Üzenet innen odaátra és vissza

Az őszi rendrakásban megtaláltam anyukám kesztyűjét, aki december elején lesz tíz éve, hogy elment e földi létből. 


Egy igazán hívő ember számára a halál ténye nem is olyan rettenetes. Hiszen a test az, amit eltemetnek, elhamvasztanak és folyóba szórnak, amelyből már kiköltözött a lélek és a szellem, mint ahogy az ember a kesztyűből kihúzza a kezét. Az elődök sejtjeinek minden információja bennünk él tovább. Ahogy én hasonlítok az anyukámra, és ő hasonlított az ő szüleire, vagy nagyszüleire. Nincs halál, csak a szűkebb térből, a test börtönéből való kiszabadulás, ami után már fájdalom sincs. S íme itt ez a kesztyű, az anyukám kesztyűje...

Majd az 56'-os témájú festmények között ráakadtam erre képre:

Amberg József A Rókus kápolna és kórház. Budapest, 1956. november 11. Akvarell (MNM)

Kép forrása

Ez a helyszín több okból szimbolikus számomra. A szüleim kapcsolatának sorfordító helyszíne, hiszen az ötvenes évek elején egy vihar elől idemenekültek be azon a randevún, amelyiken az anyukám ki akarta adni az útját az apukámnak, néhány rossz tulajdonsága miatt. Aztán a vihar lecsillapodott és az anyukám tovább gondolta a dolgot és felsorakoztatott jó néhány pozitív jellemvonást is a másik oldalon, aztán végül egypár lettek az ötvenes évek elején. Majd '56-ban megszülettem én, '60 december végén pedig a testvérem.

Kép forrása

A háttérben levő kórházban szenderült át a másvilágra az anyai nagyapám. 

A rendrakásban az apai nagyanyám kis fésülködőtükrének - melyről korábban már meditáltam egy blogbejegyzésben - fiókjában megtaláltam az édesapám öreg "brifkóját" és benne az esküvői képüket és jegygyűrűiket. 

S ma reggel erre tükörre sütött rá a héten először az eddig esőfelhők mögé rejtőzködő Nap, és saját különbejáratú házi szivárványt varázsolt a szobám falára. 

Így üzenünk mi már néhány éve egymásnak innen odaátra és vissza...

A Dunába dobott virágunk Szirmai

Asszociációk kavicsfestés közben

A minap kavicsfestős kézműves foglalkozásra készültem egy prezentációval. 

A legősibb ember művészete jutott eszembe erről, aki például a mostani Willendorf környékén élt és marokba fogható kis termékenységi szobrot faragott magának. Talán ilyen feleséget szeretett volna, akinek utódokat nemz és aki, majd táplálni tudja kiapadhatatlan anyatejével a gyermekeket?!

Majd az Altamira-barlang festményeiről szóló ismeretterjesztő film is felidéződött, amint  egy régésznő magyarázza, hogyan választhatta meg az őskori művész a helyét egy-egy festményének, vagy inkább domborművének és hogyan munkálta-festette meg a sziklákat. (A film 1. 2. 3. része)

Olvastam arról is nem rég, hogy a barlangfestmények java résztét nők festhették, a kézlenyomatok a barlangfalakon - méretük és arányaik alapján - inkább női kezek voltak. 
Gondolom mosolyogva: Míg a fiúk a zsákmányszerzéssel és a barlangba vonszolásával voltak elfoglalva, a lányok így dokumentálták a történteket.

Az angol beteg című film Almásy László grófja is rátalált az "úszók barlangjára" a Szaharában, s jegyzetfüzetbe átmásolta az ottani falfestményeket.

Arról is hallottam korábban művészettörténészektől gondolatokat, hogy előbb voltak a szobrok és csak később a festmények. Hiszen a térbeli kiterjedésű dolgok/lények/képződmények/jelenségek síkbeli ábrázolásához az embernek nagyon fejlett elvonatkoztató képességre lehet szüksége. Ez tetten érhető abban, hogy mennyire nehéz az ábrázoló geometria sokaknak még ma is.

Ugyanakkor mára szinte csak síkban jelennek meg mind' ezek a dolgok/lények/képződmények/jelenségek az újság-, és könyvlapokon, plakátokon, filmeken, grafikákon, festményeken, így most meg az jelenti a problémát, hogy egyáltalán térben, vagy tér-időben gondolkodjunk. 

Egy nagyszerű  animációs film is szól erről a kétdimenziós gondolkodásról, a Mézga Aladár sorozatból.

Majd a kalligráfiába való belekóstolásom első momentumaként az embert ábrázoló japán szimbólum jelent meg előttem, amelyről így ír Gáncs Nikolasz- japán kalligráfus:

„Van egy kanji, elsők között tanuljuk, ha japánul tanulunk. Ez az írásjegy a jin, nin, hito (dzsin, nin, hito) olvasatokkal rendelkező ember (人). Nézzük meg történetét.
Mikor először tanultam leírni ezt a kanjit a mesterem egy nagyon szép történetet mesélt arról, hogy mit ábrázol maga az írásjegy. Én mindig úgy képzeltem a nyugati fejemmel, hogy az ember írásjegye egy embert ábrázol, ahogy két lábon áll. A mesterem viszont úgy tanította, hogy a két szár két embert ábrázol, ahogy támogatják egymást mindenben, lévén az emberben ez egy értékes tulajdonság. Az emberek képesek egymás segítésére. Éppen ezért van az, ha leírjuk ezt az írásjegyet, akkor a két szárának egyforma erősnek kell legyen. Érdekes nem? Ezzel a gondolattal egy teljesen más érzés- és gondolatvilágba tekinthetünk be, mint amilyen elképzelés mondjuk az enyém volt.

Az ember kanjija így egyben a közösséget, az együtt való munkálkodást is magában hordozhatja.
Először is nézzük meg ennek az írásjegynek a három stílusban elkészített verzióit:

Rá is festettem akkor a Tengerszem Föstőtábor Kőkútjából merített összes lapos kavicsra magam is akkortájt. 

Azon a nyáron még ezek a Macs'Kavicsok is készültek.

Múlt héten pedig nekifogtam a kavicsfestés előkészületeinek újra. Az asztalomon találtam a férjemtől minap kapott két kis lapos kavicsot. Az egyik egy koponya egy darabjára hasonlított, a másikban pedig Jézus születésnek kis barlangja jelent meg számomra.

Tavaly nyáron szedtem össze nagy mennyiségben kavicsokat Szentendrén, a tűző napsütésben, melyet már tudatosan a Krehabra szántam.

Néhányra meg terveztem mit is lehetne ráfesteni, ezzel inspiráltam aztán a résztvevőket.

Íme az eredmény

'56-ban születtem...

Egyidős vagyok a forradalommal. (Egy félévvel még idősebb is.) A szüleim elbeszéléséből tudom, hogy milyen idők voltak akkor.

Az aranytojást tojó tyúk meg nem evéséről zengett az akkori rádió, miközben üres olajos üvegek álltak a közért kirakatokban, s az üzletek polcai üresek voltak. Persze, hogy betelt a pohár...

Rákosi a DISZ alakuló kongresszusán fogalmazta meg az „arany tojást tojó tyúk”-ról szóló – hírhedté vált – eszmefuttatását: „Ha nem tartunk mértéket, akkor mint rántott csirkét megesszük azt a tyúkot, amely jövőre aranytojást tojna és ötéves tervünk gyárait, üzemeit, kultúrházait már az idén csemegevaj és borjúsült formájában elfogyasztanánk.” 

