Mindent meg akartam tudni, a vízről, a szélről és a tengermélyről.
A kapitány a szemembe nézett fürkészve és csak a nézésemből megállapította, hogy alkalmas vagyok az igazgyöngyhalászatra. Azt mondta, hogy minden a tekintetében van egy embernek: az ereje, a tudása, a hite és a sorsa. Mert a szem a lélek tükre. Nagyon tapasztalt ember volt ez a kapitány, aki később mesteremmé lett. Hétéves szolgálatommal érdemeltem ki a tanítványságot nála.
A tanulást az igazgyöngy eredetének megfejtésével kezdtem meg.
Megtanultam, hogy az igazgyöngy egy nagyon mélyen élő kagylófajtában fejlődik.
Ez a kagylónemzet az, amelynek néhány lénye felvállalja azt, hogy egy apró porszemet befogad a házába. Ez a ház attól kezdve a GYÖNGYHÁZ nevet viseli.
Az a bizonyos apró homokszem, amely talán a sivatagi viharok segítségével került a levegőbe, hogy előbb megtörjön rajta a Napfény és általa vöröses-sárga színű legyen a napfelkelte vagy a naplemente. Majd a pára, mely rá kicsapódva esővé válik. Így lesz a déltengerek mélységesen mély vízének alján egy a milliárdnyi homokszem közül, ha egy esőcseppben aláhull. Nem minden porszem alkalmas arra, hogy egy ilyen GYÖNGYHÁZ befogadja. Gondos válogatás után dönti el az igazgyöngykagyló, melyik a makulátlan köztük. A válogatási szempontokat titok övezi. Ebbe én, mint gyöngyhalász nem tekinthetek bele. Sőt a homokszem befogadása utáni gyönggyé válási folyamatok is titkosak.
Változó az az idő is, ami során a homokszemből gyöngy lesz a gyöngyházban.
Odabenn éveken keresztül körülöleli, szeretgeti a kagyló ezt homokszemet, mely a sok szeretettől hízik. De ez a szeretgetés a kagylónak sok-sok fájdalommal jár. Hiszen lényének belsejében a porszem minduntalan sebeket ejt. Amelytől a sűrű fájdalomnedvek megszilárdulnak és szeretet formájában porszemünkre rakódnak. E szeretetburok napról-napra vastagabbá válik.
Majd elkövetkezik a pillanat és a gyönggyé válás teljessé lesz. De még lehet, hogy sokáig várni kell a gyöngyhalászra, hogy rátaláljon.
A gyöngyhalászat nehéz mesterség.
A megérzésnek, a kitartásnak, a jó szemnek és a nagy tüdőnek van itt a legfőbb ideje és helye.
A gyöngyhalászat nem magányos munka.
Együtt kell végeznünk. Egymástól függ ott a nyíltvízen mindegyikünk élete és a gyöngyhalászat sikere. Mindegyikünk ismer minden munkafolyamatot.
És mindenki, kivétel nélkül, még a kapitány is alámerül.
Bárkánk hétszemélyes, a kapitánnyal együtt.
Könnyűtestű fából épült, tűzpiros selyemvitorlával. Ez különbözeti meg a többi hajótól.
A gyöngyszemeket majd egy ugyanolyan vörös színű kendőbe fogjuk gyűjteni, mint amelyből vitorlánk készült. Kínai eperfákon élő selyemhernyók gubójából nyert fonalból szőtték és a piros festéket talán a sivatagi rózsa szirmaiból porították. Így függenek össze a sivatag és a tenger dolgai - már megint.
A reggeli áramlatok gyorsan kirepítenek bennünket a nyíltvízre, ahol a horizonton tán nem is látszik már a part, ahonnan indultunk.
A kapitány felnéz az égre és elkiáltja magát: Horgonyt le! Nagy robajjal tekeredik le a felcsévélt hajókötél, végén a vasmacskával, majd egy csobbanás és megáll a hajónk.
A hajó nagyládájából előkerül a felszerelés, két nagyon hosszú kötél mely leér a tenger aljáig, egy sűrű szövésű vászonzsák, melybe legalább negyvenkilenc kagyló belefér. Ez az egyik kötél végére kerül, szorosan rácsomózva.
A másik kötélre egy afféle kengyel van rögzítve, melybe az első alámerülő belebújik.
Egy utolsó szemrevételezés, hogy hibátlan-e minden csomó és kötés. Majd egy közös nagy imádság, melyet kapitányunk mond el. Egy fohász, hogy minél több igazgyöngyre lelhessünk ma.
Egy társunk magához öleli az üres gyöngygyűjtő zsákot, és egy hatalmas lélegzetvétellel belegömbölyödik a mélységbe.
Ő a legjobb mindegyikünk közül. Évtizedes tapasztalatával már többezer igazgyöngyöt hozott fel. A kapitány és ő együtt kezdték a gyöngyhalászatot.
Ő az, aki a legtovább tud lenn maradni.
Homokórával mérjük az időt minden merülésnél. Háromszor pereghetnek le a homokszemek. Ha valaki addig nem jelez, felhúzzák, mert akkor biztos baj van. Odalenn nem érzi az időt az ember. Meg a mélységi mámor is utolérheti.
Egyszerre csak egyvalaki lehet lenn.
