elmélkedés a sorból kilógó gyerekekről
Gyűjtöm a gyerekek aranymondásait.
Az enyémeknek is volt nem kevés. Olyan például, hogy „Apuci
én hol voltam, amikor te kisfiú voltál? Vagy egy kolléganőm kisfiáé, aki almába
harapva így kiáltott fel: „Nézd anyuci, ott a fogam lábnyoma!”
Két „gyerekszáj” idézetem pedig egyenesen a sorból kilógó
gyerekekről szól:
A Vendég a háznál, rádiós magazin műsorban néhány éve a beszédzavar,
figyelemzavar témájával foglalkozó részében egy rendkívül értelmes, elsősforma kisfiút
faggatott a riporter annak kapcsán, hogy a suliban panasz van rá. Nem tud
figyelni.
Aztán kiderült, hogy minden sokkal jobban foglalkoztatja,
mint az órákon való figyelés.
A beszélgetés során kiderült, hogy rajzol, barkácsol, s ahogy
ő maga mondta: Munkálkodik. Ez a komoly szó egy hatéves szájából, mosolyt csal
az arcunkra – valljuk be őszintén.
Mint, ahogy az egyik szomszédunk szintén kisiskoláskorú
unokájának fejtegetése is a boltban, vásárlás közben a nagypapának, miszerint
őneki egy hatszáz wattos körfűrészre lenne szüksége a terve megvalósításához. Ugyan
a nagypapa helyesbítette ezerhatszáz wattosra a teljesítményt, de megegyeztek
abban, hogy dekopírfűrészre is szert kéne tenni.
No, az ilyen gyerekek szoktak figyelemzavarral küszködni és
a „ragyogó” pedagógusok ezzel a ténnyel nem tudnak mit kezdeni. Hiszen kilógnak
a sorból, nem tudnak egyik kategóriába se „belekockásodni”.
„Nem akart sem óriás,
sem varázsló, sem törpe lenni.
Tudta pontosan, hová
tartozik. Ő sellő. Esze ágában sem volt, hogy kiszálljon a játékból, és a fal
mellé álljon szomorkodni. Részt akart venni benne, úgy, ahogyan a sellők,
anélkül hogy feladná méltóságát és személyiségét. Biztos volt benne, hogy a
sellők számára is van valahol hely, és hogy én tudni fogom, hol.
Nos, hát hová is
álljanak a sellők? A „sellők", mindazok, akik különböznek, akik nem
felelnek meg az előírásoknak, akik nem hajlandók beleülni a rendelkezésükre
bocsátott skatulyába.
Aki erre a kérdésre
választ tud adni, iskolát, országot, egész világot építhet rá.
Hogy abban a
pillanatban mit feleltem? Nos, néha sikerül meglelnem a helyes választ. – A
sellők ide állnak, a Tenger királya mellé. (Igen, ide, a Király bolondja mellé,
gondoltam.)
Ott álltunk hát, kéz a
kézben, és a varázslók, óriások és törpék csapatait szemléztük, ahogyan vad
összevisszaságban rohangáltak fel s alá.
Egyébként nem igaz,
hogy nincsek sellők. Egyet ismerek személyesen. A kezét is fogtam.”
(Robert Fulhgum: Már
az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes)
Ahogy a fenti Fulghum-idézet kislánya sem akart se óriás, se
varázsló, se törpe lenni. Ő egészen pontosan sellő akart lenni.
Fulghum is bölcsen látja a dolgot a Hová álljanak a sellők?
kérdéssel kapcsolatban:
„Aki erre a kérdésre választ tud adni, iskolát, országot,
egész világot építhet rá.”
Nos lássuk egy kicsit tovább, mi történik addig, míg egy ilyen hatévesből huszonhat éves lesz?
Az lesz, hogy komoly csatákat kell megvívnia a családnak az
iskolarendszerrel, amely lépten-nyomon kiselejtezi majd, küldve őt
pszichológushoz, magántanárokhoz, majd magániskolába – tetézve a szülők anyagi
gondjait.
A gyerek már nyolcadikosan parciálisan deriválni fog (Te
felnőtt fejjel, mikor használtad a munkádban a deriválást utoljára?), de egy
szöget a falba verni, vagy egy „krumplikás paprit” megfőzni nem tud még
érettségi után sem.
A magam tapasztalatából is tudom, hogy súlyos testi-lelki
sérülések árán bár, de azért túl lehet élni az iskolarendszerek csapásait, ha
gyerekeink mellett állunk. Személyes példamutatással, mi magunknak kell
megtanítanunk őket az élet dolgaira, az iskola helyett. Főként, hogy az iskola maga
is „veszélyes üzem”, nemcsak az odavezető út. http://webhir.com/2247_iskola.html
Azt gondolom, hogy magunk által az élet dolgaira !felelősen!
felkészített gyerekeinkre pedig majdan bátran rábízhatjuk az iskolát, az
országot, sőt az egész világot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése