2017. augusztus 2., szerda

Entelecheia, avagy a nyaralásban megint Hermann Hesse

Minden évben a nyaralásba könyveket válogatok az indulás előtti napokban, amik között mindig van egy H. Hesse is. 


A Napkeleti utazást szoktam egyébként évről évre újraolvasni, de azt az elmúlt évben, a Mindig hazafelé blogban már összegeztem. 

Idén ősszel készülök egy szűkkörű hétköznapi alkotótábor beindításra, melynek a tematikáját is Hesse-től venném át, ugyanis korábban egy nagyon érdekes szellemi játékra akadtam az Üveggyöngyjátékának olvasása kapcsán.

A szabadság napjaira, éveire a Kasztáliában tanuló diákoknak az volt a feladata, hogy rendre ÉLETRAJZOT kellett írni: egy úgynevezett életírást, azaz egy kitalált s tetszés szerinti korba helyezett önéletrajzot.
"A tanuló feladata az volt, hogy valamely régebbi kor környezetébe és kultúrájába, annak szellemi égöve alá képzelje vissza magát, abban kitaláljon egy neki megfelelő létformát. " Ebben a szabad játékos formában az ősi ázsiai újjászületés- és lélekvándorláshit maradéka élt tovább - minden tanár és diák jól ismerte azt az elképzelést, hogy mostani létét korábbiak előzhették meg más testben, más korokban, más feltételek között Szigorú értelemben véve ez persze nem volt hit, még kevésbé valamiféle tan. Gyakorlat volt, a képzelőerő játéka, hogy megváltozott helyzetekben és környezetben képzelhessék el Énjüket. ...óvatos behatolást gyakoroltak letűnt kultúrákba, korokba országokba. Megtanulták, hogy álarcként, egy entelecheia mulandó öltözeteként szemléljék saját személyiségüket. "
S mi is ez a különleges fogalom:
entelecheia (gör. telosz en auto ekhei): az anyagnak határozott létet adó és célját meghatározó formai ok. - Arisztotelész alkotta kifejezés.
Az emberi alkotásból vett fogalmat különösen lehet alkalmazni a szerves anyagoknál, s Arisztotelész az életelvet, a lelket a test első entelecheiajának mondja.  (Magyar Katolikus Lexikon)

Előzetesen feltettem a leendő résztvevőknek a kérdést, hogy mi legyen a téma, amely mentén dolgozunk majd.

Az egyik résztvevő a meséket ajánlotta, másikuk a halál témáját, míg magam az életfilmünk forgatókönyve tematikájának kidolgozására vállalkoznék. De ez a három akár egybe is érhet.

A mesék témájához a nyaralásban elolvastam Hesse: A varázsló gyermekkora című felnőtt meséit is.


Némelyikében felfedezni véltem azt a forgatókönyvírói tematikát, melyben a főhős a mese elején elindul világgá és a végére önmagát találja meg, egy alacsonyabb, vagy éppen magasabb tudatállapotában. 






Vannak benne mesék a földi civilizáció összeomlásáról, ahol vagy a természet veszi át az uralmat, vagy Isten avatkozik be, hogy visszaállítsa a megbomlott egyensúlyt. 

"És e napok sötétjéből felsejlett egy út, melyen a megvert népnek járnia kell. A felnőtt nép nem válhat újra gyermekké. Erre az égvilágon senki sem képes. Nem szabadulhat meg ágyúitól, gépeitől és pénzétől, hogy békés kis városkákban újra verseket farigcsáljon, és szonátákat játsszon. De végigjárhatja az utat, amelyen minden embernek végig kell mennie, ha elhibázta életét, és kínok kínját szenvedte meg. Felidézheti korábbi életútját, származását és gyermekkorát, felnőtté válását, tündöklését és hanyatlását, és az emlékezetnek eme útján rátalál azokra az erőkre melyek elszakíthatatlanul lényéhez tartoznak. Befelé kell fordulni, ahogyan a jámbor ember mondja. És önmagában, lénye legmélyén háborítatlanul rábukkan önnön lényére, ez pedig nem akar majd megfutamodni sorsa elől, hanem igent mond rá, és a megtalált lényeg legjavából és legbensőbb kincseiből újra talpra áll.És ha ez így fog történni, ha a legigázott nép önként és őszintén halad a sors által kijelölt úton, akkor valami megújhodik abból, ami volt egykoron. Újra kiapadhatatlan és csöndes forrást áraszt majd magából a világba, s kik ma még ellenségei, eme csöndes folyamra egykoron újfent megilletődve fognak figyelni."(A birodalom (1918))

Hesse maga is zenélt és festet, némely kiadás könyvborítóján pedig meg is jelennek színes alkotásai.

A hétköznapi alkotótáborban azt gondolom, hogy az öt érzékszervre hatóan próbálunk majd meg ráhangolódni a témáinkra és írunk, festünk, rajzolunk és közben zenékkel is illusztrálhatjuk majd gondolatainkat.

Néhány idézet még:

"Sok-sok jelentéktelennek tűnő ok hatalmas és súlyos, sorsszerű eseményt indíthat el."

"Silány komédia bölcsnek balgákat szolgálni."

"Ami a tehetséget illeti, valóban úgy burjánzik, hogy művészeinknek lassacskán csak kollegáik lesznek, közönségük viszont nem."
               
"Zsebtükör, melyet azért hord magával az ember, nehogy elfelejtse saját arcát."




2017. július 26., szerda

Rózsás János nagykanizsai emléktáblájánál

Éppen 5 éve, hogy Nagykanizsán jártam és beszélgettem Magdi barátnőm édesapjával a "magyar Szolzsenyicinnel", aki elítéltként raboskodott a GULAG kényszermunka táboraiban a Második Világháború után.

Milyen jó is volt, hogy akkor egy naplóbejegyzés lett ennek a találkozásnak a lenyomata, amit aztán a Talita.hu is átvett. Néhány hónappal később már ez nem történhetett volna meg, 2012. november 2-án, 86 éves korában elment ez a nagyszerű ember, aki volt könyvelő, német-orosz műszaki tolmács, író, de még anyakönyvvezető is. 

Most két gyermeke - Magdi és Antal - fogadott bennünket, s a ház falán már messziről láttuk, hogy emléktábla jelzi: a város nagy tiszteletben tartja vitéz Rózsás János emlékét. 


A szobában minden a régi helyén, egy ifjú kori fénykép, egy kedves barát János bátyánkat ábrázoló festménye és a Magyar Szabadság Díj kis szobrocskája (az amerikai szabadságszobor másolatával  a háttérben) idézte fel az 5 évvel ezelőtti beszélgetést. 



Mielőtt feltettem volna a kérdést arról, hogyan is ápolják ezt a hatalmas szellemi örökséget, máris kezünkbe kaptuk az évelején, a Szülőföld Könyvkiadó Kft. kiadásában megjelent Ködbevesző múlt című válogatáskötetet, melynek utolsó mondatai így hangoznak:

"A nyolcvanhatodik életévemnek lassan a végére érve eddig jutottam. Hogy a jó Isten ad-e még erőt, egészséget, hogy további kutatómunkámmal, a haza javát szolgálni akaró írásaimmal ismételten a nyilvánosság elé léphessek nemzetünk szebb jövője érdekében, ez a gondokkal terhes jelen, és a bizonytalan, de reményteljes jövő titka."


A kötetnek Nagykanizsán 2017 februárjában volt a bemutatója:




"Ahogy korosodik valaki, annál többet időznek gondolatai a régmúlt idők emlékeinél. Felidéződnek a visszahozhatatlannak tűnő képek. Az ember aztán megpróbálja - a múlt ködén keresztül, sok tapasztalattal a háta mögött - a mai kor felfogása szerint, a mai gondolkodásmóddal összehasonlítva, értékelni az évtizedekkel korábbi történéseket. Az elvesztett első világháborút követő zűrzavart, az 1919-ben uralomra jutott kommunisták véres terrorhadjáratát, a következett a vandál román megszállást. Ezt tetőzte be az 1920-as könyörtelen trianoni békediktátum, mely darabokra szaggatta a Kárpátok által övezett Nagy-Magyarországot. Még fel sem ocsúdott az ország a veszteség okozta kábulatból, amikor kitört az 1929-1933-as gazdasági világválság. Ez aztán az ország lakosságát végképpen hihetetlen - a mai ember számára elképzelhetetlen -, szinte kilátástalan nyomorba taszította. Folytathatnánk a 40-es, az 50-es évek történéseivel, nagy izgalommal. Annyit azonban biztosan tudok, hogy az én gyermekkoromban - még ha valaki nem is volt mélyen vallásos - a lelkiismeret erkölcsi tartást adott az embereknek. A Tízparancsolatot nem kellett feltétlenül az állam erőszakszerveinek betartatni.És nem volt szégyen a munka. Akkoriban - a mai ember számára elképzelhetetlenül nagy munkanélküliség nyomasztó körülményei között - a tanult, állástalan emberek sem szégyellték megfogni a lapát nyelét, utcát söpörni, netán tolni a talicskát, húzni a kiskocsit, ha azzal becsületesen megkereshették azt a kis pénzt, amivel a holnapba vetett reménységüket hosszabbíthatták meg." Idézet a címadó írásból

A kertben a régi karácsonyfák pedig azóta félmétert nőttek.




2017. július 15., szombat

Szinkronisztikus jelenségeim a Vizes Világbajnokság 2017 okán

Az apukám ma (2017. július 14.) lenne 90 éves. Ez a franciák nagy ünnepe. Egyszer a hatvanas években éppen akkor hivatalos kiküldetésben járt is Párizsban, s némi fanyar humorral mesélte, hogy egész Párizs őt ünnepelte. 





Ma, 2017. július 14-én volt a FINA, a Vizes Világbajnokság megnyitója a Duna partján, a Lánchíd lábánál. Azt gondolom, hogy ma nem csak a vizes sportokat ünnepelték, hanem az apukámat is, aki egykor engem kisgyerekként vasárnap az első reggeli villamosokkal kivitt a Hajós Alfrédról elnevezett Sport Uszodába, és megtanított a szabályos mellúszásra. 33 1/3 os medencében róttuk a hosszokat még télen is. Volt, hogy a kiúszót megkerülve a hóesésben, gumi papucsban futva jutottunk el a vízig.

Vizes jegyűekként (ő Rák volt, én Halak) lételemünk a víz.

Partra vetett vízi lényekként, mint a pingvin, vagy fóka, nehezen vonszoljuk magunkat, ha a víz felhajtó ereje nem hat ránk, s Archimedes számításait igazolva, testsúlyunkból annyit nem veszítünk, mint amennyi az általunk kiszorított víz súlya.

Amint meghalljuk a víz csobogását, a tenger morajlását máris múlik a nehézkedés erről a testről, s a lélekről. Feloldódni vágyunk, pedig egykor partot érni szerettünk...

Így van ez rendjén. Egykor a bálna és a delfin őse is járt kinn a parton, erről tanúskodik a farkuszony-állása. Mégis visszatértek, de már nem kopoltyúval és ikrákkal szaporodva, hanem tüdővel leleg(k)ző emlősként.



https://www.facebook.com/ScienceNaturePage/videos/1116090288523228/

Intelligenciájuk pedig az emberével azonossá lett. Csak az ember elbizakodottá vált, s nem minden példánya talál hangot velük.

https://www.facebook.com/DailyMail/videos/2251558571570545/

Az úszás-meditáció: egy ritmus, melyben feloldódik minden, az Eggyé leszek én is...




Az apukám egy hét múlva lesz 5 éve, hogy elérte az Ős-Óceánt...,  én tudom és érzem, hogy ma örült a lelke ennek a vizes ünnepnek a láttán, amikor az impozáns show szökőkútjának egy vízcseppjében újra itt lehetett velünk.

...................................................................................................................................................................


In English. Translated by István Vass

Synchronicity and the World Aquatics Championship 2017

My dad would be 90 today (July 14th, 2107). This day is the largest public for the French, the anniversary of the French Revolution. Once in the 1960s, he was on a business trip in Paris on this day. He used to say sarcastically that the whole city of Paris was celebrating him.






Today, on July 14th, 2017 was the grand opening ceremony of the FINA World Championship at the foot of Chainbridge. I believe, not only the water sports were celebrated. My dad was also celebrated. Once upon a time, he would take me as a small kid by the first Sunday morning tram to the Sports Swimming Pool named Alfréd Hajós and taught me the tricks of breast swimming. We would swim to and fro in the smaller open air pool even in winter time. It sometimes happened that we did not use the water corridor but made it to the pool by by running in the snow in our plastic slippers.

Water is a prime element for us as both of us were born in watery sign of zodiac; he as Cancer and me as Pisces.

Like penguins or seals cast ashore, we can hardly crawl without the upward buoyant force, as Archimedes’ principle states, that is exerted on our body immersed in water, which is equal to the weight of the water that our body displaces and acts in the upward direction.

As soon as we can hear the splashing of water, the roaring of the sea, the weight of the body and the soul is starting to decrease. Our desire now is to be dissolve in the water, whereas we used to love to reach the shore.

That is the way it is. As evidenced by the shape of their tail fins, in times past, the ancestor of whales and dolphins used to walk on the shore. Nevertheless, they had returned - not with gills and not multiplying themselves with eggs -, as mammals breathing with lungs.


https://www.facebook.com/ScienceNaturePage/videos/1116090288523228/

Their intelligence has been equal to that of humans. But humans have become conceited and not all of them can speak a common language with them.

Swimming is meditation: rhythm in which everything dissolves, and I become one with the Universe.



A week today, it will be 5 years that my Dad reached the old ocean.

2017. július 10., hétfő

Az anyag a csapdába ejtett fény.

Az anyag a csapdába ejtett fény. Ezt a művészi megfogalmazást egy természettudományos irodalomban olvastam és íme, Edward Hopper képén a látható fény ibolyától a vörösig terjedő tartományából a zöld-sárga-okker stációi válnak anyagivá.





Edward Hopper, Sun in an Empty Room (Nap egy sötét szobában) , 1963, olaj, vászon, 62×84 cm + a negatívja







Az ablak, amely a szimbolikában az ajtóval együtt a kapcsolatainkat jelentik, most a küszöb a színlépcsők között. A fényáramlat a szobában már fény-árnyéklépcsőkben folytatódik a fal és padló ornamentikája nyomán. A délutáni Nap melegíti fel az üres szobát, amelyből talán most költöztek ki az eddig benne lakók. Itt állhatott az étkező asztal, amely körül a gyerekek futkostak uzsonna időben és néha lekaptak a gyümölcsös tálról egy-egy barackot, szőlőt, szilvát, vagy almát.





Antalffy Yvette, Egy mozit szerető szakács szobája felkelés után 2010. július 21. - Oroszlán hava - a Nap hava + a negatívja




A magam képe pedig az anyagból a szellem felé törekszik afféle komplementereként az Edward Hopper festménynek. Az álom még itt kering a szoba előterében kékes-lilán. A roló résein áttörő fény sziluettje egy dupla filmszalag perforációjára emlékeztet, melyet az éjszaka folyamán nézhetett a fiú. De már ébredezik, hiszen félig nyitva az ablakszempár. A nyitott ablakszem a reggeli nap sugarait beivó és oxigénné alakító fa leveleit látja. Mögötte egy sárga házfal veri vissza a napkelte fényeit. Míg a festmény befelé hívogat, a másik szobából a fény felé kívánkozunk, álom és ébrenlét határán. A fény néhány szobanövényen, egy vízipipán és egy díszlámpán fut végig, de jobb oldalon az erő reprezentálásaként, egy súlyzó három különböző átmérőjű tárcsáján is feldereng. Szakács fiam szobája ez, aki sötétkékben „utazik” a falak színe és a drapériák tekintetében. Esténként van, hogy művészfilmek nézése közben tör rá az álom. Így van az, hogy szó szerint idézi némelyiket. Ezért a cím: Egy mozit szerető szakács szobája felkelés után – 2010. július 21. - Oroszlán hava - a Nap hava.

2017. június 20., kedd

Édesek és mostohák, avagy egy kis elmélkedés a mozaikcsaládról

A minap egy kulturális műsorban egy könyvtáros hölgy beszélt a doktori disszertációjáról, amit a mozaikcsaládokról írt a történelemben. 




Nem is gondolnánk, hogy a régi időkben még talán gyakoribb jelenség volt a járványok, háborúk okozta elárvulás után a mostohasors mint manapság.  Mindig voltak, akik az édesszülők helyébe léptek, hozva magukkal a saját édesgyerekeiket, s hogy nem volt ez másként a bibliai időkben sem.

A mozaikcsalád fogalma:
A bennünket körülvevő társas közeg, ökoszisztéma legelemibb egysége a család. Napjaink társadalmi, gazdasági és szemléletbeli változásai következtében már nem csak a hagyományos családforma létezik, hanem új életközösségek, családformák jöttek létre. Ezek egyike a mozaikcsalád: egy olyan újraformálódott közösség, melyet az egyik szülő és gyerekei alkotnak az új partnerrel, akinek esetleg szintén van már gyermeke. A mozaikcsalád hazánkban a legelterjedtebb olyan válás utáni családforma, amely mindkét nemi és szülői mintát biztosítja a gyermekek számára, ezek közül az egyik vér szerinti szülő.
Éppen Szent Annát, Szűz Mária édesanyját hozta fel példának, akinek a legenda szerint további leánygyerekei születtek két férjtől is:

"A legenda elbeszélése szerint Szent Anna szüleit Stolanusnak és Emerenciának hívták, és Betlehemben éltek. Anna a Názáretben élő Joachimnak lett a felesége, s mindketten Júda nemzetségéből és Dávid házából származtak. Húsz évig éltek már együtt, de nem volt gyermekük. A vagyonukat három részre osztották: egy részt maguknak tartottak meg, a másik részt a templomnak és a papoknak adták, a harmadik részt pedig szétosztották a szegények között.
Gyermektelenségük fájdalmát tovább fokozta egy eset: a templomszentelés ünnepére fölmentek Jeruzsálembe, és Joachim áldozati ajándékot akart felajánlani, de egy Iszakár nevű pap visszautasította az ajándékot azzal a megokolással, hogy bűnös kézből nem fogadja el. Joachim házasságának terméketlenségét ugyanis bűnössége nyilvánvaló jelének látta.
Joachimot ez a megszégyenítés olyan érzékenyen érintette, hogy hazatérve elhatározta: nem marad többé a városban, hanem elbujdosik az erdőkbe és a mezőre a pásztorok közé. És így is tett. Nem sokkal később azonban megjelent neki Isten angyala és megvigasztalta. Megígérte neki, hogy imádságaiért és alamizsnáiért Anna gyermeket szül, mégpedig egy leányt, akit majd Máriának kell nevezniük. Az angyal azt is megmondta, hogy a gyermek fogantatásától fogva telve lesz Szentlélekkel. Szava igazsága mellé jelül azt adta, hogy Joachim menjen föl Jeruzsálembe hálát adni Istennek, és a templomban, az Aranykapunál találkozni fog a feleségével, akit ugyanígy angyali jelenés indít arra, hogy a templomba menjen. Úgy is történt. Joachim és Anna az Aranykapunál találkoztak, boldogan elmondták egymásnak a látomásukat, majd hálát adván Istennek, visszatértek otthonukba, Názáretbe.
Anna az ígéret szerint fogant és megszülte a kislányt, akit Máriának neveztek el. Joachim ezután hamarosan meghalt. Anna másodszor is férjhez ment egy Kleofás nevű férfihoz, kitől ismét lánya született, és azt is Máriának nevezték. Kleofás halála után Anna harmadszor is férjhez ment egy Salamon nevű férfihoz, akitől újra leánygyermeket szült, és e harmadik lányt is Máriának nevezték el.
A legenda -- az apokrif szerzőktől vett értesülések alapján -- így részletezi Jézus rokonságát: az a Mária, aki Anna második házasságából született, később Alfeus felesége lett, és négy fiút szült: a fiatalabb Jakabot, Júdás Tádét és a Zelóta Simont, akik Jézus apostolai lettek, valamint a Justusnak nevezett Józsefet, aki Jézus tanítványa volt. A harmadik Mária, akit atyja után Szalóménak is hívtak, Zebedeus felesége, Jakab és János apostol anyja lett.
Ezek az adatok természetesen nem fedik a történeti valóságot, de azt a hívő és szeretettel teljes gondoskodást jelzik, ahogy a hagyomány próbálta értelmezni az evangéliumokban is előforduló ,,Úr rokonai'' kifejezést.
A legenda azt is tudja, hogy Anna még élt, amikor a Szentcsalád Nagy Heródes halála után visszatért Egyiptomból, és megláthatta a kicsi Jézust. Lelkét angyalok vitték Ábrahám kebelére, s mikor az Úr Jézus fölment a mennybe, őt is a mennyországba vitték." (Forrás: A szentek élete)

Leonardo da Vinci: Szent Anna harmadmagával 

A minap a déli harangszó a Jessze-fájáról híres gyöngyöspatai templom tornyából szólt.

Ezt a Jessze-fát Jankovics Marcell is elemezte, a leírásból egy idézet Mária születéséről:
"Valamivel följebb a fa öt felé ágazik. Két szélső, egyben rövidebb alsó ágának végén egy-egy virágkehelyből fehér szakállas férfiak emelkednek ki derékig, szemüket a fa csúcsára emelve. A beljebb lévő két oldalág a középső főágon, a fa tengelyében lévő tojásdad alakú oltárképet fogja koszorúba, mely Mária születését ábrázolja, és amelynek keretére a képet magyarázó latin feliratos szalag tekeredik. Az oldalágakból, melyek a kép fölött összeérnek, nyolc-nyolc mellékág sarjadzik, négy kifelé, négy befelé mindkét oldalon. Mindegyik ágcsúcson egy-egy virágkehely és belőlük derékig kiemelkedő férfialak látható. A fa csúcsán lévő virágkehelyből a koronás, jobbjában jogart tartó Szűz Mária emelkedik ki, bal karján a gyermek Jézussal. A fából faragott alakok száma Jesszével és az angyalokkal együtt 22, de ha csak a fa ágait, virágait számoljuk, akkor 19 – Máriát és a kis Jézust egynek véve, mivel a gyermek nem külön virág gyümölcse.
A virágokat, és az alakok ruházatát dúsan aranyozták, a fa törzse és ágai ezüstösek. Szemre úgy tűnik, mintha a fa nem is fából, hanem fémből készült volna. Az ágakat eredetileg levelek borították, erre az ágakon levő lukak emlékeztetnek, illetve egy utólag odaillesztett levélke. A műtárgyleírás szerint az eredeti levélzet egy tűz alkalmával leégett. Értelemszerűen gyertyák okozta kisebb tűzesetről lehet szó, ami csak a gyorsan hamvadó (aranyozott vagy ezüstözött papírból készült?) levelekben tudott kárt tenni."


A mi családunk és barátaink emlékezetében is bőven akad mostohaszülő. Volt köztük jóságos és igazi Grimm-mesét megelevenítő gonosz banya is, aki csak a saját édesgyermeke érdekében vadította el a háztól a mostohagyermekeket, de olyan is aki, ugyanezért nem akart vagy elvetette az új házasságban fogant közös gyermeket. 

Voltak Szent Józsefhez hasonlatosak, akik sajátjukként nevelték fel édesapák helyett a gyermeket és adtak emberségből leckét a világnak.




Drága tanítómesterem, Szász Ilma szokta mondani:

"Akármilyen nehéz sorsunk is legyen az életben, a világ azért olyan irányba halad, hogy mindig van/volt/lesz legalább egy ember, aki anyánk helyett anyánkként, vagy apánk helyett apánkként megsimogat bánatunkban, vagy büszke ránk valamely tettünkért. "

Két filmet is ajánlok a témában: Édesek és mostohák, Fanny és Alexander, valamint Jennifer Lash (Ralph és Joseph Fiennes színész fiúk édesanyja) Vérségi kötelékek című könyvét, amelyben a "családi átokminta" feloldására kaphatunk receptet. Egy korábbi angol nyelvű videóban a Fiennes-gyerekek beszélnek édesanyjukról és idézgetve ajánlják a könyvet. 

Az ő családjuk is egy ilyen mozaikcsalád.


Jennifer Anne Mary Alleyne Lash, más néven Jini Fiennes (1938 – 1993) angol író- és festőnő.
Chichesterben, Sussex tartományban született az ír katolikus Joan Mary Moore és Henry Alleyne Lash dandártábornok gyermekeként. Apja brit gyarmati tisztviselő volt, így Jennifer Lash Indiában is élt hat évig. Amikor a család visszatért, Angliában, Surreyben telepedett le. Jennifer bentlakásos iskolába járt, majd a farnhami művészeti iskolán folytatta. 16 éves volt, amikor családi problémák miatt tanulmányait megszakítva Londonba költözött, ahol alkalmi munkákból fedezte tanulmányainak költségeit.
1962-ben házasságot kötött Mark Fiennes-szal, akitől hat gyermeke született: Ralph és Joseph színészek, Martha és Sophie filmesek, Magnus zeneszerző, Jacob ökológiai szakember. Az idők során örökbe fogadta Michael Emery-t, aki régész lett. A család gyakran költözött: éltek Suffolk-ban, Wiltshire-ben, Írországban és Londonban.
Regényei: The Burial, The Climate of Belief, Get Down There and Die, The Dust Collector, From May to Oktober, On Pilgrimage (Zarándokúton címmel magyarul is megjelent)
Festményei szerepeltek számos kiállításon. Olyan helyeken, mint a Penwith Galéries St Ives, a Halesworth Galery és Westleton Chapel Galeries Suffolk.
Az 1980-as években Jannifer Lash-nél mellrákot diagnosztizáltak. Míg a betegséggel küzdött, szakrális helyekre is elutazott: Lourdes-ba és Saintes Maries de la Mer-be (Franciaország) és a spanyolországi Santiago de Compostellába. Ekkor írta Zarándokúton című könyvét. 55 évesen halt meg.
Utolsó regénye a Blood Ties, (Vérségi kötelékek) poszthumusz jelent meg 1997-ben. Sokak szerint ez a legjobb munkája. Magyarul 2001-ben adták ki (Szabad Föld Kiadó) Thomka István fordításában. Antikváriumokban még kapható.



  





2017. június 9., péntek

Köldök - asszociációk

Tegnap este lefotóztam a majdnem-teliholdat.
A Hold felszínén az a kráter olyan, mint egy köldökforma, sőt a telihold maga olyan, mint a várandós anyukák gömbölyű hasa.



De a Hold maga is az anyaság, a női ciklus szimbóluma, megtestesítője. Máriát is gyakran ábrázolják a Holdon állva.
Napba öltözött asszony - a Holdon áll
Jónéhány éve az egyik barátunk első unokájának első, tán 2 éves-kori rajzával, dicsekedett el, ami őt magát ábrázolta és ezt megmutattam a fiatalabb fiamnak. Ő vette észre, hogy ezeken az első saját magukat ábrázoló gyerekrajzokon a pont-pont-vesszőcske készen van a fejecske, kicsi nyaka, nagy a hasa...-n túl rendre megrajzolják az ifjú művészek a cicit és a köldököt jelképező 3 pontot a nagy hason.


Hivatalos fogalomként: A köldök

A has közepén levő kicsiny mélyedés, a születéskor elvágott köldökzsinór maradéka.


2017. június 8., csütörtök

Mit gondolok a családról? - válasz egy körkérdésre

Néhány hete lettünk másodjára is anyóssá-apóssá, az idősebb fiúnk is megnősült, a fiatalabb augusztusban lesz egy éves házas.



Új szerepre is készülünk a családban. Két és fél hónap múlva nagyszülők leszünk. Most úgy gondolom, hogy fiús szülőként bizonyára kevesebb nagyszülői szerepet szánnak nekünk, mintha lányaink lennének… De ki tudja…?
A férjem nagymamája 40 évesen, az anyukája 50 évesen lett nagymama. Én pedig már „Hatvanon túl, Egerben” - mondhatnám némi fanyar humorral.
Nekem nem voltak nagyszüleim, nem élték meg a születésemet, illetve az az egy nagyapám, aki megélte, elég távolságtartóan kezelte az unokákkal való kapcsolatát. A házbeli nénik-bácsik jobban törődtek velünk, mint ő.

A mi fiainknak voltak nagyszüleik. Az én szüleim halálukig részesei is voltak az életüknek, a férjeméi is – míg kicsik voltak -, a maguk módján, születésnapi tortákkal, vasárnapi ebédekkel, egy-egy iskolai vakáció idején való néhányhetes pesztrálással.

Az egy élő, igen csak „nagytermészetű” nagymama pedig két éve megözvegyült és az elmúlt hónapban leesett a lábáról. Most pedig orvosi javaslatra egy kórház rehabján várja az otthonban való elhelyezését, mert önellátásra már nem képes.  Nem lehet egy órára sem egyedül hagyni, mert kárt tesz magában, vagy a környezetében. Mi sem vagyunk már olyan fittek, hogy el tudnánk látni a baját. Egy hozzánk közeli otthonban pedig - orvosi felügyelet és gondos ápolás mellett -, akár napi kapcsolatban lehetünk vele. Egyelőre így gondoljuk…

A minap néztük meg "Övék a mennyek országa" című magyar dokumentumfilmet, amelyben a háborúk sújtotta Irakban a káld és asszír keresztényeket látogatta meg Böjte Csaba testvér, Sajgó Szabolcs atya és az MTVA stábja. Elhangzott egy olyan mondat, ami nagyon megérintett. Hogy a háború sújtotta Irakban, nincsenek árvaházak és öregotthonok. A család fogalma egészen más, mint minálunk. Ha valakinek a közeli hozzátartozói meghalnak, vannak távolabbiak, akik befogadják a gyerekeket-öregeket.

Hát ehhez képest, a mi viszonylagos jólétünkben, sehol sem vagyunk, se morálisan, se spirituálisan, se humanitásunkban… Azzal nyugtatjuk meg a lelkiismeretünket, hogy mások a körülményeink és valójában előre kell tekintenünk, a múltat pedig helyén kezelni.
Ezt intézményesített formában nemrégen megtapasztalhattuk a traumatológián, ahol 4. kategóriás besorolásban vártunk a mamával végig 11 órát, míg sorra került, mert mindig bejött egy 1-2-3. kategóriás, aki fiatalabb volt, súlyosabb eset, közszolgálat teljesítése közben lett sérült, stb… Elesettségünkben így kategorizálnak majd bennünket is valószínű…

Kérdem én: Az a régi családi forma nem hozható már létre itt Kelet-Közép-Európában, ami Arany János: Családi körében  még meg volt, pedig az hasonlít leginkább az iraki keresztényekére?

Nászajándékba és a tavaszi-nyári születésnapokra mostanság van egy „házi áldás – haiku-kalligráfia – triptichon”-om, ami arról az ideális állapotról szól, ami számomra a család fogalmát is lefedi:


Ha a szép, nagy családra gondolok, akkor pedig Bergman: Fanny és Alaxander című filmjében, a még boldog családi epizódjának filmkockái jutnak eszembe.  Valahogy arra az idillre vágyom magam is, boldogan játszadozó gyerekekkel és bölcsen mosolygó és elégedett öregekkel. (A filmről egyébként már írtam karácsonykor a kYVETítés blogomon)