Egy igazán hívő ember számára a halál ténye nem is olyan rettenetes. Hiszen a test az, amit eltemetnek, elhamvasztanak és folyóba szórnak, amelyből már kiköltözött a lélek és a szellem, mint ahogy az ember a kesztyűből kihúzza a kezét. Az elődök sejtjeinek minden információja bennünk él tovább. Ahogy én hasonlítok az anyukámra, és ő hasonlított az ő szüleire, vagy nagyszüleire. Nincs halál, csak a szűkebb térből, a test börtönéből való kiszabadulás, ami után már fájdalom sincs. S íme itt ez a kesztyű, az anyukám kesztyűje...
Majd az 56'-os témájú festmények között ráakadtam erre képre:
 |
| Amberg József A Rókus kápolna és kórház. Budapest, 1956. november 11. Akvarell (MNM) |
A háttérben levő kórházban szenderült át a másvilágra az anyai nagyapám.
A rendrakásban az apai nagyanyám kis fésülködőtükrének - melyről korábban már meditáltam egy blogbejegyzésben - fiókjában megtaláltam az édesapám öreg "brifkóját" és benne az esküvői képüket és jegygyűrűiket.
S ma reggel erre tükörre sütött rá a héten először az eddig esőfelhők mögé rejtőzködő Nap, és saját különbejáratú házi szivárványt varázsolt a szobám falára.
Így üzenünk mi már néhány éve egymásnak innen odaátra és vissza...
 |
| A Dunába dobott virágunk Szirmai |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése