A karácsonyi kegyelmeim

Vigyázz a madárra... - spot

Ember, a világ két kezedtől sír
Egyikkel a kerted ásod, másikkal a sírt
A másik tudod bőven várhat rád
Építsd a kertet hát tovább
s közben a Mindent jól vigyázd

Vigyázz a madárra ha kertedbe repül
Őrizd meg a csendet, el se menekül
Bajban a világ, ha egyszer újra messze száll
Vigyázz a madárra, ha válladra repül
Amerre az élet, arra menekül
Bajban a világ, ha egyszer újra messze száll

Ember a világból csak a sajátod érdekel
A szükség határát ritkán hagytad el
Azontúl szintén van világ
Gondolhatod: ott gondolnak rád
S értünk a Mindent jól vigyázd


Vigyázz a madárra ha kertedbe repül
Őrizd meg a csendet, el se menekül
Bajban a világ, ha egyszer újra messze száll
Vigyázz a madárra, ha válladra repül
Amerre az élet, arra menekül
Bajban a világ, ha egyszer újra messze száll

Zene: 
Ruzsa Magdi énekli 
Pavel Danek -  Demjén Ferenc szerzeményét


Fotók: 
Antalffy Yvette
a Kilátás az ablakomból sorozatból

A varjú a villanyoszlop tetején törte meg a diót, 

sajnos már későn kaptam elő a fényképezőgépemet.

A CSODÁLATOS CSERE

„Az Istenfia megtestesülésével nemcsak az ég jött le a földre, de a föld is belenyílott az égbe. Az emberré vált Istenről elmélkedő egyházatyák „csodálatos cserét” emlegetnek.” (Lukács László: Születése – születésünk Vigilia 2014.12.)

Ezt a gyönyörű mondatot találtam a Vigilia idei karácsonyi számában és egy korábbi képmeditáció egy festménye (Fehér Zoltán: Kozmikus kemence) idéződött fel bennem. Íme:

„Hogy kerül a vonalkód az Ikonra? Méghozzá úgy, hogy a kép kétharmad része eltűnik a látszólagos káoszban.

Mire jó a vonalkód?

A számokban és vonalakban benne rejlik digitálisan ennek az alkotásnak az anyagösszetétele, származási helye, méretei, a készítőjének minden tulajdonsága, személyi száma, anyja neve, lakhelye, végül a kép címe és az érte fizetendő ár.

A vonalkód a fátyol a szent és profán képtér között.

Még nem tudom eldönteni, hogy a szent dolgok válnak profánná, vagy fordítva, a szentté válás folyamata zajlik.

Ha test-lélek-szellemre bontom a képet, a lélek területét foglalja el a vonalkód, de az is a piros satu (a test) fogságában van.

A piezokristályt szorongatják így a gázgyújtókban és lám az szikrákat is hány a szorongatás közepette. Itt épp fekete-fehér-piros a szikrák színe. Ezek gyújtják meg a kozmikus kemencét, ami ezek szerint, gázzal működik.

Fekete, fehér és vörös satuk nyomják kétdimenzióssá a többdimenziós hitemet és létemet, amelynek ilyen kaotikus lett a lenyomata.

De a sok szorongatás, nyomás alatt a szén gyémánttá, a hitem tiszta igaz hitté válhat, amely az ikon teljességében jelenik meg majd.

A fájdalmakon túl, a vonalkód vérré változása által, a kép felső harmadának szentsége lehet az enyém egyszer.

A Fiú, Mária szemébe, Mária az én szemembe néz bíztatóan, hogy nem hiába való a szorongatás és szenvedés. Ha továbbra is eltökélten megyek utamon a Fény felé, a vonalkód arannyá és a káosz renddé alakul.”

SENKIFÖLDJE 3.0 - avagy egy esszé már Árnyék nélkül?!

Nézem a híradót és az időjárás jelentést a tévében majd minden este, s fura képet látok. A greenbox technikának köszönhetően a műsorvetők mögé helyszíneket, térképeket varázsolnak. 


Ám a műsorvezetőknek nincs árnyékuk. Ők az árnyék nélküliek?! - kuncogok magamban.

Korábban egy igazán nagy álmom már gondolkodásra késztetett e témáról, majd a tavaszi toszkán utunk fényképei is tetten érték a fény és árnyék határát, mint az egyik fajta „Senkiföldjét”. 
Most pedig a sötétség elhatalmasodásának végnapjai felé – jön a téli napforduló ugyanis (december 21.) –, a FÉNY születésnapjához közeledve megidézem egy gazdagon illusztrált esszé formájában ezt az álmomat.

Az esszé definíciója: Kísérlet, próbálkozás. Módszere a tudományos értekezéshez, stílusa a szépirodalomhoz közeli. Személyes hangvételű. Egyszerre szól a szakmabeliekhez és a nagyközönséghez. Vitázó, harcos műfaj. Lebegő (határműfaj). Nem törekszik megcáfolhatatlan bizonyításra, de rendelkezik szubjektív hitelességgel, láttató erővel. Egyszerre elemző és kommentáló.

Amikor ezt a definíciót olvastam, hogy: Az esszé, lebegő határműfaj, a fent említett álom megfejtéseként pedig úgy döntöttem, hogy én magam személyesítem meg az esszét, amelynek saját terepe maga ez a bizonyos „Senkiföldje”.

A „Senkiföldje” tehát az a határsáv, ahol két különböző minőségű közeg találkozik.
Országok határán találkozunk legkézzelfoghatóbban ezzel a jelenséggel. Ott látható és megtapasztalható jelei is vannak. Némi szögesdrót és állami zászló elhelyezése máris megmutatja a szélességét ennek a sávnak.

a „senkiföldjék” közül három

De, ha nem országokról szól a mese, hanem rólam, akkor nekem mi ez a sáv, s mit jelent? 
A sorsrom talán az, hogy ezen a sávon járjak ezentúl?  
Itt nincs senkinek tulajdona, sem birtoka. Csak ezen a keskeny sávon járhat, szemlélődhet, dokumentálhat, akit a szolgálata iderendelt. 
Így tehát afféle határtalan, lebegő gömbként létezem a „Senkiföldjén”.
Vannak már tapasztalataim is.

a toszkán fény-árnyék határok 

A „senkiföldje” nekem például a fény és árnyék határa, no és a tengerpart, tudod ott, ahol a víz és homokos föveny összeér. A hullám kifut a partra, megnedvesíti a homokot, majd visszahúzódik. 

Nyomában kivilágosodik a föveny. Itt az egyik pont az életemben, ahol jól érzem magam. Az álmom is itt kezdődött anno.

Éjszaka volt, amikor a tenger morajlása kihívott ide. Valami olyan hang szólt hozzám ebből a morajlásból, amelynek nem tudtam ellenállni. Csak vitt a lábam. Egyszer csak a Tejút és a Telihold fényében elértem a partra.  Hosszú ködbevesző partszakasz ez itt a talpam alatt, se eleje, se vége.









Olyan érzésem volt, hogy az a bizonyos hang, valamilyen találkára hív. Éreztem, hogy nem leszek egyedül rövidesen. 
Egy friss fuvallat borzolta fel a vízfelszínt. Ebben a pillanatban egy sárgarigó - régiesen aranymálinkó (Oriolus oriolus) -, mint fénymadár egy gyönyörű dalt fújt bele az éjszakába. Ettől a „tilulutól” egyszerre megnyílt a keleti horizont és az első fénysugár végigfutott a tenger vizén egyenesen felém, majd felfutott lábszáramon és beburkolt teljesen.

egy aranymálinkó velünk szemben

és egy naplemente Goa-ban 
(Marcell fiam fotója)











Kisvártatva lassan elindultam a parton. Egy barlanghoz igyekeztem, melyet az áramló víz öblösített az évszázadok során, és ahonnan már visszahúzódott a dagály. 

Egy kicsit a téma pszichológiájához tartozik néhány jungi fogalom, a kollektív tudattalan archetípusai, a személyiséget meghatározó archetípusok közül:

Persona

A latin persona, mint az ógörög proszópon szó fordítása azt a maszkot jelentette, amelyet a színészek öltöttek fel, hogy eljátszanak egy szerepet. A persona szerepszemélyiséget jelent, minden ember egoja kialakít egy olyan személyiségrészt, amivel érintkezik a többiekkel. Ennek a résznek vannak tudatos és tudattalan részei is. Egy personánk van, de több szerepben is szerepelünk, például: anya, dolgozó nő, valamilyen párt tagja, az egyházközösség tagja, stb… Ha nem lenne personánk, nem tudnánk társas kapcsolatokat kialakítani. A persona szoros kapcsolatban áll az árnyékkal (lásd később). A személyiség inflációja a personával való azonosulást jelenti. Ez komoly veszélyforrás lehet, például: ha valaki magas munkahelyi státusszal rendelkezik és teljesen azonosul a personájával, akkor a munkahely elvesztése depresszióhoz vezethet.

Árnyék

Az árnyék egy autonóm részszemélyiség, a személyiség alsóbbrendű része, a personával ellentétes. tartalmak gyűjtőhelye (kompenzatív jelleg). Az árnyék megjelenhet álomban, például: a társadalmilag magasra emelkedett emberek álmaiban ellentétes tartalmak: koldus, szegény. Az álomban való megjelenéskor az árnyék azonos nemű az álmodóval. Az árnyék lehet projekció (saját elfogadhatatlan énrészeinket kivetítjük másokra) is, például: a homofóbia látens homoszexualitást takar. Az árnyék nem minden esetben jelent negatív tartalmat, például: a bűnözők árnyéka jó (ez a fehér árnyék), a personájuk gonosz; pörgős ember árnyéka csendes. Minél inkább elfojtják az árnyékot, annál sötétebb, erőszakosabb lesz. Forrás

Az egyre magasabban járó Nappal egyidőben értem oda a bejáratához. Eközben úgy éreztem, hogy valaki követ. Néha megálltam és figyeltem, de akkor nem hallottam a lépteket. Amikor újraindultam, ő is megindult. Megálltam, ő is megállt.

 A saját családi árnyékunk: a „Zuram, én és a kisöcsém, ja és egy lámpaoszlop, rávetülünk az Almádi Balaton-partra.











Ki lehet ő? Körbenéztem magam körül, de nem láttam mást csak az árnyékomat. Á, hát ő az!
Követ és most, hogy a Nap egyre feljebb jár, ő egyre kisebb lesz. A partoldalban érdekes mintázata van. Mindig más.  Még hozzáadódik a párolgó víz árnyékának játéka is.
Izgalmas árnyék-mozi. Csak a talpunkkal érintkezünk. Közös pont az életünkben a Föld.  Barlang falán aztán fenyegetően fölém hajol, és belesúgja a fülembe - Most nagyobb vagyok, mint te! Egy kicsit megijedek, de aztán nevetve játékra csábít. - Szakíts, ha tudsz! – mondja nekem. Nem tudok. Lépek, ő is lép. Megállok, ő is megáll.  Úgy néz ki, mi már mindig együtt leszünk, én és az árnyékom. 

Kilépve a barlangból a fejem tetejére érkezik a fény és egy pillanatra eltűnik az árnyék. De aztán a délutánnal megint megnő és követ.

Most egy hirtelen ötlettől vezérelve rájövök, hogyan tudnék elszakadni tőle. Csak egy kicsit elrugaszkodom a Földtől, s lám egy pillanatra bár, de sikerült a szakítás.  Mindketten megdöbbenünk a látványtól, hogy mégis van megoldás. De egyszeriben egy kis szomorúság is elönt mindkettőnket. 



Tudjuk, hogy ami most egy pillanatig volt csak érzékelhető, az később tovább is megmaradhat. A tartós szakítás, ha én úgy döntök, hogy végleg elszakadok a Földtől és a lebegést választom. 
Akkor nincs közös pont. Csak egymás látványa. Én föntről, ő lentről és köztünk az üresség.  

Ahogy ezen gondolkodom és megyek tovább árnyékommal, egyszerre megint olyan érzésem van, hogy valaki itt van a közelemben. Az árnyékom is tapasztalja ezt. 
Eddig a földet néztem. Most felemelem a fejem és szemem meglátja az Élő fényt.  Neki nincs árnyéka. Rájövök, hogy nekem is csak ő miatta van árnyékom.

A Napba foglalt Jézus monogram Siena-ban










Arra is rádöbbenek, hogy már reggel is találkoztunk, csak én mást vártam, ezért nem vettem őt észre. Ezért találkoztam először az árnyékommal.
Az Élő fény is játékra hív. Azt mondja, hogy helyet cserél velem. Én Ő leszek és Ő Én. 

A Nap angyala Mihály, és az ő árnyéka Luccaban

A fénynek belőlem kell áradni, hogy ne legyen árnyékom - ez az igazság.

Ha pedig árnyékom van, az azt jelenti, hogy a Földön van még szolgálatom, amelyhez néha a fény - mely rajtam át is megtestesül -, nyújt segítséget nekem és általam másoknak is.

Itt pedig én vetek árnyékot a fényképezőmmel együtt a „Zuramra”.

Az esküvő

Nyári napforduló, Szentiván!
Virágdísz a fejemen, pitypangok sűrű fonata.
Virágszirmokból készült ruhánkon átjár a szél. Sárgarigó  tilulu-ja a nászinduló.



A Hegytetőn a HÉTTÖLGY-KATEDRÁLIS oltára előtt, fogadok Hűséget Páromnak szavak nélkül.  Tanúja Eskünknek e HÉT BÖLCS TÖLGY, melyből a katedrális áll. A Násznép a Fává Változott Karneváli Menet, melyben már benne vannak megfigyelőként születendő utódaink (a gyerekek, unokák, déd- és ükunokák). Akik nem a karneváli menetben vannak, azok a HÉTBOLYGÓRÓL figyelik az eseményeket.
A Nap sugarai fénypászmákkal világítanak meg bennünket.
A szertartás alatt csak egymás szemébe nézünk. Ott látjuk meg egymás szemében a közös jövőt. Látjuk a tiszta utat és a buktatókat is, amik próbatételei lesznek életünknek.
Ennek tudatában, kezünkkel megformázott semleges energiagömbjeinket egyesítjük.
Egymásba olvadó jin és jang. Melynek megdöbbentő most már a súlya.
Kitöltjük egymás hiányzó részét. És ennek következtében hő- és fényjelenség mellett Aranyeső hull. Az Aranyesőcseppek gyöngyszemekként hullnak és bukfenceznek a friss fűszálak között.

Ettől a pillanattól kezdve egy magasabb Energiaszintre kerültünk. 
És minőségileg is más lesz ez az energia. 
A FELTÉTELNÉLKÜLI SZERETET a neve ennek az Energiának.

Ha ez az energia egy kis sérülést is szenved, apró rés keletkezik az energiagömbön. És lassan arany-gyöngyszemenként szétgurul a Kapcsolat.
Ha egy-két aranygyöngy elgurul, azt könnyű megkeresni és visszavinni, de ha már sok elvész, akkor a gömb lassan ellaposodik és már csak egy bizonyos szemszögből látszik egésznek. Visszaesik egy előző energia dimenzióba, a sivár síkvilágba. Nap- és Holdfogyatkozás váltogatja egymást életünkben. De a harmonikus ritmus elveszett. Kizökkentünk.

Innen csak egy ÚJJÁSZÜLETÉS hozhatja meg a magasabb dimenzióban való egyesülés reményét. 
Az újjászületés előtt viszont végig kell járnunk a megpróbáltatások tizennégy stációját, melynek a végén megsemmisülünk. Feladjuk anyagi vágyainkat, és az ürességet éljük meg.
És amikor már teljes a sötétség, akkor egy pillanatnyi derengésből felragyoghat a Fény.  
Ehhez mindegyikünknek oda kell illeszteni önmagát kijavítottan, most már hibátlanul a KÖZÖS BEAVATÓDÁSBA és megerősíthetjük elveszettnek vélt ESKÜNKET.

Íródott: 2004. 03. 22-én

Az eskünk megerősítése pedig így történt meg 2008 Szentivánjakor...

Válnak…

Válnak az ismerősök, a barátok 20-30 év, és válik a gyerekeink korosztálya is 1-2 év házasság után. Alig akad már házasság a környezetünkben, mely egyben maradt volna. Nyomukban csak romok, sérült lelkek maradnak. 

Pedig milyen szép volt az esküvő, a limuzin tetőablakán boldogságát kikiabáló vőlegény, rózsaszín nyoszolyólányok, gyönyörű, gondosan kiválasztott esküvői ruhaköltemény, csili-vili jegy- és kísérőgyűrű, hosszú fátyol, nászút a Bahamákon…

Egy év sem telik el és már is vége az illúziónak.

Hány játékfilm szól arról, hogy minden jól megy a kapcsolat elején. Eljegyzés, gyűrű… Aztán jön a család bemutatása  Karácsonyra, vagy - ha Amerikában vagyunk -,  Hálaadásra időzítve. Már a szülői ház ajtajában toporogva, a csengetés pillanatában megérezzük, hogy mindenütt ott a „piszok a szőnyeg alatt”. Például az erőszakos apa nyitja ki az ajtót, a gyenge anya betegségbe menekülve a padlásszobában fekszik, egy testvér - akit dugdos a család -, mert „szépséghibás”, vagy beteg. Rövid úton kiderül, hogy a hosszú idő óta először hazatérő gyermek, aki a leendőbeliét vitte bemutatni, valójában egyszer csak megszökött a család fel nem dolgozott múltja elől. Most pedig ezt a sötét, elhallgatott múltat gyorsan rá is ráömleszti a kedvesre a kitűzött esküvő előtt néhány nappal. A mennyasszonynak/vőlegénynek pedig fel van adva a lecke, vagy megszokik, vagy megszökik…

A minap egy saját esküvős/válós tapasztalatokkal rendelkező kedves barátnőm mondott egy nagy- nagy bölcsességet, amit minden életét holtodiglan-holtomiglan összekötő párnak tudatosítani kellene, ez pedig a következő:

Ha frigyre lépsz valakivel, nem csak a szeretett nőt/férfit veszed feleségül/férjül, hanem annak teljes családját, azok szomorú/víg történetével együtt, hét generációig visszamenően…

Átgondoltad már valaha is ezt? Ennek fényében hogyan látod a házasságodat, párkapcsolatodat?

A Rákóczi úton áll a Rókus kápolna. A szüleimet ebbe a kápolnába űzte be egy hirtelen jövő nyári villámlós, mennydörgős vihar a múlt század ötvenes éveinek elején. Az anyukám ezen napon döntötte el, hogy a randevún kiadja az apukám útját, mert sok minden nem tetszett neki. Azután jött ez az égzengés és ott ültek a templom homályában. Anyukám végignézett az apukám sziluettjén és megváltoztatta a döntését, hogy még is csak felvállalja ismert hibáival együtt ezt az embert. Sokat szenvedett ezektől a hibáktól, de a másik oldalon ott volt, hogy a papa megbízható volt és becsületes. Végig együtt maradtak. 

Anyukám december elején lesz nyolc éve hogy meghalt. „Csak tiszta vizet igyatok magyarok” - ezek voltak utolsó szavai, aztán átjutott azon a bizonyos keskeny ajtón a túlvilágra.

Apukám pedig két éve a combnyaktörésekor, a mentők érkezése előtt ezt mondta:

"Na Mamaka (ezt a nevet  Ákos fiamtól kapta anyukám) megyek utánad…"

A szörnyűséges kórházi állapotoknak és hozzáállásnak köszönhetően ez nem egészen egy hónapos várakozást jelentett az Anyukám részéről… Azóta újra együttvannak ott az Ősóceánban, ahonnan jöttek, hogy mi a gyerekeik és unokáik is megtapasztaljuk ezt a földi létet, most éppen elmélkedve az ősök bűnein és erényein.

A trombita…ta…ta…tanár és egy zenerajongói-tanítványi láncolat

Ül a tanítvány a koncerten, ahol az ő tanára szólót fúj egy olyan zenekarban, ahol a vendégzenész a tanár tanára volt hajdanán…

A ma már ősz halántékú Fifi öcsém kiskamasz korában evezni járt Békásmegyerre. Egyszer az edzője, Háry bácsi motorcsónakját is vezethette. Az egyik evezős társa pedig, aki akkor épp trombitálni tanult, egyszer megengedte neki, hogy próbaként megfújhassa a trombitáját. Akkor nem sikerült hangot kicsalnia a trombitából.

Talán azon a napon határozta el, hogy egyszer, ha módjában áll, megtanul motorcsónakot vezetni és trombitálni.

A motorcsónak-jogosítvány néhány hónapos kiképzés után, egy viharos, szakadó esős délutánon úgy tíz éve meg is lett.

Az én öcsém ezután vad keresésbe fogott, hogy rátaláljon egy kezdő jazz-trombita…ta…ta…tanfolyamra. Lesz-e olyan valaki, aki meglett kora ellenére bevállalja? – ez volt a nagy kérdés. Nehéz dolga volt. Mert ilyet kora gyermekkorban szokás ám elkezdeni.

Zeneiskolákban próbálkozott először természetesen, s beült a kisiskolások közé a padba. De valahogy úgy alakult, hogy vagy a tanár ment el, vagy trombita szak nem indult. Tehát tovább kellett lépni.

Egyszerre csak az egyik helyről beajánlották őt egy valódi jazz-trombitáshoz, Bér Zsolthoz, aki végül is felvállalta az ő trombita…ta…ta…tanítását.

Az évek során a tanár-diák kapcsolat barátsággá alakult.  S így a család is megismerte a Tanárurat, aki mellesleg néhány évvel fiatalabb a tanítványánál.

Bér Zsoltot, mint előadóművészt, azóta több koncerten is láthattuk munka közben; legutóbb a Budapest Jazz Clubban a Budapest Jazz Orchestra  egyik beugró trombitásaként jó néhány improvizatív szólóban vágta ki a rezet. László Attila gitáros volt ennek az estének a vendége, aki maga is tanította a zenekar majd minden tagját.

Példa rá, hogyan is jön létre egy tanítványi láncolat:

Ül a tanítvány a koncerten, ahol az ő tanára szólót fúj egy olyan zenekarban, ahol a vendégzenész a tanár tanára volt hajdanán…

Ma este pedig éppen Fifi öcsém trombita órája után faggatom Bér Zsoltot a zenetanári és zeneművészi élete néhány emlékezetes epizódjáról.

Honnan jött a zene iránti érdeklődés?

A családban többen is kedvtelésből muzsikáltak: apám zongorázott, nagyanyám hegedült.

Hogy kezdődött a zenei pályafutásod?

A zongoratanulás az atletizálással párhuzamosan kezdődött. Majd kiskamasz koromban egyszerre mindkettőt abba hagytam. Élveztem a semmittevést, míg nem, egy félév után mérhetetlen hiányérzetem lett mind a zene, mind a sport iránt.

Azután a bizonyos féléves szünet után viszont tudtam, hogy a zongorát nem szívesen folytatnám. Egy barátom trombitált és ez nekem is nagyon megtetszett. Elkezdtem tehát a zeneiskolában trombitálni, ahol a zongorás előéletem miatt szolfézsból felmentésem volt.

Az Újpesti  Erkel Gyula Zenei Alapfokú Zeneiskolában  viszont, az új zeneiskolai felépítés miatt fel kellett vennem a szolfézst a tanrendembe, ahol szolfézstanárom - a későbbiekben pedig első példaképem -, Vasaly Imre lett.

9 éves gyerekek közé beültem 13 évesen szolfézst hallgatva. Félév alatt végeztem el jónéhány szolfézs évfolyamot.

Hogy kerültél a Konziba?

Úgy, hogy olyanokkal kerültem egy csoportba, akik a Konziba akartak felvételizni. Elég erős osztály volt, három lány és két fiú. A lányok egyike pedig olyan szinten tudta a zeneelméletet, hogy elájultam. A hiúság…! Egy lány hogyan tudhatja jobban, mint én…, ez olyan kínos. A Vasaly tanárúr pedig úgy tanított, hogy az összefüggéseket is meg lehetett érteni. Mindent megtanultam és tudtam is.

A továbbképzőket is elvégeztem és mielőtt felvételiztem volna a jazz-trombita szakra, elfogytak a szolfézs órák és helyette bejött a zongora. Pont az, amit én nem akartam…, de Hermann Lászlóhoz kerültem, aki  zseniális szakmai tudású és pedagógiai érzékű tanár volt és én  újra megszerettem a zongorát mellette.

Kovács Kálmánnál tanultam trombitálni. Egyébként a Konziba a főtárgyas szolfézs szakra vettek volna fel, ami már megint nem a trombita volt… De végül is úgy gondoltam, hogyha így, vagy úgy benn vagyok már az iskolában, majd következő félévekben valahogy átmegyek én a trombita főtárgyú osztályba.

A felvételi előtti évben Kovács Kálmán elment az iskolából és Zakar Zoltán jazz-pozanos vette át a helyét, aki engem a klasszikus trombita irányból a jazz felé terelgetett. Akkortájt mindenevő voltam… Ő mondta, hogy próbáljam meg a felvételit a főiskolára, jazz-trombita szakra. Fel is vettek…

Tomsits Rudolf lett a tanárom. Zseniláis jazztrombitás volt. Az egyik szárnykürtjét később meg tudtam szerezni. Fifi is fújt már rajta. Mellesleg a Sose halunk meg című film betétszámán is ezt a hangszert használta Rudi.

Jó fülem volt, úgy gondolom. Amit Tomsits Rudolf játszott, azt próbáltam utánozni.

Ezt a módszert alkalmazod most a tanítványaidnál is?

Igen, az első órákon elmondom nekik, hogy így jó tanulni: „Írd le kedvenc szólódat, a kedvenc trombitásodtól. Amíg leírod, addig meg is tanulod.”

Természetesen a zeneelmélet és a hangszerismeret átadása mellett.

Én például Freddie Hubbard játékát írtam így le, de nehezebb körülmények között, mint most, amikor a világhálón minden elérhető. Ahhoz akkortájt el kellett mennem egy olyan emberhez, akinek volt egyáltalán Freddie Hubbard bakelit lemeze és ott próbáltam beazonosítani a zeneszámot… Sokkal jobban belém ívódott, mintha kész kottából játszottam volna le…

Fifi öcsém szól közbe: Amikor már néhány trombita órán túl voltunk - még magázódva egymással -, azt mondtad nekem, hogy: ”Kedves Fifi bácsi! Maga a mai naptól a zeneszeretők táborából átülhet a zenecsinálók táborába…”

Erre reagálva Zsolt: „Minden tiszteletem azé, aki meglett korában belefog olyanba, amit addig nem tett.”

Így lett tehát az első felnőtt tanítványod az én Fifi testvérem.

Most pedig a fiatalabb tanítványaidról érdeklődnék. Mi volt számodra a legnagyobb kihívás, vagy siker, amit a zenetanári pályafutásod során eddig megéltél?

Elsőként Nyergesújfalun,az alapfokú zeneiskolában tanítottam. 17 évig voltam ott és ez idő alatt volt egy-két szakmailag nagy kihívásom.  Két növendékemmel igencsak megküzdöttem. De az iskola igazgatója jó pedagógiai érzékkel azt mondta, hogy: „Zsolti, te biztos, hogy ki tudod ezekből a gyerekekből is hozni a legjobbat”. Hát ez azért nagyon jól esett a hiúságomnak is, meg az is, hogy ekkora bizalommal vannak irányomban. Nagyon jó kis osztályom lett, szorgalmasak, ügyesek voltak. 

A tanítványaim közül ugyan senki sem lett profi zenész, de el tudom büszkén mondani, hogy 70%-uk a mai napig zenél. Mindegyiknek megvan a trombitája. Zenél a helyi zenekarban, összejárnak muzsikálni. 

Rájöttem, hogy nem biztos, hogy profi zenészeket kell kinevelni a zeneiskolában, hanem olyanokat, akik értik, érzik és élik a zenét…

Tanítás és/vagy zenélés?

Zenélni szeretek.  Sohasem a tanítás volt a főállásom. Nem abból éltem. Azt is mondhatom, hogy szinte „szerelemből” tanítottam. Budapest-Nyergesújfalú út hetente kétszer-háromszor autóval, a költségek majdhogynem a zeneiskolai javadalmazásommal egálban voltak.

A főiskola alatt és után a hivatásos zenélés pedig a színházzal kezdődött, egészen pontosan Hofi Gézához kötődik, ’87-től haláláig. ’91 környékén még a vidékjárás vele is bejött a képbe. A hét hat napján színház ill. később vidékjárás, hétfőn tanítás.

’89-ben végeztem a jazztanszakot.

A Hofi műsorok zenei kíséretét adó zenekarból a basszusgitáros, Lattmann Béla a nyergesújfalui Szabolcsi Bence Alapfokú Zeneiskolában tanított. Ő szólt, hogy trombitatanár nélkül maradt az iskola. Így lettem trombitatanár.

Akkor még csak hét zenetanára volt az iskolának. Családias légkör, fehérasztalos évnyitó értekezlettel, ahová a bográcsgulyást az iskolaigazgató maga főzte.  Egy művelődési ház hátsó traktusából nőtte ki magát.

Aztán amikor Hofi megbetegedett a vidéki turnék abbamaradtak.

Ebben az időben keresett meg a külföldi „vendéglátózásból” visszatért Ungár Pista. Ekkor kerültem Ungár Tánczenekarba, a kilépett a trombitás helyére, s így velük jártam a vidéket tovább.

Színház-Zenekar-Tanítás, sűrű volt az élet…

Azóta pedig a honlapomon is olvasható, többféle formációkban muzsikáltam, muzsikálok és mellette tanítok.

A zenetanár-példaképek mellett kik a trombitás példaképeid?

Elsőként FreddieHubbard játéka érintett meg, majd Miles Davis 50-es évek végi, és a 80-as évek végi időszaka,  de Chet Baker, Arturo Sandoval, Dizzy Gillespie,  és Perez Prado zenekara is nagy hatással voltak rám. A magyar trombitások közül  pedig természetesen Tomsits Rudolf , aki tanárom is volt.

No és egy késői nagy felfedezésem Herry James, akire pedig Fifi hívta fel a figyelmemet.

Fifi közbeszól: A Harry James lemezt pedig én a sógoromtól (Yvette férjétől) a kaptam egy karácsonyra.

Harry James pedig Miles Davisnek volt a nagy példaképe.

A minap volt az Első Világháború 100 éves megemlékezéseinek sorában egy gyönyörű filmbejátszás, melyben  Paulo Fresu  kezdeményezésére, az In Silenciót több ország egy-egy kiválasztott  trombitása fújta el egy időben. Fresut pedig Fifi sógora (a te férjed)ajánlotta a  figyelmembe.

http://www.raistoria.rai.it/articoli/il-silenzio-1914-2014-italia/25489/default.aspx

Szóval valahogy így ér körbe a zenerajongói-tanítványi láncolat…