2016. december 17., szombat

Jelzőtűz vándoroknak, avagy a belső képek iránymutatása - interjú Bátorfi Andreával

"A belső képek úgy működnek az életemben, mint a fénylő világítótornyok a hajósoknak, a jelzőtüzek a vándoroknak. Intuitív bölcsességem megtestesítői: irányt mutatnak kétségeim idején, figyelmeztetnek, ha baj közeleg, vezetnek a keresésben, új lehetőségeket vonzanak be, és jelzik a távolságot jelen helyzetem és elérni kívánt céljaim között."


Mag-potenciál No.5 Fotográfia, fine art print 2016


Bátorfi Andreára úgy 15 éve egy kulturális programajánló televíziós műsorban találtam rá. A Műcsarnok egyik kreatív művészeti műhelyét vezette akkortájt, amelynek címe Indulj el egy úton! volt. A magam életközépi válságában őrlődve, kerestem a helyem a világban, amikor megtalált ez az ajánló. Egy telefonhívással lehetett rá jelentkezni. A vonal túlsó végén Andrea maga invitált a műhelysorozat első alkalmára. Másfél-két évre hűséges résztvevőjévé váltam képmeditációs foglalkozásainak.

Andrea úgynevezett hívóképekkel dolgozott akkor, melyek képzőművészeti alkotások, leginkább festmények és művészfotók voltak. Meditációk, imaginácók részesei voltunk, s minden alkalommal alkottunk egy-egy képet, formát vagy szimbólumot az adott témakörben. A foglalkozások végén pedig gondolatainkat megosztottuk egymással.

Ez az időszak sorsfordító volt az életemben.

Majd kisfia születése után sokáig nem találkoztunk Andreával. Tudtam róla, hogy a fotóival rangos kiállításokon vett részt, és jónéhány galéria jegyzi a nevét. Honlapját érdemes végignézni.

Bátorfi Andrea fotó-és videóművész, művészettörténész, képmeditáció oktató.

„Sajátos képességem a teremtő képzelet segítségével való kreativitásfejlesztés és tehetséggondozás. Hiszem, hogy az ember végtelen potencialitással rendelkező, fizikai testbe költözött szellemi lény, akinek hatalmas öröme telik élete és alkotóképessége szabad kibontakoztatásában. Hivatásom, hogy az ember tudati tágulásáról és teremtő lehetőségeiről szerzett tapasztalataimat másokkal megosszam.”
(Forrás: Táguló-blog)

A nyár folyamán aztán újra felvettük a kapcsolatot és megtudtam, hogy új témákat talált, amelyek mentén kitágult számára a világ. Erről a megújulásról kérdezem őt:

A.Y.: "Jelzőtűz vándoroknak - avagy a belső képek iránymutatása." Ezt a címet adtad meg, amikor arról faggattalak, miről is mesélnél szívesen. Nekem egyből az álmok jutottak eszembe. Vagy az ábrándozás alatt látott képek, amikor az ember csak úgy ül és elmerengve néz bele a világba; vagy a gyerekeknél és a felnőtteknél a mesék is generálhatnak afféle belső képeket, mint ahogy azt az egyik műhelygyakorlat-sorozatodon magam is megtapasztaltam.

Belső képek. Neked mit jelentenek?

B.A.: A belső képek úgy működnek az életemben, mint a fénylő világítótornyok a hajósoknak, a jelzőtüzek a vándoroknak. Intuitív bölcsességem megtestesítői: irányt mutatnak kétségeim idején, figyelmeztetnek, ha baj közeleg, vezetnek a keresésben, új lehetőségeket vonzanak be, és jelzik a távolságot jelen helyzetem és elérni kívánt céljaim között.


Táguló No.58 Fotográfia, fine art print 2010


Belső képek hiányában kiszolgáltatottá válnék mások befolyásának, s vezérlő csillag nélkül sodródnék szeszélyes vizeken. A belső képek útján jutok le a lélek mélyrétegeibe, ahol az ősalapokkal, a mindannyiunkban közös nagy áramlatokkal érintkezhetek. A belső képek így egyfelől identitásom alapját adják, azt, hogy kinek és hogyan élem meg magamat, ugyanakkor megjelenítik az életemen végighúzódó nagy témákat is, amelyek körül kibomlik a jellemem, a hivatásom, sőt, maga a sorsom is. Régi időkben végzetnek hívták ezeket a nagy témákat, amik hatalmas istenségek képében jelentek meg. Valóban végzetként működnének, ha ellenükben és nem pedig az iránymutatásukkal élném az életem.



A.Y.: Hogyan keletkeznek a belső képek?



B.A.: Részben keletkeznek, részben vannak. Itt különbséget kell tennünk a külső hatásra vagy kondicionálásra belsővé vált képek és a lélekmélyből felhozott belső képek között. Felnövekedésünk során családunk, tanáraink, tágabb környezetünk számtalan “igazságot” sulykol belénk arról, hogy mi a helyes életvezetés, s hogy hogyan kell a dolgoknak működniük. Ezek a családi és közösségi igazságok belsővé vált képekként raktározódnak el a pszichénkben, és önértékelésünk vagy önutálatunk masszív alapját képezik. A hiteles életvezetéshez, a “Ki vagyok én valójában?”, “Hogyan éljek?” kérdésekre adandó őszinte, érett válaszokért azonban le kell hántanunk az identitásunk felszínes rétegeit meghatározó, ránk hagyományozott képeket. Ez az önmegismerés útja. Ezen az úton jutunk el hamisítatlan énképünkhöz, valódi önazonosságunkhoz, amelyből önbecsülésünk fakad. Ez odaadást igénylő, komoly munka, de egyben a legörömtelibb és legfelvillanyozóbb utazás, amiben csak részünk lehet.

Születésünkkor vagy inkább már fogantatásunkkor egy életre szóló alapmintázat vagy “tervrajz” kódját kapjuk meg, amely tartalmazza mindazokat a belső erőforrásokat, amelyek emberi mivoltunk maximális lehetőségeinek kibontását teszik lehetővé. Mag-potenciálnak hívom ezt a mintázatot, amiből egész életünk során előhívhatók a további növekedésünkre és fejlődésünkre serkentő impulzusok és belső képek. A környezet, amibe gyerekként csöppenünk, talán nem elég támogató ahhoz, hogy optimális módon fejlődjünk korai éveinkben, de a későbbiekben tudatos döntés és belső munka útján a mag-potenciálból kiemelhetünk olyan belső képeket, amelyek változásra és növekedésre inspirálnak, valamint értelemmel és újabb célokkal gazdagítják az életünket.

Mag-potenciál No.3 Fotográfia, fine art print 2016


Vagyis mivel megfosztottuk tőle a tudatos figyelem fényét, az árnyékvilágba száműzetett. Negativitása lényegében arról szól, hogy figyelmet kér. Amint hajlandóak vagyunk ránézni, vagyis figyelmünkkel energiát adunk a képben hordozott témának, a félelmetes alak mérete és jelentősége elkezd összezsugorodni, és az ügy kezelhetővé válik. Még az ijesztő kép is valójában mindig a javamat akarja, s mindig kihozhatom belőle a gyógyító, transzformáló lehetőséget. Csak az válik félelmetessé a belső világban, ami nincs megszelidítve a tudatosság fénye által. Ez a fókuszált rápillantás időnként nagyon nehéz feladat lehet, igazi hőstett. Ha ezt ennyire nehéznek érezzük, akkor érdemes megfelelő szakemberhez fordulni, aki segíteni tud a figyelem biztonságos odafordításában. Léteznek egyébként démonszerű, megszállásos állapotok is, amikor valakit egy rögeszmés kép tart a hatalmában. Ezzel a fajta patológiás képi megszállottsággal nem foglalkozom.

Jó néhány esetet tudnék magam is felhozni félelmetes belső képekre, amikor az ijedelemtől hideg verítékben úszva riadtam fel egy-egy rettenetes álomból. Ezek a helyzetek akkoriban fordultak elő, amikor még nem dolgoztam ennyit és ilyen tudatosan a belső képekkel, s újra és újra figyelmen kívül hagytam a belső hang útmutatását. Egy sok-sok évvel ezelőtti konkrét példát említenék, amikor nem volt elég éberségem és bátorságom ahhoz, hogy időben kilépjek egy alattomosan romboló párkapcsolatból. Tapasztalatlanságom és az egyedülléttől való félelmem miatt nem láttam át időben a helyzetet, noha a lélek folyamatosan küldte a figyelmeztető jeleket rémisztő álmok formájában, s fizikai szinten is. Akkoriban egymást érték a gyulladások a testemben. Végül egy éjjel arra ébredtem, hogy egy halálkoponyás sötét alak mászik be a szobámba az ablakon keresztül, aki az életemre akart törni. Sosem fogom elfelejteni azt az iszonyatot, amivel felébredtem. Akkor, ott észhez tértem. Ki tudtam lépni a lehúzó, energiarabló kapcsolatból, és a sötét alak többet nem jelentkezett. Ez szándékosan egy szélsőséges példa volt, hogy érzékeltessem, mennyire megrázó tud lenni egy képi üzenet, ha sokáig elhanyagoljuk a belső útmutatás követését.

A.Y.: Hogyan működnek tovább a belső képek az életedben?

B.A.:
Az attól függ, milyen életfázisban és milyen feladatok közepette vagyok éppen.



Eredet No.1 Fotográfia, fine art print 2015


Vannak ugyanis feladatra “specializált” és általánosabb, sorsszintű képeim. A feladatspecifikus képek addig aktívak, amíg a hozzájuk kötődő megoldandó feladat aktuális az életemben. Például, amikor párt kerestem, amikor babát szerettem volna, amikor gyógyulnom kell, amikor családon belüli konfliktusokat simítok el, amikor érzelmileg feldúlt vagyok, a belső képekhez fordultam és fordulok támogatásért. Amikor egyoldalúvá válok egy életszerepet vagy egy minőség megélését illetően, elhanyagolom vagy éppen túlzásba viszem valamelyiket, akkor a belső képek - származzanak bár álomból vagy aktív imaginációból - segítenek a kibillent egyensúly helyreállításában. Mihelyst megoldódik az élethelyzet, a kép is eltűnik a látóteremből. A sorsszintű képek azonban hatalmas vezérlőcsillagok, amelyekhez az életút során többször is visszatérek, mert ezek hordozzák a nagy, átfogó élettémáimat. Ahogy érlelődök a tapasztalataimban, ezek az ismételten felbukkannó nagy témák is megújulnak és elmélyülnek. A velük való munka mindig felemelő és megérintő, mindig újjáalakít és friss célokkal lát el. Amikor például gyermekre vágytam, a termékenység konkrét és szimbolikus képeivel foglalkoztam behatóan. Amióta anya lettem, a termékenység mint téma csak átvitt értelemben, az alkotóképesség és a belső gazdagság szimbólumaiban jelenik meg a képeim között. Az anyaság viszont életre szóló feladat, így a hozzá kötődő, sorsszintű képeknek is többé-kevésbé állandó jelenlétük van az életemben.

A.Y.: Hogyan dolgozol ezekkel a materializált belső képekkel tovább?

B.A.:
A képekkel való munkában a kedvenc területeim az elfelejtett vagy elnyomott tehetségek előbányászása, a képességnövelés és a jövőformáló víziók megalkotása. Tapasztalatom szerint nem merünk nagyot álmodni önmagunkról, vagyis nincs belső képünk önmagunk kiterjesztett verziójáról. Nem merünk nagyot gondolni az előttünk álló lehetőségekről, s nincs bátorságunk kihajózni ismeretlen, nyílt vizekre a bizonytalanságtól való, gúzsba kötő félelem miatt. Így voltam ezekkel én is, s így is maradtam volna, ha nincsenek képi eszközeim önmagam ismételt újraformálásához. A képzettség szó valójában abból ered, hogy rendelkezem képekkel saját magamról, a céljaimról és a jövőmről.



Táguló No.79 Fotográfia, fine art print 2010





Ezen képek megművelése során válok képzetté, vagyis leszek képes betölteni sorsfeladataimat és kibontani a mag-potenciálomat. Így élhetek minőségi életet. Mostani életszakaszomban leginkább az foglalkoztat, még mivé növekedhetek művészként és tanárként. Milyen feltérképezetlen területekre juthatok még el az alkotás és a tanítás során? Hová tágíthatom a határaimat? A tágulás személyes vágya mindeközben gyökeresen ellenkező irányba megy a külvilágban jelenleg tapasztalható folyamatokkal. Azonban bármilyen bezárkózási és beszűkülési tendencia legyen is tapasztalható a külvilágban, a belső képek szintjén mindig kinyúlhatok a határtalan felé, és táguló tudatomnak semmi nem szabhat határt. S ha bátran és következetesen járom a tudat kitágításának az útját, ami egyre merészebb belső képekkel jár, a külvilágban is törvényszerűen meg fognak mutatkozni a belső növekedésnek megfelelő külső események. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy az érzelemtelien átélt belső képek önmegvalósító erővel bírnak, és előkészítik vagy inkább megteremtik a nekik megfelelő külső megélések lehetőségét.

Azt látom, hogy túl sokat nyüzsgölődünk, keverünk-kavarunk anélkül, hogy előtte kimunkáltuk volna magunkban a céljainkat meghatározó belső képeket. Mintha a túlzott aktivitással akarnánk kompenzálni a belső képek hiányát. Természetesen így is elérhetünk eredményeket, de sokkal nagyobb erőfesztéssel és sokszor kétes kimenetellel. A tudatos életvezetés egyik legfontosabb eleme, hogy jól körvonalazott, határozott belső képeket teremtsünk önmagunk legfényesebb, legkiterjesztettebb változatáról. Ez önmagában is hatalmas munka és nagy eredmény. Jómagam is ezt gyakorlom nap nap után. Újra és újra ki kell tágítanom a tudatomat, hogy túllépjek az elmémet és a szívemet összeszorító impulzusokon, hogy magamba tudjak fogadni friss élményeket, s hogy az inspiráltság hullámhosszára kerüljek. A képekkel való munka számomra így egyfelől a napi belső higiéné része, másfelől pedig egy aktív, teremtő tevékenység a vízióim ápolására a kitágult tudat állapotában, ami elég pszichés energiát tartalmaz ahhoz, hogy a képi munka építő irányú és célra tartott legyen.

A.Y.: Egy ilyen jelentős „belső kép” történetet megosztanál az olvasókkal, esetleg illusztrációkkal, a keletkezéstől a mostani állapotáig?

B.A.: Vagy húsz éve láttam a következő álmot. Vidéken voltam, falusi környezetben, és gyümölcsfás kertekkel körbevett házak előtt sétáltam. A környék emlékeztetett nagymamám falujára, aki gyönyörű kertet ápolt hatalmas gyümölcsfákkal. Álmomban megálltam egy pompás kert előtt, és benéztem a kerítésen át. Egy háromemeletes kis kúria állt az udvar közepén. Mivel átláttam a falakon, bepillantást nyerhettem a ház belsejébe. Egy óriás asszony ült odabent, akinek az alakja betöltötte az egész házat. Mintha a kívülről háromemeletesnek látszó ház belülről egy nagy csarnokterem lett volna, aminek a közepén ott ült az asszony földig érő, sötét színű ruhában. Hosszú, barna haját kontyba fogva viselte. Királynői tartással ült és csöndben varrt. Amikor megérkeztem a kerítés elé, láttam, hogy felemeli a fejét és rám néz. Mintha már várt volna. Magával ragadóan erőteljes, mégis szelíd és szeretetteljes volt a pillantása. Csak ennyi volt: felemelte a fejét és rám nézett, s én azóta is e tekintet lenyűgöző hatása alatt állok! A vele való felejthetetlen találkozásból nőtte ki magát a Nagy Anya belső képe, az Anyaistennőé, aki táplál és megtart, aki erőm, kreativitásom és bölcsességem legfőbb forrása.



Eredet No.2 Fotográfia, fine art print 2015



Belső vezetőmként őt hívom, ha bajban vagyok, ha alkotni vágyok, ha álmokat elemzek, vagy amikor meditációt vezetek a csoportjaimban. Az ő jelenlétében vagyok, ha a saját vagy mások képeivel dolgozom. Többször is próbáltam megfesteni, de sohasem voltam megelégedve az eredménnyel, túlságosan behatárolt és konkrét lett. Majd rájöttem, hogy nem is fontos őt formában ábrázolnom, mert a testemben elkezdtem határozottan érezni a jelenlétét. Ezt az érzést tudom csak körbeírni és megjeleníteni, például a fotógrafikáimban. Az érzés és a jelenlét valójában több mint a kép. A képek végső soron a képnélküli, jelenléttel telített csendbe vezetnek. A belső képi munka legvégső célja éppen ezek megtapasztalása: tiszta, magasrezgésű érzések és a jelenléti tudatállapot elérése, majd megtartása. Ez a tiszta tudat állapota, amelyben már képekre sincs szükségünk ahhoz, hogy vágyaink könnyűszerrel beteljesüljenek. Ebben az állapotban az együttérzés, önmagunk és mások megértése spontán működésünk. Belső világunk történései meglepő gyorsasággal tükröződnek a külvilágban, és önnön középpontunkban lehorgonyozódva tökéletes biztonságban érezzük magunkat, függetlenül a külső körülményektől.



A.Y.:
Tanítod is ezt a fajta megközelítést. Milyen tapasztalataid vannak, mennyire nyílnak meg a tanítványok? Mi a legfőbb célod csoportvezetőként?

B.A.:
Maradjunk a Nagy Anya példájánál. Néhány éve összeállítottam egy, a Nagy Anya történeti és művészi megjelenítéseiről szóló, sajátélményű, kreatív műhelysorozatot. Fókuszált odafordulással és türelmes munkával lépésről lépésre feltártuk e hatalmas őskép személyre szabott jelentéseit. Dolgoztunk a testünkhöz való viszonyunkkal, a női lét alapvonásaival, vagyis az életadás-megtartás-elengedés hármasságával, és kapcsolatba léptünk égi édesanyánkkal, aki függetlenül attól, hogy milyen a viszonyunk a földi anyánkkal, nem szűnő szeretettel, végtelen türelemmel és elfogadással tart és támogat minket. Ezeknek az érzelemteli élménynek kitárulkozni mindannyiunk számára hatalmas gyógyító élmény és lelki újjászületés. Az én legfőbb célom és feladatom csoportvezetőként az, hogy olyan érzelmi és szellemi környezetet teremtsek az óráimon, ahol a szívek és az elmék megnyílhatnak egy mélyebb értelemmel bíró világ számára. A képmeditációkon pedig tapasztalt, biztonságos vezetést nyújtok a belső világ eddig feltérképezetlen tájainak a bejárásához. A kulcs mindenképpen az, hogy a kitágult tudat inspirált állapotába jussunk, ami képes a racionális, ismert világon túlra terjeszkedni. Sok felemelő és megindító élményem van a közös órai munkáról, ahol nagy találkozások történtek és történnek a belső világ lakóival. Ugyan mindenki nagyon különböző útmutatásokkal és felismerésekkel találkozik ezen az úton, a közös vonás a személyes megérintettség és az érzelmi töltöttség állapota. Aki részt vesz ebben a típusú munkában, már eleve önmaga összefogottabb, kiteljesedettebb változatát keresi, így könnyen elfogadja a belső képek útmutatását és a belülről kifelé való teremtés folyamatát.


Antalffy Yvette
(mint újságíró)



(A cikkben szereplő képek Bátorfi Andrea fotográfiái)

2016. december 5., hétfő

Elmélkedés Luca napján...

 ...a triszkaidekafóbiáról, a fényről, a Hold és Nap viszonyáról a csillagászatban, s matriarchátus-patriarchátus váltásról a Csipkerózsika mese mentén.




Luca nap
Szent Luca a legenda szerint keresztény hitéért halt vértanúhalált, a keresztény egyház azonban nem tartja történeti személynek. Legendája alapján a szembetegségben, vakságban szenvedők, a bűnbánó utcanők és a varrónők patrónusa. Neve a latin "lux", azaz fény szóból származik. A Gergely-féle naptárreform (1582) előtt az esztendő legrövidebb, egyúttal a téli napforduló kezdőnapja volt. Ezért ez a nap tele van tilalmakkal, jóslásokkal, amelyek az újévi napjához kapcsolódó hiedelmekhez hasonlóan a következő esztendőre befolyással vannak. A magyar néphit Luca alakja kettős, egyrészt kapcsolatos a legendabeli Szent Lucával, másrészt egy boszorkányszerű, rontó nőalakkal (lucapuca, lucaasszony). Ez utóbbi, kísértetszerű jelenség, aki ezen az éjszakán és napon az emberek, állatok kárát okozhatja.

Luca napját az egész magyar nyelvterületen gonoszjáró napnak tartották, ezért különösen a boszorkányok rontása ellen kellett védekezni. Tápió vidékén például az ólak ajtajára fokhagymával rajzoltak keresztet, miközben mondták: Luca, Luca, távol légy! Csallóközben Luca-napkor nem adtak ki semmit a házból, nehogy a boszorkány kezére kerülve bajt hozzon a házra. A boszorkányok felismerésére szolgált a lucaszék.

Triszkaidekafóbia - A 13-as számtól való rettegés.

Az ókori Rómában úgy tartották, hogy a 13 a halál és a rombolás előjele.
A skandináv mitológia szerint, ha egy asztalhoz 13 ember ül, az szerencsétlenséget hoz.
A keresztények úgy tartják, hogy a péntek szerencsétlen nap, hiszen e napon feszítették keresztre Jézust.
A 13-as szám pedig azért hoz balszerencsét, mert Jézus utolsó vacsorájánál ennyien (Jézus és a 12 apostol) ültek.
Hamurappi törvénykönyvéből szintén hiányzik a 13-as pont – azaz a babona már a kereszténység előtt létezett.

Más magyarázatok szerint a 13-as azért balszerencsés szám, mert egy évben ennyi telehold van.





S akkor jöjjön a Csipkerózsika mese idetartozó fejezete:

"...a király nagy lakomát rendezett, és nemcsak rokonait, barátait, jó embereit hívta meg rá, hanem az ország javasasszonyait is.Tizenhárom ilyen javasasszony élt az országban, a királynak meg csak tizenkét aranyteríték volt a palotájában. Töprengtek, tanakodtak, mitévők legyenek, hogyan terítsenek tizenkét aranytányérral tizenhárom személyre. Végül a főudvarmester azt mondta:- Uram királyom, nincs más megoldás: az egyik javasasszonynak otthon kell maradnia.Minthogy ennél okosabbat senki se tudott tanácsolni, most már csak azt kellett eldönteni, ki legyen a tizenháromból az akit nem hívnak meg.
Én azt ajánlom, hagyjuk otthon a legöregebbiket - szólt megint az udvarmester. - Az úgysem tud egyebet, mint zsörtölődni; zsémbes, morcos vénasszony, csak elrontaná a mulatságot. Aztán meg ő lakik valamennyiük közül a legtávolabb innét, ki tudja, talán el sem jut hozzá a lakoma híre!Ebben meg is egyeztek: kiküldtek tizenkét követet a tizenkét javasasszonyhoz, a tizenharmadikat meg otthon felejtették."

R. Dahlke szerint a  Csipkerózsika matriárchátus-patriárcshátus váltás meséje. 13 ezüsttányér,  szemben 12 aranytányérral. A 13 Holdhónap a Nap 12 hónapos ciklusával szemben az évben. És a király azt hiszi, paranccsal, agresszióval, női tevékenységek kiirtásával megoldhatja az átkot. Pedig! (Szász Ilma)




Könyvajánló Karácsonyra

"Ragyogjanak a karácsonyfa gyertyái! Zengjenek a karácsonyi énekek! De ne áltassátok magatokat, ne elégedjetek meg újra és újra azzal a szánalmas, érzelgős, silány érzéssel, amellyel ünnepeiteket ünneplitek! Többet követeljetek magatoktól! Mert a szeretet és az öröm, az a rejtélyes valami, amelyet 'boldogságnak' nevezünk, nem itt van, és nem amott van, hanem kizárólag 'mi bennünk' van."











Hermann Hesse könyveit évről évre, újra és újra olvasom. Az ő Üveggyöngyjátéka Esőcsinálójának történetéből mandala-mesélő igazgyöngyhalász, önismereti sorozatot állítottam össze, s írtam belőle egy szakdolgozatot tíz éve; majd egy szintézisként haiku-kalligráfiákká tömörítettem a tanulságokat. Később pedig ugyanezt tettem a Napkeleti utazással is.

Tavaly a férjemtől kaptam meg a Karácsony című, elmélkedésekből és költeményekből álló kötetét. Most ezt ajánlom tovább én is  ünnepi olvasmánynak.

E kötetben az első és az utolsó írás közt több mint félévszázad telik el úgy az író életében, mint a történelemben is.  A két világháborút is magába foglaló időszakban lehettek csak igazán aktuálisak ezek a karácsonyi témájú önmegismerésre, szeretetre, békére és bölcsességre intő elbeszélések és versek.

Hermann Hesse (1877–1962) Nobel-díjas német költő és prózaíró, a XX. század világirodalmának egyik legismertebb alakja, a Grimm-testvérek után világszerte a legolvasottabb német szerző. 

Ő maga protestáns misszionárius családból szigorú nevelést kapott, amiből kitörni vágyott, de a családi karácsonyok feledhetetlen élmények maradtak számára mindvégig. Saját tapasztalata volt az is, hogy miután a gyermek kilép az ártatlanság korából, belecsöppenve a jó és rossz, a megengedett és tiltott dolgok világába, magára marad, s már nincs visszaútja az egykori béke honába. Ettől kezdve az ember már csak előre tekinthet és kellő önismeret mellett és küzdelmek árán, önerőből juthat újra a béke és a szeretet állapotába. Ez a fajta önismeret - Hesse szerint - minden vallás, művészet és bölcsesség alapja.

2016. november 7., hétfő

A komolyzene újfajta kommunikációs csatornái



rozsavolgy1
Egy fiatal zenész, aki az új kommunikációs csatornákon is beszélget közönségével – Zalai Antal. Október 26-án a Rózsavölgyi Szalonban adott sajtótájékoztatót a fiatal hegedűművész, aki elmondta, hogy 35 évesen már több mint negyedszázados barátság fűzi az őt zongorán kísérő Balog Józsefhez.

Ők ketten már ahhoz a számítógépes-internetes generációhoz tartoznak, akik bátran használják ezen eszközöket művészetük bemutatására, reklámozásra, vagy oktatására.
rozsavolgyi7
Hogy egy művésznek saját honlapja, blogja van,  az mi sem természetesebb, de tény, hogy a fiatalokat a komolyzene hívévé tenni az ő nyelvezetük ismerete nélkül nem-igen lehet. Az is tény, hogy itt vannak a közösségi oldalak, amelyeken, ha nincs jelen manapság egy-egy művészeti vállalkozás, akkor nem is tud népszerűvé válni.
Zalai Antal viszont, nem csak, hogy kiváló hegedűművész, de  ezeken az új kommunikációs csatornákon is beszélget közönségével:


De lássuk egy mára már hagyományosnak mondható on-line sajtó felületen is az ő művészetének főbb állomásait:
Zalai Antal 1981-ben született Budapesten, hegedű tanulmányait ötéves korában kezdte. Kiemelkedő tehetségét hamar felismerték, ennek köszönhetően gyakori résztvevője volt fiatal muzsikusok által adott koncerteknek, valamint a Magyar Televízió műsorainak.
Tizenegy esztendős korában Mozart A-dúr hegedűversenyét adta elő a Liszt Ferenc Kamarazenekarral, tizenkét évesen már Mendelssohn hegedűversenyét játszotta.

