ szépsége.Befelé csalogat mindnyájunkat. És el is indulunk mindannyian, életünk kezdetén, a világ szépségének igézetével. Alig teszünk azonban néhány lépést, máris azt vesszük észtre, hogy az szertefoszlott tekintetünk előtt, a labirintus járatai egy-kettőre megsemmisítették emlékét. Nem találjuk többé a labirintus nyílását. Hirtelen úgy érezzük, végzetesen egyedül vagyunk, egyedül menetelünk, elveszítve legközelebbi szeretteink segítségét, de önérzékelésünket is.Azt sem tudjuk, haladunk-e valójában vagy csupán magunk körül forgunk. Legtöbb társunk elcsigázva adja föl a küzdelmet anélkül, hogy helyzetükről a legcsekélyebb ismeretük lenne.Kevesen vannak, akik nem veszítik el a bátorságukat, és folytatják útjukat a labirintus belseje felé. És ott, a labirintus középpontjában, Isten várja, hogy fölfalja őket. Istenben átváltozva, Istentől „megemésztve” nyernek ezek kibocsátást, és lesznek ezek után őrállók a labirintus bejáratánál.A nyílás elé állnak, hogy szelíden befelé tessékeljék az arra igyekvőket.”
(Simone Weil)
A megtalált Belső Gyermek az, aki kivezet ebből a sötétségből, az ő kezében a fénycsíra-lámpa.
A Belső Gyermek az aki, bevilágítja a labirintus kanyarulatait, öbleit a visszafelé úton:
A finomítás pedig tovább folytatódik, ha majd kiértünk a labirintusból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése