A minap kavicsfestős kézműves foglalkozásra készültem egy prezentációval.
A legősibb ember művészete jutott eszembe erről, aki például a mostani Willendorf környékén élt és marokba fogható kis termékenységi szobrot faragott magának. Talán ilyen feleséget szeretett volna, akinek utódokat nemz és aki, majd táplálni tudja kiapadhatatlan anyatejével a gyermekeket?!
Majd az Altamira-barlang festményeiről szóló ismeretterjesztő film is felidéződött, amint egy régésznő magyarázza, hogyan választhatta meg az őskori művész a helyét egy-egy festményének, vagy inkább domborművének és hogyan munkálta-festette meg a sziklákat. (A film 1. 2. 3. része)
Olvastam arról is nem rég, hogy a barlangfestmények java résztét nők festhették, a kézlenyomatok a barlangfalakon - méretük és arányaik alapján - inkább női kezek voltak. Gondolom mosolyogva: Míg a fiúk a zsákmányszerzéssel és a barlangba vonszolásával voltak elfoglalva, a lányok így dokumentálták a történteket.
Az angol beteg című film Almásy László grófjais rátalált az "úszók barlangjára" a Szaharában, s jegyzetfüzetbe átmásolta az ottani falfestményeket.
Arról is hallottam korábban művészettörténészektől gondolatokat, hogy előbb voltak a szobrok és csak később a festmények. Hiszen a térbeli kiterjedésű dolgok/lények/képződmények/jelenségek síkbeli ábrázolásához az embernek nagyon fejlett elvonatkoztató képességre lehet szüksége. Ez tetten érhető abban, hogy mennyire nehéz az ábrázoló geometria sokaknak még ma is. Ugyanakkor mára szinte csak síkban jelennek meg mind' ezek a dolgok/lények/képződmények/jelenségek az újság-, és könyvlapokon, plakátokon, filmeken, grafikákon, festményeken, így most meg az jelenti a problémát, hogy egyáltalán térben, vagy tér-időben gondolkodjunk. Egy nagyszerű animációs film is szól erről a kétdimenziós gondolkodásról, a Mézga Aladár sorozatból. Majd a kalligráfiába való belekóstolásom első momentumaként az embert ábrázoló japán szimbólum jelent meg előttem, amelyről így ír Gáncs Nikolasz- japán kalligráfus:
„Van egy kanji, elsők között tanuljuk, ha japánul tanulunk. Ez az írásjegy a jin, nin, hito (dzsin, nin, hito) olvasatokkal rendelkező ember (人). Nézzük meg történetét. Mikor először tanultam leírni ezt a kanjit a mesterem egy nagyon szép történetet mesélt arról, hogy mit ábrázol maga az írásjegy. Én mindig úgy képzeltem a nyugati fejemmel, hogy az ember írásjegye egy embert ábrázol, ahogy két lábon áll. A mesterem viszont úgy tanította, hogy a két szár két embert ábrázol, ahogy támogatják egymást mindenben, lévén az emberben ez egy értékes tulajdonság. Az emberek képesek egymás segítésére. Éppen ezért van az, ha leírjuk ezt az írásjegyet, akkor a két szárának egyforma erősnek kell legyen. Érdekes nem? Ezzel a gondolattal egy teljesen más érzés- és gondolatvilágba tekinthetünk be, mint amilyen elképzelés mondjuk az enyém volt.
Az ember kanjija így egyben a közösséget, az együtt való munkálkodást is magában hordozhatja. Először is nézzük meg ennek az írásjegynek a három stílusban elkészített verzióit:
Rá is festettem akkor a Tengerszem Föstőtábor Kőkútjából merített összes lapos kavicsra magam is akkortájt.
Azon a nyáron még ezek a Macs'Kavicsok is készültek.
Múlt héten pedig nekifogtam a kavicsfestés előkészületeinek újra. Az asztalomon találtam a férjemtől minap kapott két kis lapos kavicsot. Az egyik egy koponya egy darabjára hasonlított, a másikban pedig Jézus születésnek kis barlangja jelent meg számomra.
Tavaly nyáron szedtem össze nagy mennyiségben kavicsokat Szentendrén, a tűző napsütésben, melyet már tudatosan a Krehabra szántam.
Néhányra meg terveztem mit is lehetne ráfesteni, ezzel inspiráltam aztán a résztvevőket.
Egyidős vagyok a forradalommal. (Egy félévvel még idősebb is.) A szüleim elbeszéléséből tudom, hogy milyen idők voltak akkor.
Az aranytojást tojó tyúk meg nem evéséről zengett az akkori rádió, miközben üres olajos üvegek álltak a közért kirakatokban, s az üzletek polcai üresek voltak. Persze, hogy betelt a pohár...
Rákosi a DISZ alakuló kongresszusán fogalmazta meg az „arany tojást tojó tyúk”-ról szóló – hírhedté vált – eszmefuttatását: „Ha nem tartunk mértéket, akkor mint rántott csirkét megesszük azt a tyúkot, amely jövőre aranytojást tojna és ötéves tervünk gyárait, üzemeit, kultúrházait már az idén csemegevaj és borjúsült formájában elfogyasztanánk.”
...A nagymama még megélte az én születésemet ’56 elején. Jött október 23-a, utána pedig november 4-e, és szüleim a disszidálás (akkor így hívták a kivándorlást) gondolatával feküdtek és keltek. Alig féléves voltam, amikor a földszinten lakó néni fogadott be bennünket a fürdőszobájába. Az Alkotás utcai lövöldözések miatt a szüleim nem mertek az 5. emeleten maradni. Végül is énmiattam nem mertek nekiindulni a novemberi határátlépésnek. (Jó néhány rokon ment el akkor, az ifjúság színe-java a szüleim korosztályából.)
A forradalmat ellenforradalommá minősítve, még a létezéséről sem igen tudott egy ideig az én korosztályom. Talán 10 éves lehettem, amikor édesapám egy francia ügyfelével Monseur Rieul-lel Visegrádra ment egy kis hazánk szépségeit bemutató kirándulásra és engem is magával vitt. Nekem megtanították előtte, hogy köszönjek majd: "Bonzsúr Möszijő Rüel!"
S mikor megtudta Rieul úr, hogy egy magyar kislánynak francia - Yvette - neve van (mellesleg az anyukámat is így hívták), előszedte a naptárát, s mit ad Isten, akkor október 23-nál meg is találta az ünnepét.(Később azért fonetikusan - Ivett formában - a magyar naptárba is bekerült, május 6-ra.) Mi viszont 1966 óta nem Ivett, hanem Yvette napokat tartunk október 23-án.
Öntudatra ébredésem után pedig izgalmas volt, hogy a nevem napja egy ilyen "tiltott ünneppel" egy napon lehetett. A történelem könyveinkben is csak egy rövidke ellenforradalom cikkely volt, s érettségi tétel sem lett belőle a rendszerváltásig.
Aztán emlékszem - már felnőttként - megéltem magam is, hogy a munkahelyemen október huszonharmadikák előtt elzártak minden író-, stencil-, ormig-, és fénymásológépet központilag. Már gyerekeim kisiskolások voltak, amikor 1989. június 16-án Nagy Imre és társainak újratemetését, a kommunizmusból a demokráciába vezető magyar átmenet egyik legnagyobb hatású szimbolikus eseményét néztük feszült figyelemmel a tévében.
Majd jött a rendszerváltás és az ellenforradalom forradalommá lett újra. Szobrok, emlékművek készültek. Az 50. évfordulóra az a Felvonulás téri "vaskefe" egészen borzasztóra sikerült szerintem. S most hogyan gondolok erre az ünnepre?
Összeszorul a szívem és még mindig azok a rokonok jutnak eszembe, akik akkor, '56-ban elmentek... Így, vagy úgy találtak magunknak ugyan új hazát, de amint tudtak, hazalátogattak... Szívszakasztó búcsúk jutnak az eszembe a repülőtéren...
Ők voltak azok, akiknek a gyerekei már egy más ország állampolgáraiként születtek meg. Ha a "Nagy Egész" felől nézem, a demográfiai mutatóink azóta mutatnak csökkenő tendenciát.
"Az akkor titkos minősítésű jelentés szerint "az 1956. év végére Magyarország népességszáma - csupán a természetes szaporodás alapján számolva - 9 950 000 lett volna, azonban a valóságban - a disszidálások következtében - ennél 1,5%-kal kevesebb, 9 804 000 volt". Kiderül az is, hogy megváltozott a népesség nemi összetétele: ismét elérte az 1949. évi szintet a nők aránya, 1957-ben 1000 férfira 1080 nő jutott." (Forrás: KSH)
S emiatt mára hiányzik egy egész generáció a magyarságból, a meg nem születettek generációja, illetve a nem Magyarországon születetteké...
A londoni St. Martin in the Fields katedrális oszlopai alatt
Ki a világ legrégebbi és még ma is élő belsőépítésze? A válasz: a Jóisten. (Az indoklás később...) A 10. SZÉK - Szakrális építész-belsőépítész konferencián, mint az ARS SACRA fesztivál egyik rendezvényén jártam szeptember 20-án a FUGA Budapesti Építészeti Központban.
Mottó: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige.” (Jn 1.1)
A mottót olvasva a bibliai idézet folyatása is eszembe jutott miközben a konferenciára igyekeztem. Ezt a folytatást úgy 10 éve egy kis szoborban láttam megjelenni, amikor a férjemet elkísértem Londonba egy üzletei útján.
Íme az Ige testté lett (János evangéliumának folytatása)A londoni St. Martin in the Fields katedrális oszlopai alatt (saját fotó)
SIPOS Mihály (prímás, Muzsikás Együttes) zenéjével és hozzáfűzött gondolataival indult a program:
A régi idők olyan köszöntéseit, mint az Adjon Isten jó napot…, s világi életünket is mennyire áthatja a szakralitás. A népzenében az ember csendes esőért fohászkodik, s megrendül a természet előtt, vagy amikor az elmúlással találkozik. A csángóknál a hegedű szolgál a halottkísérő zenékhez.
Rainer Péter (építész-belsőépítész), a rendezvény házigazdája Ha nem teszünk, elveszünk! bevezetőjével folytatódott a rendezvény.
Néhány kiemelés e bevezetőből:
„Ha azt akarjuk, azt szeretnénk, hogy a magyarság, Magyarország, az utódaink még újabb ezer évig meg-, illetve fennmaradjanak, azért tennünk kell, nem holnap, hanem még ma, most!
Megmaradunk vagy elveszünk!Ez a konferencia a Kárpát-medence, Magyarország 1100 évének tárgyi – elsősorban építészeti, belsőépítészeti – emlékeinek bemutatásával, megmentésével, megőrzésével, megtartásával, továbbörökítésével az identitástudatunkat, életben maradásunkat hivatott fejleszteni, erősíteni. Mindehhez nagy hit, remény, szeretet és kitartás szükséges!Kérem és kívánom, hogy minden magyar a maga területén; munkájában, környezetében, családjában, életében tegye meg azt a napi kis pluszt, amit megtehet. Higgyék el, a közérzetük is sokkal jobb lesz! Derűsebbek, boldogabbak lesznek, leszünk. S Kölcseyvel szólva: „… a Haza fényre derül!”
Majd köszöntők következtek: Prof. emeritus dr. FEKETE György (elnök, MMA) néhány gondolata:
Jaj de nehéz lehet Jóistennek lenni. Nem az iszlám ellen kell harcolni, hanem a kereszténységet megerősíteni. A művészet a „sohasemvolt” létrehozása. Adler János egyik egyetemi felszólalásából idézett két adatot: 35 millió migránsra kell számítania a világnak, nem csak a háborúk, hanem a klímaváltozás miatt is, és 2050-re 1 milliárddal nő a Föld lakossága. Érdekességként beszélt arról, hogy milyen szimbolikus jelentőségű az, hogy egy Hollandiában megszűnt templom orgonája került Zalaegerszegre.
BÁLINT Imre DLA (elnök, BÉK) köszöntőjében pedig arról beszélt, hogy elkötelezettség szükséges az emberek és épített környezet iránt. Az Ige egy n betűvel megtoldva szójáték Igenné válik, ami egy Igen – Igére. DRAGONITS Márta (elnök, Ars Sacra Alapítvány) gondolata pedig az volt, hogy a "szeretet civilizációja" az, ahol jöhet-mehet akár többszázezer migráns, még sincs mitől félni, mert velünk az Isten. Sipos Mihályt idézte, hogy a csárdásban is ott a szakralitás, sőt az egész világ csupa szakralitás és amiből csak kicsinyke rész a profán. KRIZSÁN András DLA (elnök, MÉSZ) a szakrális építészet változásairól szólt a történelmi idők során, s hogy egyszerűségre való törekvés figyelhető meg mostanság. Helyekről, ahol az ember legmélyebb önmagát ismerheti meg, kapcsolatba léphet Istennel, ahol különös erők jelennek meg, ahol a szavak lábujjhegyre állnak, és az Isten beszélni kezd hozzánk…
A délelőtti előadók: KOCSIS Imre görög katolikus atya, beszélt egy kicsit teleologikusan az Igéről.
FERKAI Tibor (író) az Angyalos harang meséjét olvasta fel.
HARMATI Béla László (művészettörténész): A szószékoltár mint kifejezőeszköz címmel tartott vetített képes elődadást.
Az egyik oltárkép érdekességeként elmesélte, hogy a képen a középső lámpás miért kerülhetett Jézus feje fölé. Az ok, hogy a szerény anyagi körülmények miatt és festővászon híján, a művész búzaszemeket tároló zsákra festette ezt képet, és a középső vonal valójában a zsák varrása eltüntetése miatt került rá az Utolsó vacsorafestményre, Jézus feje fölé.
HOLNAPY Dénes Márton (pap) a zsámbéki templom múltját, jelenét, jövőjét tárta elénk, s hogy mennyire fontos az állagmegóvás egy rom esetében is. Megismerhettük röviden a 900 éves Premontrei rend magyarországi történetét is a zsámbéki templomrom felújítása okán.
HOLLÓ László (kertépítész) Jászdózsa tervezett főtere, templomkertje címmel tartott előadásban új fajta szemléletet sürgetne a városrendezésben. "Ahol a karbantartás befejeződik, ott kezdődik a "Balkán"." - ez az idézet Kossuth Rádióban hangzott el korábban. Különböző korok megkérdőjelezhetően fel-felújított emlékművei, szobrai elszórtan a községben, a templomkert növényeinek át nem gondolt, elhanyagolt állapota, kiált egységes koncepcióért.
A délutáni előadók voltak: KŐNIG Tamás (építész): Magyarországi zsinagógaépületek továbbélési lehetőségeiről beszélt érdekes diákon keresztül. A Kozma utcai zsidó temető, családi kriptái is hasonlóan felújításra várnak.
MÁRTON Judit (építész) a gyulafehérvári székesegyház helyreállításának elmúlt kilenc éve munkálatairól beszélt, s hogyan oldották meg az akadálymentesítést. Egy kedves példamesével illusztrálta azt, hogy csak közös erővel lehet ilyen projektekben részt venni. Jövőre pedig nagy eseményre készülnek, Márton Áron szarkofágja a felújított régi sekrestyében kerül elhelyezésre.
Rainer Péter a következő, nem építész előadót egy költői kérdéssel mutatta be.
"Ki a világ legrégebbi és még ma is élő belsőépítésze?
A válasz: a Jóisten.
A magyarázat pedig:
Ő alkotta az ember legelső, legszakrálisabb, legfontosabb terét. Ez pedig az anyaméh."
Íme az Ige testté lett (János evangéliumának folytatása)A londoni St. Martin in the Fields katedrális oszlopai alatt (saját fotó)
BENDA József (szakértő): Magyarország népességgyarapításának „szakrális terei” előadásában számomra teljesen új megvilágításban arról beszélt, hogy a mai gyerekek dizlexiájának, hipermotilitásának egyértelműen a szüleik, nagyszüleik 50-60-as évekbeli hajszoltsága az oka... A korábbi 28%-os női foglalkoztatottság 1980-ra közel 100% lett. Akkor az volt rendszer, hogy hat hetes csecsemőket vittek bölcsődébe. Voltak akkor nem csak egynapos, hanem hetes és hónapos bölcsődék is, a három műszakban dolgozó nők számára. Hogy alakulhatott volna ki szeretetteljes kötődés anya és gyermeke között? Most az ő gyerekeik gyerekei nem születnek meg, ők a meg nem született nemzedék. A megoldás egészségügyi, oktatási szakszolgálatok létrehozása, s olyan környezet kialakítása, amelyikben bátran vállalhatnak gyereket a fiatalok. Eléggé megdöbbentő statisztika mutatja feketén-fehéren a szinte kilátástalan helyzetet, s hogy pusztán két évünk van arra, hogy a népességfogyást megállítsuk.
NAGY Tamás (építész) a Mátraverebély-szentkúti zarándokközpont megálmodója és tervezője beszélt a koncepcióról.
Hogy az ostya készítésből megmaradó kilyuggatott melléktermék ihlette őt a zarándokszállás és fogadóépület-együttesének megtervezésre.
Előadása zárásaként pedig ezt a különleges videót vetítette le a közönségnek:
KRIZSÁN András (építész): „…köveket keres, hogy templom épüljön” címmel a pestszentlőrinci evangélikus gyülekezetnek tervezett templomát mutatta be, mely egy "Kádár-kocka épület" hozzáépítése lesz egy sarok telken. Az evangélikus hitélet sajátossága, hogy a miséken kívül nagy közösségi életet is élnek. Ezért a liturgikus tér mellett egy ugyanakkora közösségi tér is kialakításra kerül majd. Jelenleg az adománygyűjtés folyamatában várnak kivitelezésre.
RAINER Péter (építész-belsőépítész): Katolikus templomaink oltárai, szószékei (ambói) vetített képes előadása zárta a rendezvényt, melyben a Normafánál, az Anna réten levő kis Szent Anna kápolnától, a soproni gótikus templomba tervezet saját tervezésű "hokedlioltár"-jáig mutatta be ezen liturgikus belsőtér-építményeket illetve bútorokat.
Befejezésként BÉRES György atya vezetésével a Schola Gregoriana Budapestinensis zsoltárokat énekelt.
Kerekasztal-beszélgetés, vita az előadókkal, majd kötetlen társalgás zárta napot.
Budapesti Építészeti Központ - A FUGA elsőrendű üzenete:
Az építészet a kultúra elválaszthatatlan része. A különböző művészeti ágakból érkező kortárs alkotók bemutatásával az építészet és a társművészetek kapcsolatát kívánjuk erősíteni. Célunk, hogy a kultúrafogyasztó közönség a Budapesti Építészeti Központban otthonosan érezze magát.
Éves kontrollvizsgálatom részeként véremet vették a János kórház SynLabjában. Minden évben elképedek az állapotokon várakozás közben, amit mindig tovább tudnak valamilyen intézkedéssel rontani. Úgy tűnik a határ a pokol legmélyebb bugyra, a csillagos ég helyett. Most a sorszámkiadó automata az újdonság az amúgy is szűk folyosón, a két hatalmas üdítős és kávé automata mellett, amit elképzelni sem tudok, miért éppen erre a folyosóra tettek. Kinek jut eszébe vérvétel után a tömegben üdítőzni, kávézni? Előtte ugyanis, nemigen szokás. Az amúgy időpontra érkező "áldozatoknak" is ki kell várinuk a sorukat. Ezenkívül enyhe ammónia szag a levegőben, fel-feltörődött padlózat, vagy 15 ülőhely és a főkapuig kinyúló ember tömeg, most már nem sorban, hiszen mindenkinek van sorszáma. Mindenfelé kiírások, kézzel felülírt firkaírásokkal, hogy tovább kell mennünk, ha az információs pulthoz szeretnénk jutni. A "csekélyke várakozási idő" alatt így van mit olvasni, s a később érkezőknek már mi adhatunk felvilágosítást a vérvétel rendjéről szóban. Odabenn fáradt, kiégett hölgyek számítógépbe rögzítik a jelenlétünket, szinte géphangon közlik a leletátvétel időpontját. Aztán jöhet a szurka-murka. Elnézem a "rövid" várakozás közben a vért vevő nővéreket. Naponta van vagy 1000 szúrásuk fejenként. S tegnap is volt két különleges esetük - hallom az egyiküktől. Rosszul lett két beteg, s le kellett fektetni az ágyra mindkettőt, sőt ki kellett hívni a mentőket... De könyörgöm, már a kórházban vagyunk! Ide is mentőt kell hívni? Egy óra alatt került rám a sor. Egy hét múlva a leletkiadás. Hát ez kérem nem éppen a Feketeerdei Klinika...
A minap beszélgettünk a családban, hogy ki mennyire társaság kedvelő, s hogy az idők folyamán hogyan változik ez az állapot.
Van aki korábban emberkerülő volt, s később társaság keresővé válik. A magam részéről voltam csendes befelé forduló kisgyermek és lettem csak is kis közösségben dolgozó láncszem, majd félszáz évesen a remeteségben találtam meg újra önmagam.
S ekkor rátaláltam ma reggel erre az idézetre megint, két gyönyörű fotóval illusztrálva:
"A magányosan élő szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek. Megkérdezték tőle:- Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban?A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esővíz összegyűjtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a látogatóknak:- Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok?Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba:Nem látunk semmit - mondták kisvártatva.A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek:- Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?A látogatók érdeklődéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak:- Saját arcunkat látjuk a kútban!- Bizony, amíg zavartam a vizet - mondta a remete -, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat.A látogatók megértették a remete tanítását. (Erhart Kaestner: Mire való a csönd?)
Nyaralásomban a barátunktól karácsonyra kapott Ugron Zsolna - Meskó Zsolt: Szerelemféltők című könyvét kezdtem el olvasni. Elsőként A hirdetés című fejezetből húztam alá egy gondolatot:
"A Biblia kulcsmondata: "Szeresd felebarátodat...", - de a második felét mindig elfelejtik hozzátenni - "...mint önmagadat". Amíg önmagát nem szereti, addig másokat sem fog szeretni. Amíg önmagát szerencsétlennek tartja, addig a maga körül lévő férfiakat (teszem hozzá - nőket) is szerencsétlennek fogja látni."
S mit ad Isten, a mai evangéliumban - szinkronicitásként - ugyanezt olvasom:
„Mester, melyik a legfőbb parancs a törvényben?” Jézus így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel. Ez az első és legfőbb parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. E két parancson nyugszik az egész törvény és a próféták.” Mt 22,34-40
Fotók: Quinta da Regaleira - Portugália Föld alatti beavató kút