Ugyanebben az esztendőben az olasz televízió is bemutatta, ahol Monica Bellucci színésznő partnereként lépett színpadra egy, az UNESCO által szervezett gálakoncerten.
Tizenöt évesen országos ismertségre tett szert Magyarországon, amikor Bartók Fiatalkori Hegedűversenyét adta elő a Zeneakadémia Nagytermében, a Lord Yehudi Menuhin tiszteletére rendezett nagyszabású gálakoncerten, amelyet a Magyar Televízió is közvetített.
Budapesten Dénes László és Komlós Péter növendéke volt, hegedűművészi diplomáját a Brüsszeli Királyi Konzervatóriumban szerezte Sebestyén Katalin tanítványaként.

Játékáról elismerően nyilatkozott például Lord Yehudi Menuhin, Isaac Stern, Pinchas Zukerman, Shlomo Mintz, Fabio Luisi, Erick Friedman, Varga Tibor, Pauk György és Zsigmondy Dénes, valamint a klasszikus zene internetes közönsége: egy nemrégiben közzétett felmérésen a világ 10 legkiválóbb élő hegedűművésze közé választották. Az internetes videonézettsége (Youtube, Facebook) meghaladja a kétmilliót.

Zalai Antal állandó vendégszólistája a világ vezető zenekarainak, kiemelkedő karmesterekkel dolgozott együtt. Fellépett már például a következő együttesek vendégszólistájaként: Royal Liverpool Philharmonic Orchestra, Irish Chamber Orchestra, Indianapolis Symphony Orchestra, Hong Kong Sinfonietta, Orchestre National de Belgique, Orchestre Royal de Chambre de Wallonie, Orchestre National d’Ile-de-France, Orchestre Philharmonique de Monte Carlo, Moszkvai Állami Szimfonikus Zenekar, a Moszkvai Rádió Csajkovszkij Szimfonikus Zenekara, Litván Nemzeti Szimfonikus Zenekar, Prágai Filharmónia és a Mexikói Állami Szimfonikus Zenekar.

A berlini Filharmóniában Glazunov hegedűversenyével debütált a francia karmester, Ludovic Morlot vezényletével. 2010 áprilisában egyedüli szólistája volt a Wiener Symphoniker hagyományos „Frühling in Wien” gálakoncertjének, amelyen a világhírű karmester, Fabio Luisi partnereként lépett pódiumra a bécsi Musikverein nagytermében. A koncertet az ORF2 és 3SAT televíziós csatorna kiemelt eseményként közvetítette.
kepkivagas2Zalai Antal fellépett olyan jelentős helyszíneken is, mint a New York-i Carnegie Hall kamaraterme, a washingtoni Kennedy Center, a moszkvai Csajkovszkij Konzervatórium nagyterme, a szentpétervári Filharmónia kamaraterme, a genfi Victoria terem, a londoni Kensington Palota (ahol Károly walesi herceg jelenlétében játszott), a brüsszeli Szépművészeti Palota, a brüsszeli Konzervatórium nagyterme és a tajvani Chi-Mei Múzeum, ahol a múzeum tulajdonában lévő, 1722-ben készült „ex-Mischa Elman” Stradivarius hegedűn adott szólóestet.
Rangos fesztiválok vendégeként adott koncertet, ilyen volt például az Isztanbuli Nemzetközi Zenei Fesztivál, a romániai George Enescu Fesztivál, az észtországi David Ojsztrah Fesztivál, a libanoni Al Bustan Fesztivál, a Szarajevói Téli Fesztivál, a svájci Sion Zenei Fesztivál, az olaszországi Lago Maggiore Fesztivál, a mexikói Festival Cultural de Mayo, a moszkvai Oroszországi Tavasz, valamint a Budapesti Tavaszi Fesztivál. A „Naumburg Orchestral Concerts” sorozat keretében a New York-i Central Parkban játszotta Dvorak hegedűversenyét.
rozsavolgy21Zalai Antal több mint 15 nemzetközi hegedűverseny díjnyertese, ezek közül kiemelkednek a következő versenyeken elért elismerései: Queen Elisabeth (Belgium), Indianapolis (USA), George Enescu (Románia), Paganini (Moszkva, Oroszország), Sion-Valais (Svájc), Henryk Szeryng (Mexikó) és Rodolfo Lipizer (Olaszország).
Első három szóló albuma a magyar BMC Records és a Hungaroton Classic kiadásában jelent meg. Ezek a lemezfelvételek kiemelkedően pozitív értékelést kaptak a brit Gramophone Magazine, Classics Today és más nemzetközi zenei szaklapokban is. Negyedik albuma 2010 októberében látott napvilágot a hollandiai Brilliant Classics kiadásában, amelyen George Enescu három hegedűszonátáját adja elő állandó zongorista partnerével, Balog Józseffel. Ezt az albumot további három követte a Brilliant Classics gondozásában, amelyeken Bartók Béla hegedűműveit adja elő Balog Józseffel és Valery Ojsztrah hegedűművésszel.
A sajtótájékoztató elején és végén is elhangzott egy-egy rövid részlet a koncert anyagából:

(Zalai Antal hegedűművész szólóestje november 2-án volt a Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremében.)

Antalffy Yvette
(a fotók és a videó a szerző felvételei)

2016. október 22., szombat

Üzenet innen odaátra és vissza

Az őszi rendrakásban megtaláltam anyukám kesztyűjét, aki december elején lesz tíz éve, hogy elment e földi létből. 


Egy igazán hívő ember számára a halál ténye nem is olyan rettenetes. Hiszen a test az, amit eltemetnek, elhamvasztanak és folyóba szórnak, amelyből már kiköltözött a lélek és a szellem, mint ahogy az ember a kesztyűből kihúzza a kezét. Az elődök sejtjeinek minden információja bennünk él tovább. Ahogy én hasonlítok az anyukámra, és ő hasonlított az ő szüleire, vagy nagyszüleire. Nincs halál, csak a szűkebb térből, a test börtönéből való kiszabadulás, ami után már fájdalom sincs. S íme itt ez a kesztyű, az anyukám kesztyűje...

Majd az 56'-os témájú festmények között ráakadtam erre képre:


Amberg József A Rókus kápolna és kórház. Budapest, 1956. november 11. Akvarell (MNM)

Ez a helyszín több okból szimbolikus számomra. A szüleim kapcsolatának sorfordító helyszíne, hiszen az ötvenes évek elején egy vihar elől idemenekültek be azon a randevún, amelyiken az anyukám ki akarta adni az útját az apukámnak, néhány rossz tulajdonsága miatt. Aztán a vihar lecsillapodott és az anyukám tovább gondolta a dolgot és felsorakoztatott jó néhány pozitív jellemvonást is a másik oldalon, aztán végül egypár lettek az ötvenes évek elején. Majd '56-ban megszülettem én, '60 december végén pedig a testvérem.



A háttérben levő kórházban szenderült át a másvilágra az anyai nagyapám. 


A rendrakásban az apai nagyanyám kis fésülködőtükrének - melyről korábban már meditáltam egy blogbejegyzésben - fiókjában megtaláltam az édesapám öreg "brifkóját" és benne az esküvői képüket és jegygyűrűiket. 

S ma reggel erre tükörre sütött rá a héten először az eddig esőfelhők mögé rejtőzködő Nap, és saját különbejáratú házi szivárványt varázsolt a szobám falára. 



Így üzenünk mi már néhány éve egymásnak innen odaátra és vissza...





A Dunába dobott virágunk Szirmai


2016. október 18., kedd

Asszociációk kavicsfestés közben

A minap kavicsfestős kézműves foglalkozásra készültem egy prezentációval. 


A legősibb ember művészete jutott eszembe erről, aki például a mostani Willendorf környékén élt és marokba fogható kis termékenységi szobrot faragott magának. Talán ilyen feleséget szeretett volna, akinek utódokat nemz és aki, majd táplálni tudja kiapadhatatlan anyatejével a gyermekeket?!

Majd az Altamira-barlang festményeiről szóló ismeretterjesztő film is felidéződött, amint  egy régésznő magyarázza, hogyan választhatta meg az őskori művész a helyét egy-egy festményének, vagy inkább domborművének és hogyan munkálta-festette meg a sziklákat. (A film 1. 2. 3. része)

Olvastam arról is nem rég, hogy a barlangfestmények java résztét nők festhették, a kézlenyomatok a barlangfalakon - méretük és arányaik alapján - inkább női kezek voltak. 
Gondolom mosolyogva: Míg a fiúk a zsákmányszerzéssel és a barlangba vonszolásával voltak elfoglalva, a lányok így dokumentálták a történteket.




Az angol beteg című film Almásy László grófja is rátalált az "úszók barlangjára" a Szaharában, s jegyzetfüzetbe átmásolta az ottani falfestményeket.

cave-of-the-swimmers_2




Arról is hallottam korábban művészettörténészektől gondolatokat, hogy előbb voltak a szobrok és csak később a festmények. Hiszen a térbeli kiterjedésű dolgok/lények/képződmények/jelenségek síkbeli ábrázolásához az embernek nagyon fejlett elvonatkoztató képességre lehet szüksége. Ez tetten érhető abban, hogy mennyire nehéz az ábrázoló geometria sokaknak még ma is.

Ugyanakkor mára szinte csak síkban jelennek meg mind' ezek a dolgok/lények/képződmények/jelenségek az újság-, és könyvlapokon, plakátokon, filmeken, grafikákon, festményeken, így most meg az jelenti a problémát, hogy egyáltalán térben, vagy tér-időben gondolkodjunk. 

Egy nagyszerű  animációs film is szól erről a kétdimenziós gondolkodásról, a Mézga Aladár sorozatból.

Majd a kalligráfiába való belekóstolásom első momentumaként az embert ábrázoló japán szimbólum jelent meg előttem, amelyről így ír Gáncs Nikolasz- japán kalligráfus:
„Van egy kanji, elsők között tanuljuk, ha japánul tanulunk. Ez az írásjegy a jin, nin, hito (dzsin, nin, hito) olvasatokkal rendelkező ember (人). Nézzük meg történetét.
Mikor először tanultam leírni ezt a kanjit a mesterem egy nagyon szép történetet mesélt arról, hogy mit ábrázol maga az írásjegy. Én mindig úgy képzeltem a nyugati fejemmel, hogy az ember írásjegye egy embert ábrázol, ahogy két lábon áll. A mesterem viszont úgy tanította, hogy a két szár két embert ábrázol, ahogy támogatják egymást mindenben, lévén az emberben ez egy értékes tulajdonság. Az emberek képesek egymás segítésére. Éppen ezért van az, ha leírjuk ezt az írásjegyet, akkor a két szárának egyforma erősnek kell legyen. Érdekes nem? Ezzel a gondolattal egy teljesen más érzés- és gondolatvilágba tekinthetünk be, mint amilyen elképzelés mondjuk az enyém volt.

Az ember kanjija így egyben a közösséget, az együtt való munkálkodást is magában hordozhatja.
Először is nézzük meg ennek az írásjegynek a három stílusban elkészített verzióit:







Rá is festettem akkor a Tengerszem Föstőtábor Kőkútjából merített összes lapos kavicsra magam is akkortájt. 


Azon a nyáron még ezek a Macs'Kavicsok is készültek.





Múlt héten pedig nekifogtam a kavicsfestés előkészületeinek újra. Az asztalomon találtam a férjemtől minap kapott két kis lapos kavicsot. Az egyik egy koponya egy darabjára hasonlított, a másikban pedig Jézus születésnek kis barlangja jelent meg számomra.






Tavaly nyáron szedtem össze nagy mennyiségben kavicsokat Szentendrén, a tűző napsütésben, melyet már tudatosan a Krehabra szántam.




Néhányra meg terveztem mit is lehetne ráfesteni, ezzel inspiráltam aztán a résztvevőket.


Íme az eredmény

2016. október 17., hétfő

'56-ban születtem...



Egyidős vagyok a forradalommal. (Egy félévvel még idősebb is.) A szüleim elbeszéléséből tudom, hogy milyen idők voltak akkor.












Az aranytojást tojó tyúk meg nem evéséről zengett az akkori rádió, miközben üres olajos üvegek álltak a közért kirakatokban, s az üzletek polcai üresek voltak. Persze, hogy betelt a pohár...



Rákosi a DISZ alakuló kongresszusán fogalmazta meg az „arany tojást tojó tyúk”-ról szóló – hírhedté vált – eszmefuttatását: „Ha nem tartunk mértéket, akkor mint rántott csirkét megesszük azt a tyúkot, amely jövőre aranytojást tojna és ötéves tervünk gyárait, üzemeit, kultúrházait már az idén csemegevaj és borjúsült formájában elfogyasztanánk.” 


Képtalálat a következőre: „1956 kirakatok”

A Talita.hu-n megjelent KIVÁNDORLÁS, KITÁNTORGÁS, DISSZIDÁLÁS – ÉS A HAZASZERETET című írásomban tavaly idéztem fel ezt az időszakot:


...A nagymama még megélte az én születésemet  ’56 elején. Jött október 23-a, utána pedig november 4-e, és szüleim a disszidálás (akkor így hívták a kivándorlást) gondolatával feküdtek és keltek. Alig féléves voltam, amikor a földszinten lakó néni fogadott be bennünket a fürdőszobájába. Az Alkotás utcai lövöldözések miatt a szüleim nem mertek az 5. emeleten maradni. Végül is énmiattam nem mertek nekiindulni a novemberi határátlépésnek. (Jó néhány rokon ment el akkor, az ifjúság színe-java a szüleim korosztályából.)
A forradalmat ellenforradalommá minősítve, még a létezéséről sem igen tudott egy ideig az én korosztályom.

Talán 10 éves lehettem, amikor édesapám egy francia ügyfelével Monseur Rieul-lel Visegrádra ment egy kis hazánk szépségeit bemutató kirándulásra és engem is magával vitt.  Nekem megtanították előtte, hogy köszönjek majd: "Bonzsúr Möszijő Rüel!"

S mikor megtudta Rieul úr, hogy egy magyar kislánynak francia - Yvette - neve van (mellesleg az anyukámat is így hívták), előszedte a naptárát, s mit ad Isten, akkor október 23-nál meg is találta az ünnepét.(Később azért fonetikusan - Ivett formában  - a magyar naptárba is bekerült, május 6-ra.)  
Mi viszont 1966 óta nem Ivett, hanem Yvette napokat  tartunk október 23-án. 

Öntudatra ébredésem után pedig izgalmas volt, hogy a nevem napja egy ilyen "tiltott ünneppel" egy napon lehetett.

A történelem könyveinkben is csak egy rövidke ellenforradalom cikkely volt, s érettségi tétel sem lett belőle a rendszerváltásig.

Aztán emlékszem - már felnőttként - megéltem magam is, hogy a munkahelyemen október huszonharmadikák előtt elzártak minden író-, stencil-, ormig-, és fénymásológépet központilag.

Már gyerekeim kisiskolások voltak, amikor 1989. június 16-án Nagy Imre és társainak újratemetését,  a kommunizmusból a demokráciába vezető magyar átmenet egyik legnagyobb hatású szimbolikus eseményét néztük feszült figyelemmel a tévében.


Képtalálat a következőre: „Nagy Imre újratemetése”


Majd jött a rendszerváltás és az ellenforradalom forradalommá lett újra. Szobrok, emlékművek készültek. Az 50. évfordulóra az a Felvonulás téri "vaskefe" egészen borzasztóra sikerült szerintem. 

S most hogyan gondolok erre az ünnepre?


immigrant-statue 1


Összeszorul a szívem és még mindig azok a rokonok jutnak eszembe, akik akkor, '56-ban elmentek... Így, vagy úgy találtak magunknak ugyan új hazát, de amint tudtak, hazalátogattak... Szívszakasztó búcsúk jutnak az eszembe a repülőtéren...

Ők voltak azok, akiknek a gyerekei már egy más ország állampolgáraiként születtek meg. 

Ha a "Nagy Egész" felől nézem, a demográfiai mutatóink azóta mutatnak csökkenő tendenciát. 
"Az akkor titkos minősítésű jelentés szerint "az 1956. év végére Magyarország népességszáma - csupán a természetes szaporodás alapján számolva - 9 950 000 lett volna, azonban a valóságban - a disszidálások következtében - ennél 1,5%-kal kevesebb, 9 804 000 volt". Kiderül az is, hogy megváltozott a népesség nemi összetétele: ismét elérte az 1949. évi szintet a nők aránya, 1957-ben 1000 férfira 1080 nő jutott." (Forrás: KSH)
S emiatt mára hiányzik egy egész generáció a magyarságból, a meg nem születettek generációja, illetve a nem Magyarországon születetteké...