Szedi a zsákba a kagylókat, számolatlanul. Majd, ha úgy érzi, hogy fogy a levegő megrántja a zsák és a maga kötelét és a többiek hatan a hajóban felhúzzák, hihetetlen összeszokottsággal és tempóban.
Majd jön a második, akiről viszont már sorshúzással dől el, hogy ki lesz.
A mozdulatok ugyanazok.
Majd harmadik, negyedik, ötödik, hatodik és most ebben a körben utolsóként - "a hetedik te magad légy" - én következem.
Belebújok a kengyelbe, megfogom a zsákot, magamhoz szorítom. Kiegyenesedek, beszívom a levegőt kitágult orrlyukaimon, majd egy orrcsipesz zárja el az utolsó köbcentit is, hogy bennmaradjon. Egy Áment gondolok az ég felé és én is belegömbölyödöm a vízbe. Majd függőleges siklással a lábamon levő uszonyok segítségével pillanatok alatt lenn vagyok mindennek az alján. Ott nyitott szemmel tapogatom át a hínárral és korállal benőtt tengerfeneket.
Több kis kagylókolóniát látok. Mindegyiket, amely egy karnyújtásnyira van beleemelem zsákomba. Már nagyon kevés a levegőm és még kell a visszaútra is. Megrántom a zsinórokat és kifújom a levegőt. A buborékok szállnak felfelé velem együtt. Látom a bárkánk tőkesúlyát és a kezeket, amelyek húznak kifelé és a fényt mely itt is süt le rám, a víz alatt.
Majd hirtelen mások lesznek a hangviszonyok. És én kibukkanok.
Hirtelen levegőhöz jutok. Kihúznak a vízből.
Újra együtt vagyunk, mind a heten. És most neki látunk az összegyűlt kagyló halomnak.
Apró rést keresünk a gyöngyház kapukon. Megpróbáljuk felnyitni, hogy megleljük odabenn az igazgyöngyöt.
Ez nagyon fáj szegény kagylóknak, mert nehéz szívvel válnak meg igazgyöngyüktől.
De azt is tudjuk, hogy ezerből csak egy felhozott gyöngyházban van igazgyöngy.
Ebben a merülésben nem is találtunk egyre sem. És minden kagyló visszakerül a mélybe.
Egy kihajózáskor hétszer merül mindenki. Ez negyvenkilenc merülés összesen.
Ma ebből összesen csak hét igazgyöngyünk lett. A kapitány egyenként a kezébe veszi, megtörölgeti. Majd mindenki szemrevételezi a mai hét szemet. Jár körbe a tűzpiros selyemben. Tudjuk az aranynál értékesebbek ők. Mindegyikünk választ egyet és beleképzeli magát a gyöngy belsejébe. Mindenki elmeséli, mire a kikötőbe érünk, mit látott és tapasztalt odabenn legbelül. Mindegyikünk lejegyzi azt, amit elmondott egy kis cédulára és a kis gyöngyhalom piros selyme mellé teszi. Ez írja le igazgyöngyszemeink valódi értékét.
Már majdnem lenyugszik a Nap, mire partot érünk.
Ha nem lesz vihar, még negyvennyolcszor hajózunk ki az idén, hogy az évi negyvenkilencszer negyvenkilenc merülés gyöngyszemeit elvihessük a gyöngypiacra.
Itt már más az értékmérő.
Érdekes módon folyik az adás-vétel.
A gyöngypiac egy egyszerű kávéház a kikötőben, ahol vízipipáznak a kereskedők és gyöngyhalászok hófehér ünnepi burnuszban.
Egyszerre három gyöngyhalász kínálja fel portékáját, egyforma tűzpiros kendőkben, egyforma mennyiségű igazgyöngyhalom.
Minden gyöngyhalász ül a saját igazgyönghalma mellett és várja kereskedők ajánlatát.
Az ajánlattétel titkos. Évezredek óta így folyik itt a kereskedés.
A gyöngyhalász letakarja jobb kezét egy vörös selyemmel. Az első kereskedő szembeül vele jobb kezét hozzáérinti a gyöngyhalász letakart kezéhez, oly módon, hogy egy-egy ujját úgy érinti meg, hogy az letudja olvasni az érintések számát.
A kisujj ez egyes, a gyűrűsujj a tízes, a középsőujj a százas, a mutatóujj az ezres, a hüvelykujj pedig a tízezres helyi értéket képviseli. Ahányszor megérinti az egyes ujjaknak megfelelő helyi értéket, az annyiszor egy-tíz-száz-ezer-tízezer.
Ha minden kereskedő megtette ezt, a gyöngyhalász annak adja el, aki a legtöbbet ajánlotta neki ilyen módon.
És kész az üzlet, elszívnak együtt egy vízipipát és ki-ki megy tovább.
Mert az utóbbi időben elterjedt a tenyészett gyöngy is. Ahol kényszermunkás kagylókba bele tesznek szándékosan egy nagyobb porszemet, amire gyorsabban és tökéletes kivitelben szegény kagyló rászenvedi a "szeretetét". De ez a rászenvedett szeretet röntgensugárral kimutatható és ez nem lesz olyan értékes, mint az önként vállalt igazgyöngység.
Az igazgyöngy további sorsa már az ékszerészen múlik. Hagyja-e olyannak amilyennek megtalálták, vagy csiszolják, foglalatba teszik, kifúrják és felfűzik.
Én, a magam módján mandalákba foglalom, és neked adom.
2004. július 14.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése