Egyidős vagyok a forradalommal. (Egy félévvel még idősebb is.) A szüleim elbeszéléséből tudom, hogy milyen idők voltak akkor.
Az aranytojást tojó tyúk meg nem evéséről zengett az akkori rádió, miközben üres olajos üvegek álltak a közért kirakatokban, s az üzletek polcai üresek voltak. Persze, hogy betelt a pohár...
A Talita.hu-n megjelent KIVÁNDORLÁS, KITÁNTORGÁS, DISSZIDÁLÁS – ÉS A HAZASZERETET című írásomban tavaly idéztem fel ezt az időszakot:
Talán 10 éves lehettem, amikor édesapám egy francia ügyfelével Monseur Rieul-lel Visegrádra ment egy kis hazánk szépségeit bemutató kirándulásra és engem is magával vitt. Nekem megtanították előtte, hogy köszönjek majd: "Bonzsúr Möszijő Rüel!"
S mikor megtudta Rieul úr, hogy egy magyar kislánynak francia - Yvette - neve van (mellesleg az anyukámat is így hívták), előszedte a naptárát, s mit ad Isten, akkor október 23-nál meg is találta az ünnepét.(Később azért fonetikusan - Ivett formában - a magyar naptárba is bekerült, május 6-ra.)
Mi viszont 1966 óta nem Ivett, hanem Yvette napokat tartunk október 23-án.
Öntudatra ébredésem után pedig izgalmas volt, hogy a nevem napja egy ilyen "tiltott ünneppel" egy napon lehetett.
A történelem könyveinkben is csak egy rövidke ellenforradalom cikkely volt, s érettségi tétel sem lett belőle a rendszerváltásig.
Aztán emlékszem - már felnőttként - megéltem magam is, hogy a munkahelyemen október huszonharmadikák előtt elzártak minden író-, stencil-, ormig-, és fénymásológépet központilag.
Már gyerekeim kisiskolások voltak, amikor 1989. június 16-án Nagy Imre és társainak újratemetését, a kommunizmusból a demokráciába vezető magyar átmenet egyik legnagyobb hatású szimbolikus eseményét néztük feszült figyelemmel a tévében.
Majd jött a rendszerváltás és az ellenforradalom forradalommá lett újra. Szobrok, emlékművek készültek. Az 50. évfordulóra az a Felvonulás téri "vaskefe" egészen borzasztóra sikerült szerintem.
S most hogyan gondolok erre az ünnepre?
Összeszorul a szívem és még mindig azok a rokonok jutnak eszembe, akik akkor, '56-ban elmentek... Így, vagy úgy találtak magunknak ugyan új hazát, de amint tudtak, hazalátogattak... Szívszakasztó búcsúk jutnak az eszembe a repülőtéren...
Ők voltak azok, akiknek a gyerekei már egy más ország állampolgáraiként születtek meg.
Ha a "Nagy Egész" felől nézem, a demográfiai mutatóink azóta mutatnak csökkenő tendenciát.
Rákosi a DISZ alakuló kongresszusán fogalmazta meg az „arany tojást tojó tyúk”-ról szóló – hírhedté vált – eszmefuttatását: „Ha nem tartunk mértéket, akkor mint rántott csirkét megesszük azt a tyúkot, amely jövőre aranytojást tojna és ötéves tervünk gyárait, üzemeit, kultúrházait már az idén csemegevaj és borjúsült formájában elfogyasztanánk.”
...A nagymama még megélte az én születésemet ’56 elején. Jött október 23-a, utána pedig november 4-e, és szüleim a disszidálás (akkor így hívták a kivándorlást) gondolatával feküdtek és keltek. Alig féléves voltam, amikor a földszinten lakó néni fogadott be bennünket a fürdőszobájába. Az Alkotás utcai lövöldözések miatt a szüleim nem mertek az 5. emeleten maradni. Végül is énmiattam nem mertek nekiindulni a novemberi határátlépésnek. (Jó néhány rokon ment el akkor, az ifjúság színe-java a szüleim korosztályából.)A forradalmat ellenforradalommá minősítve, még a létezéséről sem igen tudott egy ideig az én korosztályom.
Talán 10 éves lehettem, amikor édesapám egy francia ügyfelével Monseur Rieul-lel Visegrádra ment egy kis hazánk szépségeit bemutató kirándulásra és engem is magával vitt. Nekem megtanították előtte, hogy köszönjek majd: "Bonzsúr Möszijő Rüel!"
S mikor megtudta Rieul úr, hogy egy magyar kislánynak francia - Yvette - neve van (mellesleg az anyukámat is így hívták), előszedte a naptárát, s mit ad Isten, akkor október 23-nál meg is találta az ünnepét.(Később azért fonetikusan - Ivett formában - a magyar naptárba is bekerült, május 6-ra.)
Mi viszont 1966 óta nem Ivett, hanem Yvette napokat tartunk október 23-án.
Öntudatra ébredésem után pedig izgalmas volt, hogy a nevem napja egy ilyen "tiltott ünneppel" egy napon lehetett.
A történelem könyveinkben is csak egy rövidke ellenforradalom cikkely volt, s érettségi tétel sem lett belőle a rendszerváltásig.
Már gyerekeim kisiskolások voltak, amikor 1989. június 16-án Nagy Imre és társainak újratemetését, a kommunizmusból a demokráciába vezető magyar átmenet egyik legnagyobb hatású szimbolikus eseményét néztük feszült figyelemmel a tévében.
Majd jött a rendszerváltás és az ellenforradalom forradalommá lett újra. Szobrok, emlékművek készültek. Az 50. évfordulóra az a Felvonulás téri "vaskefe" egészen borzasztóra sikerült szerintem.
S most hogyan gondolok erre az ünnepre?
Összeszorul a szívem és még mindig azok a rokonok jutnak eszembe, akik akkor, '56-ban elmentek... Így, vagy úgy találtak magunknak ugyan új hazát, de amint tudtak, hazalátogattak... Szívszakasztó búcsúk jutnak az eszembe a repülőtéren...
Ők voltak azok, akiknek a gyerekei már egy más ország állampolgáraiként születtek meg.
Ha a "Nagy Egész" felől nézem, a demográfiai mutatóink azóta mutatnak csökkenő tendenciát.
"Az akkor titkos minősítésű jelentés szerint "az 1956. év végére Magyarország népességszáma - csupán a természetes szaporodás alapján számolva - 9 950 000 lett volna, azonban a valóságban - a disszidálások következtében - ennél 1,5%-kal kevesebb, 9 804 000 volt". Kiderül az is, hogy megváltozott a népesség nemi összetétele: ismét elérte az 1949. évi szintet a nők aránya, 1957-ben 1000 férfira 1080 nő jutott." (Forrás: KSH)S emiatt mára hiányzik egy egész generáció a magyarságból, a meg nem születettek generációja, illetve a nem Magyarországon születetteké...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése