„Tér és idő pedig így kapcsolódik össze eme teljes elrendezettségben, hogy a Nap az állatöv jegyeit sorban érintő éves útján ottjártakor megnyitja a világokba, az Alvilágba és Felvilágba vezető kapukat. A Napút találkozásai a Tejúttal, vagyis amikor a Nap megérinti a Tejút jelképezte Világfa csúcsát vagy gyökerét, időben és térben kapukat is kijelölnek, átjárókat, ahol a lelkek közlekednek a világok: Felvilág, evilág és Alvilág között. November elején tehát az Alvilág átjárója tárul fel – ekkor van ugye Halottak napja, ekkor lehet áldozni az elhunyt ősök emlékének –, míg májusban a Felvilág felé nyílik meg az út – ekkor állítanak világfát jelképező májusfát és régen szertartás keretében a legrátermettebbek meg is mászták azt. „
(Csörgő Zoltán: A szimbólumok és szertartások szerepe a modern kori ember életében)
Hát veled, Nagymami!
Van már harminc éve annak, hogy Halottak napja tájékán egy kedves történetet hallottam a rádió vasárnap ebéd utáni jegyzetműsorában.
A nagymama-korú hölgy elmesélte, hogy a kis unokájával a temetőbe mentek a nagypapa sírjához, s közben az óvodás kislány mindvégig csacsogott az úton. Mindent megkérdezett részletesen a temetőbe járási szokásokról, életről és halálról. A nagymama annak rendje és módja szerint mindenre megválaszolt. Majd elhelyezték a virágot a nagypapa sírjánál és indultak hazafelé, amikor is hosszú csend után megszólalt a kicsi lány:
– Nagymama, milyen jó lenne, ha te is meghalnál! – A nagymama először megdöbbent, majd visszakérdezett, hogy miért is lenne az jó.
– Hát tudod, akkor hozzád is kijönnénk így Halottak napján, és virágot tennénk a sírodra.
– Értem, kislányom. És kivel jönnél ki a temetőbe?
– Hát veled, Nagymami!
A kígyó a lélek és a vitalitás egyik legősibb szimbóluma, az életadó, inspiráló és gyógyító erő megtestesítője. A Kígyóbűvölő egy képmeditációs műhelysorozat, ahol a belső hangot, vezérlő csillagunkat hívjuk, hogy szimbólumokon és külső illetve belső képeken keresztül tárja fel magát, s irányt mutasson életünkben. Még bekapcsolódhat a folyamatba, akinek felkeltettük az érdeklődését.
A műhelysorozat eddigi témái voltak:
“Mert ott istenek s istennők vannak s alszanak helyetted…”
Invokáció - a Rejtőzködő előcsalogatása. Henry Rousseau: A kígyóbűvölő
“A harmadik füllel hallgatni” avagy hozzáférés az intuíció forrásához. Sztélé vulvával és fülekkel
A következő témák lesznek:
2017. október 21., szombat “boldog Gyermek, jöjj, énekelj nekem”
A mágikus Belső Gyermek megszólítása. Kukai: Az isteni gyermek
2017. november 4., szombat ”Az emberi lélek a víznek mása.”
Az élet és a boldogság flow természete, az áramlás tudatosítása. Úszó nők lótuszos medencében
2017. november 18., szombat “Én vagyok a vaskos törzs, a virágfakadás, rajtam újulnak mindenek.”
A mamutfenyő bölcsessége: kitartás, túlélés és megújulás. Georgia O’Keeffe: A Lawrence fa
2017. december 2., szombat A perspektívaváltás csodája.
Emelkedés a ködhatár fölé, avagy a messzelátás képessége. Kano Motonobu: Zarándoklat a Fujira
2017. december 16., szombat Baila con sabor.
A vörös ereje: a zamatos, szaftos, energiával teli élet. Mark Rothko: Red No. 5 A 7 alkalomból álló műhelysorozat helyszíne és ideje:
Közkincs Könyvtár ( az Astoriánál)
1088 Budapest, Rákóczi út 11., 1. emelet 10. (balra) - kapukód 125
Az előzőekben jelzett szombatonként 16 órától 18:30-19 óráig
Részvételi díj:
5000 Ft egy 2,5-3 órás alkalom
A Kígyóbűvölő által felszínre csalogatott lelki tartalmakkal való kreatív munka mély értelemmel és örömmel gazdagítja életünket, erősíti öngyógyító képességünket, egészebbé formál.
A műhelysorozat foglalkozásain vetített képes előadások, művészeti példák és játékos feladatok keretében ismerkedünk meg az adott témákkal. Élvezetes művészeti feladatok segítségével zsilipelünk át az ún. kreatív üzemmódba.
Vezetett imaginációban lemerülünk pszichénk belső forrásvidékére, hogy onnan iránymutató saját szimbólumainkkal térjünk vissza. Belső képeinket és történeteinket kreatív írás, festés, rajzolás és tárgykészítés útján horgonyozzuk le.
A programban való részvételhez semmiféle meditációs és művészi előképzettség nem szükséges.
A képek - legyenek bár külső vagy belső képek - érzelmek tárolói és hordozói.
Az érzelem pedig az energia egy formája, ami megteremti a színteret, amelyben mindennapi életünk forgatókönyve játszódik. A képmeditációban meghívott képek érzelmi töltöttségük okán rendkívüli élményhez juttathatják a résztvevőket. A belső képek élményteli átélése pedig képességeket tesz hozzáférhetővé mind testi, mind mentális szinten. A belső kép tehát képessé tesz, vagyis energiát szabadít fel egy gazdag, teremtő élet számára. A saját lélek-képeinkkel való munka által hozzáférünk intuitív bölcsességünkhöz, megtaláljuk és kifejezzük egyedi élettémáinkat, ráhangolódunk belső fejlődésünk ritmusára.
A képeket könnyen befogadja a tudat és hatásuk hosszabb, mint a meditáció más formái esetében, mert a képekhez kötődő érzelmek vezérlőszerepet töltenek be a test-elme rendszerben. Életigenlő és felemelő érzelmekkel teli képekkel foglalkozni fizikai és mentális egészségünk, vagyis általános egyensúlyi állapotunk egyik alapja.
Még bekapcsolódhat a folyamatba, akinek felkeltettük az érdeklődését.
Jelentkezés és kérdések:
batorfia@gmail.com Egy korábbi interjúm Bátorfi Andreával - Jelzőtűz vándoroknak
Doszkocs Zsuzsa Örök barátságok c. kiállítása egy kicsit átalakulva, néhány képpel kibővülve szinte egyenesen a szentendrei, a P’Art Moziból kelt útra, hogy október közepére megérkezzen az OORI-Galériába.
2011-ben ismertem meg Doszkocs Zsuzsa festőművésznőt, akivel az első pillanatban barátokká lettünk, mintha mindig is ismertük volna egymást.
Ő volt az első riportalanyom ugyanis az „On-line médiával a megkülönböztetés ellen” újságíróképzésem vége felé, sőt az Élet a Babauhausban címmel a fotós vizsgamunkám is róla és arról az ikonikus Bauhaus stílusú épületről szólt.
Hat négyzetméter panoráma még a Baba utcában
Mélykúton született, 1959. január 10-én.Itt, gyerekként megtapasztalhatta az összetartozás és a szeretet légkörét. Az ott töltött idő tanította meg a kitartásra és a szorgalomra...9 éves volt, amikor Szentendrére, a festők városába költözött szüleivel.A város híres a sokszínű nemzetiségéről, toleranciájáról, ami megkönnyítette családja számára is a beilleszkedést. Ekkor tudták meg azt, hogy lassan romló izomgyengesége van. Érettségi után a városban talált munkát, ahol a teljes járóképtelenségéig dolgozott, közben tovább tanult, számítógép programozónak.Negyvenévesen került a János Kórház Légzésrehabilitációs Osztályára, ahol ma is él.1998. augusztus 19-én kómába esett, mert a légzést segítő izmokat is megtámadta az izomgyengeség. Gégemetszést hajtottak végre rajta, s azóta lélegeztetőgép adja számára a levegőt...Az élete három helyszínének sokat köszönhet, vallja magáról, ahogy ez honlapján is olvasható:
Szeptember elején visszaköltöztették a Légzésrehabilitációs Osztályt az Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézetbe, ahol korszerűbb körülmények közt, modernebb eszközökkel tudják kezelni őt és a sajnos egyre nagyobb számú légzésrehabilitációra szoruló beteget – tudtam meg augusztusban a szentendrei kiállításmegnyitón.
A Baba utcából mindhárom beteg átkerült. 7 nővérből csak 5-en vállalták az átköltözést.
Már A Korányiban az új Krónikus Légzésrehabilitációs Osztályon
Már az új helyen is készültek képek: egy Toszkán tájról és Levendula mezők felett lebegő hőlégballonról, de még szárad a festék rajtuk.
Most készül éppen egy őszi táj vízeséssel, egy téli folyópart s egy virágos mező párhuzamosan...
A tervek közt pedig szerepelnek azon szentendrei művészek portréi, akik igencsak hatással voltak Doszkocs Zsuzsa művészetére, de különleges környezetbe helyezve őket: Barcsayt, ahogy épp belép a saját múzeumába, vagy éppen festő Czóbel, ahogy belátni a múzeumába, vagy a Marcipán Múzeumban az alapító Szamos Mátyás a pult mögött a marcipánjaival körülvéve. A következő kiállításon valószínű már láthatók lesznek ezek az alkotások is.
Zsuzsa csupán csuklóból mozgó kezei nyomán igazán pozitív világkép és életszemlélet jelenik meg a festményeken, rajzokon. Olajjal-temperával-szénnel dolgozik.
Szappanbuborékkal játszadozó gyerek, életmentő-hűséges-barátságos állatok, mesebeli csillagos világ, színházi vagy koncert élmény felemelő élménye, külföldi utak képeslapjai folyópartról és tengerparti sziklák alól, egy alkonyati séta, régi és mai szimbólumokat termő életfa, aranykorban élő öregek, s az áhítat képei jelennek meg ezen a kiállításon.
Életigenlő igazi fényt és színt hoznak Doszkocs Zsuzsa képei az őszi szürkeségbe és agyonhajszolt hétköznapjainkba.
A kiállítás 2017. október 15-től látható két hónapon át az OORI-Galériában. (Országos Orvosi Rehabilitációs Intézete, Budapest XII., Szanatórium utca 19. főépület aulája)
2011-ben ismertem meg Doszkocs Zsuzsa festőművésznőt, akivel az első pillanatban barátokká lettünk, mintha mindig is ismertük volna egymást.
Ő volt az első riportalanyom az „On-line médiával a megkülönböztetés ellen” újságíróképzésem vége felé, sőt az Élet a Babauhausban címmel a fotós vizsgamunkám is róla és arról az ikonikus bauhaus stílusú épületről szólt.
Erről a helyről most szeptember elején visszaköltöztetik Légzésrehabilitációs Osztályt a Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézetbe, ahol korszerűbb körülmények közt, modernebb eszközökkel tudják kezelni őt és a sajnos egyre nagyobb számú légzésrehabilitációra szoruló beteget - tudtam meg a szentendrei kiállításmegnyitón.
Idén Zsuzsának - Szentendrén, a P'Art Moziban - az "Örök barátságok" c. kiállítására már nagyon készültem, mert a családi nyaralásaink egybe estek mindig a korábbi megnyitók időpontjaival.
Kocsi László a Honvédelmi Minisztérium humán szervezője bevezetőjéből az első kiállításmegnyitókat idézve megtudtuk, hogy addig lesznek itt kiállítások minden évben, amíg Zsuzsa él és alkot.
Schmidt Ferenc, előadóművész zenés átvezetése után Prof. Dr. Pénzes István a Szent János Kórház Légzésrehabilitációs Osztályának szakmai vezetője, beszélt arról, hogy ő maga számtalan konzílium szakértő professzoraként többek között a fiatal öngyilkossági kísérleteseket felépülésük során rendre el szokta vinni a Baba utcába, hogy lássák, az elkeseredettségre semmi okuk. Zsuzsa csupán csuklóból mozogó kezei nyomán milyen pozitív világkép jelenik meg a festményeken, rajzokon.
Végső Ildikó verseket idézett Zsuzsa kedves verseiből többek között Szentendréről, az édesanyjáról.
Gombai Zsóka, fesménybecsüs beszélt a képzőművészet terápiás jellegéről, melyben maga a művész is boldogan alakot és a mű pedig örömre deríti az azt néző szívét-lelkét, s mindez Zsuzsa alkotásain is gyönyörűen átsüt.
Kocsi László név szerint említette az őt kezdetektől ápoló - ma már nyugdíjas - Jerman Annát és Dr. Nagy Máriát, a Nők Lapja újságíróját, akinek egy korábbi írását Zsuzsáról a megnyitó zárásaként felolvasta.
Majd felcsendült a Weöres Sándor megzenésített verse, a Teljesség felé:
u.i.:
Zsuzsát éppen a napokban kértem fel egy kiállítási anyag összeállításra OORI Galériába, ahol korábban már volt kiállítása. Így vándorútra kelhetnek a szentendrei kiállítás képei szeptemberben Budakeszire...
És a legelső cikkem Doszkocs Zsuzsáról:
…ÉN IS ADHASSAK MAGAMBÓL, EGY TISZTA FÉNYŰ CSODÁT
beszélgetés Doszkocs Zsuzsa festőművésznővel
„Istenem segíts engem, annyi gondon és bajon át.
Utam végén elérjem a megnyugtató Nirvánát!
S ahogy a kagyló a mocsokból gyönyörű gyöngyöt ád.
Én is adhassak magamból, egy tiszta fényű csodát!”
Mélykúton született, 1959. január 10-én. Itt, gyerekként megtapasztalhatta az összetartozás és a szeretet légkörét. Az ott töltött idő tanította meg a kitartásra és a szorgalomra... 9 éves volt, amikor Szentendrére, a festők városába költözött szüleivel. A város híres a sokszínű nemzetiségéről, toleranciájáról, ami megkönnyítette családja számára is a beilleszkedést. Ekkor tudták meg azt, hogy lassan romló izomgyengesége van. Érettségi után a városban talált munkát, ahol a teljes járóképtelenségéig dolgozott, közben tovább tanult, számítógép programozónak. Negyvenévesen került a János Kórház Légzésrehabilitációs Osztályára, ahol ma is él. 1998. augusztus 19-én kómába esett, mert a légzést segítő izmokat is megtámadta az izomgyengeség. Gégemetszést hajtottak végre rajta, s azóta lélegeztetőgép adja számára a levegőt... Az élete három helyszínének sokat köszönhet, vallja magáról, ahogy ez honlapján is olvasható:http://www.doszkocs-zsuzsa.hu/dzsmagamrol_hu.html
Riporter: Vassné Antalffy Yvette az „On-line médiával a megkülönböztetés ellen” újságíróképzés végzett hallgatója A cikk megjelent : http://oreganeniked.hu/ portálon (ami sajnos ma már nem működik.)
Bárdi Gábor, az MBE irodavezetője ajánlotta figyelmembe a minap Doszkocs Zsuzsa festőművésznőt, egy kedves karácsonyi üdvözlő kártya továbbküldésével, melyet ő festett.
Magam afféle „igazgyöngyhalászként” kezdtem új életet, úgy tíz évvel ezelőtt. Így az életrajzát végigolvasva a neten és a fenti saját versére találásom után úgy gondolom, hogy a mai „alámerülésem” újabb igazgyöngyöt hoz a felszínre, melynek helyszíne a Baba utcai Légzésrehabilitációs Kórház első emeletének alig hat négyzetéteres szobája. A szobában lélegeztető gép monoton „szuszogása” és nagy vidámság fogad. Kiderül, születésnap van a levegőben, mégpedig Zsuzsáé.
Így elrabolva öt az ünneplőktől, beszélgetünk a művészetről, amelyet a legnagyobb ajándéknak tekint életében.
- Bárdi Gábort egy gyönyörű képed nyűgözte le, melyet az Ombudsmani Hivatalban látott.
- A 2010-ben, a Művészet és Kultúra Világa egyesület által szervezett Nemzetközi "Kenyér" pályázat arany oklevelét elnyert munkám, a Kenyér útja került az Ombudsmani Hivatalba, a kiállításra.
A Búzamező, Aratás, Csendélet kenyérrel című triptichon első képe a szülőfalum, Mélykút gyerekkori emlékképe. Itt a búza érési folyamatát ábrázoltam, ahogy az üdítő zöldtől - az idők során -, földszínű barnává válik, majd Péter-Pál ünnepén az aratók is megjelennek a második stáción. Összekötésként a búzamezőket szegélyező, színes virágos rét szolgál, mely előbb a falu templomába fut, majd onnan ki, és később megérkezik a harmadik kép csendéletének hátterébe. Itt már az augusztus 20-i újkenyér áll az eucharistia további szimbólumaival - a borral és a kereszttel - együtt az egyszerű ember asztalán - mint oltáron -, megszentelésre várva.
- Honnan-hová? Ez mindegyikünk fontos életkérdése. Honnan indult a festő-időszakod?
- 15 éve egy pasztellkréta készlettel kezdődött minden, amellyel megrajzoltam azt a bizonyos sas madarat - melynek lényege maga a szárnyalás. Történt ez akkor, amikor a testem végleg megadta magát a bénultságnak, meghagyva a kezem könyöktől való mozgásának lehetőségét. A lelkem így a rajzolással és festéssel szárnyakat kapott.
- Sok közös és több mint húsz önálló kiállítás eredményeként jónéhány díj tulajdonosa lettél.
- A szülőfalum, Mélykút az élni akarást és művészet iránti elkötelezettségemet, pontosan nyolc évvel a kómába esésem után, díszpolgári címmel jutalmazta.
A Honvédelmi Minisztériumtól a "Buda visszavétele" című festményemért Minisztériumi Nívódíjat kaptam.
Az És mégis élni... alapítvány, a Nyitott Kapu alapítvány, a Szigethalmi Irodalmi és Képzőművész Asztaltársaság tiszteletbeli-, valamint az Országos Képző- és Iparművészeti Társaság tagja vagyok.
2009-ben a B-612 Kulturális Műhely "Az én Radnótim..." pályázatán Szegeden a "Nem tudhatom..." című vershez készült két festményem a 3. helyezést érte el.
2010-ben a "Ritka szépségek gyűjteménye" pályázaton 1. díjat kaptam az Önarcképemért.
A kiállítások és a képek sok embert hoztak közelebb hozzám, mint például Reményik László írót, akinek ragyogó könyveit illusztrálhattam is.
A versek. Mikor jött az első sugallat, hogy rímekbe szedd a gondolataidat?
Az 1998-as kómát követő felébredésem után kezdtem el verseket is írni. Az elsőt a szüleimnek ajánlva:
HÁLA
Betegségem nehéz terhe
A lelkemet meg nem törte.
Óvta szülői szeretet,
Vigyázva botló léptemet.
Sokszor voltam csalfa, hamis,
Megbíztak bennem akkor is.
Nehéz élet jutott nekik
Én is növeltem terheik.
Azaz egyben segíthettem
Én is ugyanúgy szerettem.
Víg kedélyt, mit tőlük kaptam
Vissza is nekik juttattam.
- A képek vagy a versek a dominánsak a mostani időszakodban?
Úgy gondolom inkább a képek, de amit nem tudok színekkel kifejezni, azt teszem át írásba. Sőt itt van most is kedves barátnőm, Semes-Bogya Eszter, aki néhány versemet gitárkísérettel dallá komponált.
Így találkozik össze egy születésnapon a kép, a szó, és a zene Doszkocs Zsuzsa kicsiny szobájában, hirdetve a művészet határtalanságát 2011. január 10-én is.
Minden évben a nyaralásba könyveket válogatok az indulás előtti napokban, amik között mindig van egy H. Hesse is. A Napkeleti utazást szoktam egyébként évről évre újraolvasni, de azt az elmúlt évben, a Mindig hazafelé blogban már összegeztem. Idén ősszel készülök egy szűkkörű hétköznapi alkotótábor beindításra, melynek a tematikáját is Hesse-től venném át, ugyanis korábban egy nagyon érdekes szellemi játékra akadtam az Üveggyöngyjátékának olvasása kapcsán.
A szabadság napjaira, éveire a Kasztáliában tanuló diákoknak az volt a feladata, hogy rendre ÉLETRAJZOT kellett írni: egy úgynevezett életírást, azaz egy kitalált s tetszés szerinti korba helyezett önéletrajzot.
"A tanuló feladata az volt, hogy valamely régebbi kor környezetébe és kultúrájába, annak szellemi égöve alá képzelje vissza magát, abban kitaláljon egy neki megfelelő létformát. " Ebben a szabad játékos formában az ősi ázsiai újjászületés- és lélekvándorláshit maradéka élt tovább - minden tanár és diák jól ismerte azt az elképzelést, hogy mostani létét korábbiak előzhették meg más testben, más korokban, más feltételek között Szigorú értelemben véve ez persze nem volt hit, még kevésbé valamiféle tan. Gyakorlat volt, a képzelőerő játéka, hogy megváltozott helyzetekben és környezetben képzelhessék el Énjüket. ...óvatos behatolást gyakoroltak letűnt kultúrákba, korokba országokba. Megtanulták, hogy álarcként, egy entelecheia mulandó öltözeteként szemléljék saját személyiségüket. "
S mi is ez a különleges fogalom:
entelecheia (gör. telosz en auto ekhei): az anyagnak határozott létet adó és célját meghatározó formai ok. - Arisztotelész alkotta kifejezés.
Az emberi alkotásból vett fogalmat különösen lehet alkalmazni a szerves anyagoknál, s Arisztotelész az életelvet, a lelket a test első entelecheiajának mondja. (Magyar Katolikus Lexikon)
Előzetesen feltettem a leendő résztvevőknek a kérdést, hogy mi legyen a téma, amely mentén dolgozunk majd.
Az egyik résztvevő a meséket ajánlotta, másikuk a halál témáját, míg magam az életfilmünk forgatókönyve tematikájának kidolgozására vállalkoznék. De ez a három akár egybe is érhet.
A mesék témájához a nyaralásban elolvastam Hesse: A varázsló gyermekkora című felnőtt meséit is.
Némelyikében felfedezni véltem azt a forgatókönyvírói tematikát, melyben a főhős a mese elején elindul világgá és a végére önmagát találja meg, egy alacsonyabb, vagy éppen magasabb tudatállapotában.
Vannak benne mesék a földi civilizáció összeomlásáról, ahol vagy a természet veszi át az uralmat, vagy Isten avatkozik be, hogy visszaállítsa a megbomlott egyensúlyt.
"És e napok sötétjéből felsejlett egy út, melyen a megvert népnek járnia kell. A felnőtt nép nem válhat újra gyermekké. Erre az égvilágon senki sem képes. Nem szabadulhat meg ágyúitól, gépeitől és pénzétől, hogy békés kis városkákban újra verseket farigcsáljon, és szonátákat játsszon. De végigjárhatja az utat, amelyen minden embernek végig kell mennie, ha elhibázta életét, és kínok kínját szenvedte meg. Felidézheti korábbi életútját, származását és gyermekkorát, felnőtté válását, tündöklését és hanyatlását, és az emlékezetnek eme útján rátalál azokra az erőkre melyek elszakíthatatlanul lényéhez tartoznak. Befelé kell fordulni, ahogyan a jámbor ember mondja. És önmagában, lénye legmélyén háborítatlanul rábukkan önnön lényére, ez pedig nem akar majd megfutamodni sorsa elől, hanem igent mond rá, és a megtalált lényeg legjavából és legbensőbb kincseiből újra talpra áll.És ha ez így fog történni, ha a legigázott nép önként és őszintén halad a sors által kijelölt úton, akkor valami megújhodik abból, ami volt egykoron. Újra kiapadhatatlan és csöndes forrást áraszt majd magából a világba, s kik ma még ellenségei, eme csöndes folyamra egykoron újfent megilletődve fognak figyelni."(A birodalom (1918))
Hesse maga is zenélt és festet, némely kiadás könyvborítóján pedig meg is jelennek színes alkotásai. A hétköznapi alkotótáborban azt gondolom, hogy az öt érzékszervre hatóan próbálunk majd meg ráhangolódni a témáinkra és írunk, festünk, rajzolunk és közben zenékkel is illusztrálhatjuk majd gondolatainkat. Néhány idézet még:
"Sok-sok jelentéktelennek tűnő ok hatalmas és súlyos, sorsszerű eseményt indíthat el."
"Silány komédia bölcsnek balgákat szolgálni." "Ami a tehetséget illeti, valóban úgy burjánzik, hogy művészeinknek lassacskán csak kollegáik lesznek, közönségük viszont nem."
"Zsebtükör, melyet azért hord magával az ember, nehogy elfelejtse saját arcát."
Éppen 5 éve, hogy Nagykanizsán jártam és beszélgettem Magdi barátnőm édesapjával a "magyar Szolzsenyicinnel", aki elítéltként raboskodott a GULAG kényszermunka táboraiban a Második Világháború után.
Milyen jó is volt, hogy akkor egy naplóbejegyzés lett ennek a találkozásnak a lenyomata, amit aztán a Talita.hu is átvett. Néhány hónappal később már ez nem történhetett volna meg, 2012. november 2-án, 86 éves korában elment ez a nagyszerű ember, aki volt könyvelő, német-orosz műszaki tolmács, író, de még anyakönyvvezető is.
Most két gyermeke - Magdi és Antal - fogadott bennünket, s a ház falán már messziről láttuk, hogy emléktábla jelzi: a város nagy tiszteletben tartja vitéz Rózsás János emlékét.
A szobában minden a régi helyén, egy ifjú kori fénykép, egy kedves barát János bátyánkat ábrázoló festménye és a Magyar Szabadság Díj kis szobrocskája (az amerikai szabadságszobor másolatával a háttérben) idézte fel az 5 évvel ezelőtti beszélgetést.
Mielőtt feltettem volna a kérdést arról, hogyan is ápolják ezt a hatalmas szellemi örökséget, máris kezünkbe kaptuk az évelején, a Szülőföld Könyvkiadó Kft. kiadásában megjelent Ködbevesző múlt című válogatáskötetet, melynek utolsó mondatai így hangoznak:
"A nyolcvanhatodik életévemnek lassan a végére érve eddig jutottam. Hogy a jó Isten ad-e még erőt, egészséget, hogy további kutatómunkámmal, a haza javát szolgálni akaró írásaimmal ismételten a nyilvánosság elé léphessek nemzetünk szebb jövője érdekében, ez a gondokkal terhes jelen, és a bizonytalan, de reményteljes jövő titka."
A kötetnek Nagykanizsán 2017 februárjában volt a bemutatója:
"Ahogy korosodik valaki, annál többet időznek gondolatai a régmúlt idők emlékeinél. Felidéződnek a visszahozhatatlannak tűnő képek. Az ember aztán megpróbálja - a múlt ködén keresztül, sok tapasztalattal a háta mögött - a mai kor felfogása szerint, a mai gondolkodásmóddal összehasonlítva, értékelni az évtizedekkel korábbi történéseket. Az elvesztett első világháborút követő zűrzavart, az 1919-ben uralomra jutott kommunisták véres terrorhadjáratát, a következett a vandál román megszállást. Ezt tetőzte be az 1920-as könyörtelen trianoni békediktátum, mely darabokra szaggatta a Kárpátok által övezett Nagy-Magyarországot. Még fel sem ocsúdott az ország a veszteség okozta kábulatból, amikor kitört az 1929-1933-as gazdasági világválság. Ez aztán az ország lakosságát végképpen hihetetlen - a mai ember számára elképzelhetetlen -, szinte kilátástalan nyomorba taszította. Folytathatnánk a 40-es, az 50-es évek történéseivel, nagy izgalommal. Annyit azonban biztosan tudok, hogy az én gyermekkoromban - még ha valaki nem is volt mélyen vallásos - a lelkiismeret erkölcsi tartást adott az embereknek. A Tízparancsolatot nem kellett feltétlenül az állam erőszakszerveinek betartatni.És nem volt szégyen a munka. Akkoriban - a mai ember számára elképzelhetetlenül nagy munkanélküliség nyomasztó körülményei között - a tanult, állástalan emberek sem szégyellték megfogni a lapát nyelét, utcát söpörni, netán tolni a talicskát, húzni a kiskocsit, ha azzal becsületesen megkereshették azt a kis pénzt, amivel a holnapba vetett reménységüket hosszabbíthatták meg." Idézet a címadó írásból
A kertben a régi karácsonyfák pedig azóta félmétert nőttek.