A Talita.hu-n megjelent KIVÁNDORLÁS, KITÁNTORGÁS, DISSZIDÁLÁS – ÉS A HAZASZERETET című írásomban tavaly idéztem fel ezt az időszakot:

...A nagymama még megélte az én születésemet  ’56 elején. Jött október 23-a, utána pedig november 4-e, és szüleim a disszidálás (akkor így hívták a kivándorlást) gondolatával feküdtek és keltek. Alig féléves voltam, amikor a földszinten lakó néni fogadott be bennünket a fürdőszobájába. Az Alkotás utcai lövöldözések miatt a szüleim nem mertek az 5. emeleten maradni. Végül is énmiattam nem mertek nekiindulni a novemberi határátlépésnek. (Jó néhány rokon ment el akkor, az ifjúság színe-java a szüleim korosztályából.)

A forradalmat ellenforradalommá minősítve, még a létezéséről sem igen tudott egy ideig az én korosztályom.

Talán 10 éves lehettem, amikor édesapám egy francia ügyfelével Monseur Rieul-lel Visegrádra ment egy kis hazánk szépségeit bemutató kirándulásra és engem is magával vitt.  Nekem megtanították előtte, hogy köszönjek majd: "Bonzsúr Möszijő Rüel!"

S mikor megtudta Rieul úr, hogy egy magyar kislánynak francia - Yvette - neve van (mellesleg az anyukámat is így hívták), előszedte a naptárát, s mit ad Isten, akkor október 23-nál meg is találta az ünnepét.(Később azért fonetikusan - Ivett formában  - a magyar naptárba is bekerült, május 6-ra.)  
Mi viszont 1966 óta nem Ivett, hanem Yvette napokat  tartunk október 23-án. 

Öntudatra ébredésem után pedig izgalmas volt, hogy a nevem napja egy ilyen "tiltott ünneppel" egy napon lehetett.

A történelem könyveinkben is csak egy rövidke ellenforradalom cikkely volt, s érettségi tétel sem lett belőle a rendszerváltásig.

Aztán emlékszem - már felnőttként - megéltem magam is, hogy a munkahelyemen október huszonharmadikák előtt elzártak minden író-, stencil-, ormig-, és fénymásológépet központilag.

Már gyerekeim kisiskolások voltak, amikor 1989. június 16-án Nagy Imre és társainak újratemetését,  a kommunizmusból a demokráciába vezető magyar átmenet egyik legnagyobb hatású szimbolikus eseményét néztük feszült figyelemmel a tévében.

Majd jött a rendszerváltás és az ellenforradalom forradalommá lett újra. Szobrok, emlékművek készültek. Az 50. évfordulóra az a Felvonulás téri "vaskefe" egészen borzasztóra sikerült szerintem. 

S most hogyan gondolok erre az ünnepre?

Összeszorul a szívem és még mindig azok a rokonok jutnak eszembe, akik akkor, '56-ban elmentek... Így, vagy úgy találtak magunknak ugyan új hazát, de amint tudtak, hazalátogattak... Szívszakasztó búcsúk jutnak az eszembe a repülőtéren...

Ők voltak azok, akiknek a gyerekei már egy más ország állampolgáraiként születtek meg. 

Ha a "Nagy Egész" felől nézem, a demográfiai mutatóink azóta mutatnak csökkenő tendenciát. 

"Az akkor titkos minősítésű jelentés szerint "az 1956. év végére Magyarország népességszáma - csupán a természetes szaporodás alapján számolva - 9 950 000 lett volna, azonban a valóságban - a disszidálások következtében - ennél 1,5%-kal kevesebb, 9 804 000 volt". Kiderül az is, hogy megváltozott a népesség nemi összetétele: ismét elérte az 1949. évi szintet a nők aránya, 1957-ben 1000 férfira 1080 nő jutott." (Forrás: KSH)

S emiatt mára hiányzik egy egész generáció a magyarságból, a meg nem születettek generációja, illetve a nem Magyarországon születetteké...